Re: A remény rabjai

"a megoldás nem a fogyasztás további adóztatása lenne, hanem a kiadások csökkentése."

Ez már egy olyan mantra, ami ellen úgy érzem fel kell emelni a szavam, hozzávéve, hogy a kiadások csökkentése szerinted növeli a versenyképességet. Na most, támogatandó a kiadások csökkentése, ha mondjuk a 13. havi nyugdíjat kell elvenni, mert 12. hónapnyi járulékbefizetés van. De nem támogatandó további nyugdíjcsökkentés a jelenlegi nyugdíjasoknak szvsz, amikor az átlagnyugdíj 80 ezer forint. Tehát itt szerintem nincs tér a kiadáscsökkentésre.

Egyebekben nézzük meg a görög gazdaságban mi történt: nem kis mértékben csökkentették a kiadásaikat elvéve a közszolgáktól a 13, 14, 15 havi bért, vagy mondjuk munkanélküli segélyként olyan hatalmas összegeket osztottak ki, ami egy átlag magyar fizetésnek felel meg, nyugdíjaik értéke pedig többszöröse a hazai nyugdíjaknak. Tehát mondhatjuk, hogy volt honnan visszalépni. Mi történt a görög gazdasággal: nem versenyképes lett, hanem összeomlott. Ha összeomlásnak tekinthetjük, hogy immár ötödik éve folyamatos recesszióban van és nem képes kilábalni belőle, 1 millió ember lett munkanélküli. Nem látom, hogy annyira nőtt volna Görögország versenyképessége. Vagy szerinted további kiadáscsökkentéssel majd még versenyképesebb lesz az országuk?

Na most ezt vetítsed vissza a magyar viszonyokra. Hol van szerinted olyan tér a kiadáscsökkentésre mint pl. a görögöknél volt, ahol nagyon pazarolna az állam úgy, hogy közben pl. mind az oktatási, mind a szociális normatívák 2006 óta folyamatosan csökkentek, önkormányzatok finanszírozása folyamatosan csökkent, ami miatt ugye hitelfelvételre kényszerültek. Rendben van, hogy a magyar gazdaság és aktívan dolgozók létszámához képest ez még mindig fenntarthatatlan:

Kiadás csökkentése azt jeleni, hogy ezzel párhuzamosan lehet csökkenteni az adókat, hiszen olyan feladatokat szüntetünk meg az államnál, pl. oktatás, közösségi közlekedés, amelyeket ezek után az állampolgároknak kell finanszírozniuk saját zsebből, tehát az állam jogalapja arra vonatkozólag, hogy feladatok finanszírozására adókat szedjen be, megszűnik.

Kérdés, hogy mennyiben alkalmas az állampolgár saját oktatásának, saját közlekedésének megszervezésére, annak finanszírozására, még akkor is, ha minden adó nála marad: Szerintem képtelen lenne rá, tehát a szolidaritás indokolt.

Másik kérdés, hogy az állami rendszerből elbocsátott oktatók ezek után miből fognak megélni, és még hány embert rántanak magukkal a versenyszférából, miután fizetőképes keresletük megszűnik, beindítva egy olyan spirált, mint ami Görögország esetében történik. Miután az oktatás megszervezése a magánszférára marad jóval több pénzébe kerülve az állampolgárnak, mint amit az állam jelen pillanatban finanszíroz. Ez nem vállalat, hogy az utcára teszed az embert, és akkor teljesítetted a költségcsökkentési tervet, ergo versenyképesebb lett a vállalatod. Az ember pedig elmegy egy másik vállalathoz dolgozni. Bár országokat tekintve igaz lehet, hogy elmegy és kivándorol egy olyan országba, ahol adófizetésért cserébe mondjuk megkapja az oktatást.

Tehát lehet kiadásokat csökkenteni, sőt kell, de szerintem akkor, amikor annak itt az ideje, azaz gazdasági növekedés esetén, amikor az embereknek van más alternatívájuk is. Mert akkor igaz lehet az a tézis, hogy nő a versenyképesség. Most jelen pillanatban én inkább azt látom, hogy drasztikus kiadáscsökkentés esetén egy ugyanolyan összeomlásban lenne részünk, mint ami Görögországban lezajlott.

A fogyasztás adóztatásáról annyit, hogy magas a 27%-os kulcs, viszont aki nem fogyaszt, az nem is fizeti a +2%-os adóterhet. Tehát én úgy gondolom, hogy a tranzakciós adó jó irány, feltéve ha kellően alacsony a kulcs, azaz 0,1% és 0,01% közé esik, közelítve a 0,01%-hoz, ami a beszedni kívánt adó összegét tekintve, valószínűsíthető, hogy inkább az utóbbiról van szó.