A ciprusiaknak és a magyaroknak küldöm, hogy okuljanak ebből:
"Leghamarább a Pásztoroknak jött meg a hidegvérük. Odamentek a kis Nemecsekhez, és jobbról-balról megfogták a két karját. A fiatalabbik Pásztor állt a jobb oldalán, és ez már a kezéhez is nyúlt, hogy kicsavarja belőle a zászlót, mikor megszólalt a nagy csöndben Áts Feri hangja:
- Megállj! Ne bántsátok.
A Pásztorok csodálkozva néztek a vezérre.
- Ne bántsátok - mondta ez. - Ez a fiú tetszik nekem! Bátor fiú vagy, Nemecsek, vagy ahogy hívnak. Itt a kezem. Csapj fel közénk vörösingesnek!
Nemecsek tagadólag rázta a fejét.
- Nem én! - mondta dacosan.
Reszketett a hangja, de nem a félelemtől, hanem az izgatottságtól. Sápadtan, komoly tekintettel állott ott, és megismételte:
- Nem én!
Áts Feri elmosolyodott. Azt mondta:
- Hát ha nem csapsz fel, azt se bánom. Én ugyan még nem hívtam senkit közénk. Aki itt van, mind úgy kéredzkedett ide. Te voltál az első, akit hívtam. De hát ha nem akarsz, nem jössz...
És hátat fordított neki.
- Mi legyen vele? - kérdezték a Pásztorok.
A vezér csak úgy félvállról felelt:
- Vegyétek el tőle a zászlót.
Az idősebb Pásztor egy csavarintással kivette a Nemecsek gyönge kis kezéből a piros-zöld zászlót. Fájt a csavarás, a Pásztoroknak átkozottul kemény markuk volt, de a kis szőke összeszorította a fogát, és egy hang se röppent el az ajkáról.
- Megvan! - jelentette Pásztor.
Mindenki arra figyelt, hogy most mi lesz. Micsoda rettenetes büntetést fog kitalálni a hatalmas Áts Feri. Nemecsek dacosan állott a helyén, és összeszorította az ajkát.
Áts Feri feléje fordult, és intett a Pásztoroknak:
- Ez nagyon gyönge. Ezt nem illik elverni. Hanem... fürösszétek meg egy kicsit.
Nagy nevetés támadt a vörösingesek közt. Áts Feri is nevetett, a Pásztorok is nevettek. Szebenics feldobta a sipkáját a levegőbe, és Wendauer ugrált, mint valami bolond. Még Geréb is nevetett a fa alatt, és ebben az egész vidám társaságban csak egy arc maradt komoly: a Nemecsek kis arca. Meg volt hűlve, s már napok óta köhögött. Az édesanyja már a mai napra is megtiltotta neki, hogy elmenjen hazulról, de a kis szőke nem bírta a szobában. Három órakor megszökött hazulról, és fél négytől estig a fa tetején ült a szigeten. De a világért se szólt volna. Talán mondja azt, hogy meg van hűlve? Még nagyobbat nevettek volna rajta, és Geréb is nevetett volna, mint ahogy most nevetett: mind a foga kilátszott, olyan szélesre húzta a száját. Hát nem szólt. Tűrte, hogy az általános hahota közepette a sziget partjára vezessék, s ott a két Pásztor belenyomja a sekély vizű tóba. Félelmetes két fiú volt a két Pásztor. Az egyik a két kezét fogta össze, a másik a tarkóját tartotta. Nyakig belenyomták a vízbe, s e pillanatban mindenki ujjongott a szigeten. A vörösingesek vidám táncot jártak a parton, a sapkáikat dobálták, és nagyokat kurjantottak:
- Huja, hopp! Huja, hopp!
Ez volt az ő kiáltásuk.
És a sok „huja-hopp!” összeolvadt a nagy kacagással, vidám lárma verte föl a kis sziget esti csöndjét, s a parton, ahol Nemecsek oly szomorú szemmel nézegetett ki a vízből, mint valami bánatos kis béka, ott állott szétterpesztett lábbal Geréb, nagyokat nevetve s a fejével integetve a kis szőke felé.
Aztán eleresztették a Pásztorok, és Nemecsek kimászott a tóból. Most tört ki amúgy istenigazából a mulatság, amint csepegő-csurgó, sáros ruháját meglátták. Kis kabátjáról csurgott a víz, s ahogy a karját megrázta, úgy folyt ki a kabátujjából, mintha kannából öntötték volna. Mindenki elugrott előle, mikor megrázta magát, mint a vízzel leöntött pincsikutya. És gúnyos szavak röpködtek feléje:
- Béka!
- Ittál?
- Miért nem úsztál egy kicsit?
Egyikre sem felelt. Keserűen mosolygott, és simogatta a vizes kabátját. De akkor elébe állt Geréb, széthúzta vigyorogva a száját, és kevélyes fejbólintással ezt kérdezte tőle:
- Jó volt?
Nemecsek ráemelte nagy kék szemét, és felelt:
- Jó volt - mondta csöndesen, és hozzátette: - Jó volt, sokkal jobb volt, mint a parton állni, és kinevetni engem. Inkább újesztendeig a vízben ülök nyakig, mint hogy összeszűrjem a levet a barátaim ellenségeivel. Én nem bánom, hogy a vízbe nyomtatok. A múltkor magamtól pottyantam a vízbe, akkor is láttalak a szigeten, az idegenek közt. De engem meghívhattok magatok közé, hízeleghettek nekem, adhattok ajándékot, amennyit csak akartok, semmi közöm hozzátok. És ha még egyszer a vízbe nyomtok, és ha még százszor és ezerszer a vízbe nyomtok, akkor is eljövök ide holnap is meg holnapután is! Majd csak megbújok valahol, ahol nem vesztek észre. Nem félek én egyikőtöktől sem. És ha eljöttök hozzánk a Pál utcába, elvenni a földünket, hát majd mi is ott leszünk! És meg fogom nektek mutatni, hogy ahol mi is tízen vagyunk, ott másképpen fognak veletek beszélni, mint ahogy én most itt beszélek. Könnyű volt velem elbánni! Aki erősebb, az győz. A Pásztorok ellopták a golyóimat a Múzeum-kertben, mert ők voltak az erősebbek! Most meg beledobtatok a vízbe, mert ti vagytok az erősebbek! Könnyű tíznek egy ellen! De én nem bánom. Engem meg is verhettek, ha úgy tetszik. Hiszen ha akartam volna, nem kellett volna a vízbe mennem. De én nem csaptam fel közétek. Inkább fojtsatok vízbe, és verjetek agyon, de én ugyan nem leszek áruló, mint valaki, aki ott áll, ni... ott...
Kinyújtotta a karját, és Gerébre mutatott, akinek most a torkán akadt a nevetés. A lámpa fénye ráesett a Nemecsek szép kis szőke fejére, víztől fényes ruhájára. Bátran, büszkén, tiszta szívvel nézett a Geréb szemébe, s Geréb ezt a nézést úgy érezte, mintha valami súly szállott volna a lelkére. Elkomolyodott, és lehorgasztotta a fejét. És ebben a pillanatban úgy hallgatott mindenki, olyan nagy volt a csönd, mintha templomban lettek volna a fiúk, s tisztán lehetett hallani, amint a Nemecsek ruhájáról a kemény földre csöpögött a víz...
A nagy csöndbe belekiáltott Nemecsek:
- Elmehetek?
Senki se felelt. Még egyszer kérdezte:
- Hát nem vertek agyon? Elmehetek?
És miután most se felelt neki senki, nyugodtan, szépen, lassan elindult a híd felé.
Egy kéz se mozdult, egyetlenegy fiú se moccant meg a helyéről. Most mindenki érezte, hogy ez a csöpp szőke gyerek valóságos kis hős, igazi férfi, aki megérdemelné, hogy felnőtt ember legyen... A hídnál álló két őr, aki az egész esetet végignézte, csak bámult rá, de hozzányúlni egyik se mert. Mikor Nemecsek a hídra lépett, fölharsant Áts Feri mély, dörgő hangja:
- Tisztelegj!
És a két őr haptákba vágta magát, s magasba emelte ezüstös végű lándzsáját. És mind a fiúk összecsapták a bokájukat, és valamennyien a magasba emelték lándzsáikat. Senki se szólt, mikor az ezüsthegyű lándzsák megvillantak a holdfényben. Csak a Nemecsek léptei dobogtak a hídon, amint távolodott. Aztán ez se hallatszott, csak valami cuppogás, mint mikor valaki vízzel teli cipőben jár... Nemecsek elment.
A szigeten zavartan néztek egymásra a vörösingesek. Áts Feri a tisztás közepén állott, és lehajtotta a fejét. Ekkor odalépett elébe Geréb, fehéren, mint a fal. Motyogott valamit.
- Tudod... kérlek... - kezdte.
De Áts Feri hátat fordított neki. Ekkor Geréb visszament a mereven álló fiúkhoz, és odaállt az idősebb Pásztor elé.
- Tudod... kérlek - motyogta neki is.
De Pásztor követte a vezére példáját. Ő is hátat fordított Gerébnek, aki most tanácstalanul állott. Nem tudta, mit csináljon. Aztán megszólalt, fojtott hangon:
- Úgy látszik, elmehetek.
Erre se felelt senki. És most ő indult el ugyanazon az úton, amelyen az imént a kis Nemecsek. De neki nem tisztelgett senki. Az őrök a híd karfájára támaszkodtak, és belenéztek a vízbe. És Geréb léptei is elhangzottak a Füvészkert csöndjében...
Mikor a vörösingesek így magukra maradtak, Áts Feri megindult, és odament az idősebbik Pásztor elé. Egészen közel állott elébe, úgyhogy az arca majdnem érte Pásztor arcát. Csöndesen kérdezte tőle:
- Te vetted el ettől a fiútól a golyóját a Múzeum-kertben?
Pásztor csöndesen felelt:
- Én.
- Az öcséd is ott volt?
- Igen.
- Einstand volt?
- Az.
- Hát nem megtiltottam, hogy a vörösingesek kis gyönge gyerekektől golyót raboljanak?
A Pásztorok hallgattak. Áts Ferivel szemben nem volt ellenkezés. A vezér szigorúan végignézett rajtuk, és ellentmondást nem tűrő hangon, de nyugodtan szólt:
- Fürödjetek meg!
A Pásztorok értetlenül néztek rá.
- Nem értitek? Úgy, ahogy vagytok, ruhástul. Most ti fürödjetek meg!
És mikor egyik-másik arcon mosolyt látott, azt mondta:
- Aki pedig nevetni fog rajtuk, az szintén megfürdik.
Erre aztán mindenkinek elment a kedve a nevetéstől. Áts ránézett a Pásztorokra, s most már sürgető hangon mondta:
- No, fürödjetek meg! Nyakig. Egy-kettő!
A csapathoz fordult.
- Hátra arc! Ne bámuljátok őket!
A vörösingesek sarkon fordultak, és hátat fordítottak a tónak. Sőt Áts Feri sem nézte, hogy hogyan hajtják végre magukon a Pásztorok a büntetést. A Pásztorok pedig búsan, lassan mentek be a tóba, s engedelmesen beleültek a vízbe nyakig. A fiúk nem látták őket, csak a lubickolásukat hallották. Áts Feri a tóra nézett, s meggyőződött arról, hogy a két fiú valóban nyakig merült a vízbe. Ekkor kiadta a parancsot:
- Letenni a fegyvert! Indulj!
És elvezette a csapatot a szigetről. Az őrök elfújták a lámpát, és csatlakoztak a csapathoz, mely katonás léptekkel dobogott végig a hídon, és eltűnt a Füvészkert sűrűjében...
A két Pásztor kimászott a vízből. Egymásra néztek, aztán beledugták kezüket a zsebükbe, ahogy szokták, s ők is elindultak. Egy szót se beszéltek egymással, és nagyon szégyellték magukat.
A sziget pedig magára maradt a holdvilágos tavaszi este csöndjében..."
De itt nincsenek Áts Ferik. Itt nincsenek Bokák. Egy életre jegyezze meg mindenki, hogy itt csak GERÉBEK vannak, akik elterlik a figyelmet arról, hogy mi a lényeg. Az, hogy nincs becsület, és csak annak lehet becsülete, aki mindig kiáll ezért, még akkor is, ha belehal és ha kiderül, hogy nem volt értelme, mert a grund elárulja őket.
ITT SOHA nem fog elhangzani ez egy becsületes ellenféltől:
"Beléptek, köszöntek. Elmondták, miért jöttek. Nemecsek anyja, egy szegény, sovány kis szőke asszony, aki nagyon hasonlított a fiához - vagy jobban mondva: akihez nagyon hasonlított a fia -, bevezette őket a szobába, ahol a közlegény az ágyban feküdt. Szebenics itt is magasra emelte a fehér zászlót. És itt is az egyik Pásztor lépett elő:
- Áts Ferenc üdvözletét küldi neked, és kívánja, hogy gyógyulj meg.
A kis szőke, aki sápadtan, borzas fejjel feküdt a párnán, erre a szóra felült az ágyban. Boldogan mosolygott, és ez volt az első kérdése:
- Mikor lesz a háború?
- Holnap.
Erre elszomorodott.
- Akkor én még nem lehetek ott - mondta bánatosan.
De a követség erre nem felelt. Sorra kezet fogtak Nemecsekkel, és a komor, vad arcú Pásztor elérzékenyülve szólt:
- Nekem pedig bocsáss meg.
- Megbocsátok - mondta csöndesen a kis szőke, és köhögni kezdett. Visszafeküdt a párnára, és Szebenics megigazította a feje alatt a párnát. Aztán azt mondta Pásztor:
- Na, most megyünk.
Megint fölemelte a zászlótartó a fehér zászlót, és mind a hárman kimentek a konyhába. Ott a Nemecsek anyja sírva mondta:
- Ti mind... ti mind olyan derék, jó fiúk vagytok... hogy így szeretitek az én szegény kisfiamat. Ezért... ezért... mind a hárman kaptok most egy csésze csokoládét...
A követség tagjai egymásra néztek. A csokoládé csábító dolog volt. De azért mégis előlépett Pásztor, és most az egyszer nem hajtotta a mellére, hanem fölemelte szép barna fejét, és büszkén mondta:
- Nekünk ezért nem jár csokoládé. Indulj!
És kimasíroztak."