Egy határidős munka réme üldöz :), így a kérdés kitárgyalását rátok hagyom, de egy kis gondolatébresztő: http://epa.oszk.hu/00600/00617/00001/tsz97_2_ormos_maria.htm
"És végül újra a hadsereg kérdése más összefüggésben, ami közelrõl érinti a kormányzó személyét és az õ tekintélyének kérdését is. Közismert, hogy a “kormányzógyalázás” jelensége a tisztikarban már 1938-ban felütötte a fejét, és kiterjedt Horthy feleségére és mindkét fiúgyermekére. A hangulatkeltés erõsödött a kormányzóhelyettesi intézmény létesítése, majd betöltése idején, és az ellenséges híresztelésekre még Horthy István tragikus halála is alkalmat adott. Mi volt ez, mivel volt magyarázható e súlyos jelenség? A további kérdéseket, amelyek a felsõ tisztikar 1944-ben tanúsított magatartásformáival kapcsolatban lehetne megfogalmazni, gondolom, már fel sem kell tenni. A lényeg, hogy a jelenség mögött, amint ma már tudjuk, nem a felsõ tisztikar és még kevésbé az egész tisztikar “svábsága” állt, és e tünet 1938 és 1942 között aligha volt mindenestõl visszavezethetõ a bolsevizmustól való rettegésre, ami az irodalomban a legtöbbször felbukkan indoklásként, hiszen abban az idõben — sajnos — senki sem rettegett igazán a bolsevizmustól. 1944-ben természetesen e kérdés már másként merült fel. Bármiként is jött azonban számításba, mégis meg kell kérdezni, hogy miféle hadsereg az, amely részben ellenáll a saját államának, részben pedig képtelen meglépni a lépéseket, amelyeket az államfõ, aki egyúttal e hadsereg legfõbb ura, tõle elvár? Ráadásul olyan körülmények között, midõn a vezérkar fõnöke már 1941-ben kételkedett a német gyõzelemben, 1942-tõl pedig egy petákot sem fogadott volna le rá. Valóban hinni lehet, hogy a hadsereg ügyeire vonatkozó gazdag és egyre gyarapodó irodalom ellenére e kérdéseknek további figyelmet lenne érdemes szentelni, különösen elõnyben részesítve két szempontot: a tiszti nevelés ügyét és a személyes felelõsség kérdését, ami miatt egyesek talán már nem egyszerûen a bolsevizmus, de a sorsuk elõl futottak.
Befejezésül még csak annyit, hogy a történelem általában véve nem angyalok és ördögök küzdõtere, ilyeneket tehát nem nagyon kifizetõdõ keresni. A jónak is, a rossznak is sok arca van. Ami a 20. századot illeti, egyáltalán nem biztos, hogy mindaz csupa jó, amit a demokráciák tettek, sõt biztos, hogy nagy tévedéseket és hibákat is elkövettek, és az sem biztos, hogy a rossz egyenlõ lenne a fasizmussal, a nácizmussal, egyáltalán a diktatúrával. Vagyis attól még, hogy a magyar rendszer sem a nácizmus, sem a fasizmus, sem egyáltalán egy diktatúra jegyében nem írható le, hanem valahol a határszéleken botorkált, még nyugodtan lehetett olyan állam, ahol a szegénység sokkal nagyobb volt, mint az említett két diktatúrában, ahol groteszk úrhatnámság jellemezte a közéletet és ahol a jogot sokkal szûkmarkúbban mérték, mint egy korabeli átlagdemokráciában. Ráadásul e hatalmi rendszer minden tekintélyre utaló jelvénye és igyekvése, minden autoritása ellenére lényegét tekintve lehetett egy gyenge, feloldhatatlan feszültségtõl gyötört, szánandó hatalom."
u.i.: a napi politikát és különösen az azzal járó indulatokat és indulatszavakat ebben a topikban lehetőleg mellőzzük :)