"
„Hazudtam Neked Apu!
Kanalaztad a halászlét, és közben azt mondogattad, újra meg újra, milyen büszke vagy rám, amiért így megbecsülnek engem a munkahelyemen. A háttérben Vivaldi muzsikája szólt, ám a melankolikus hegedűfutamok helyett inkább a Cult dübörgő muzsikáját kellett volna hallgatnom, ugrálva, táncolva és azt ordítva: Tévedsz apám, nagyon is tévedsz, a fiadat kirúgták és eltüntették. De nem volt erőm ehhez. Némán zokogtam ott az asztalnál, karácsony este, és hazudtam folyamatosan. Attól féltem, hogy az én kivégzésembe majd Te halsz bele. A kilencvenegy esztendős szíved nem bírja elviselni mindazt, ami történt. S tudom, hogy azt kérdezted volna folyamatosan, hogy miért, miért és miért? Beszélnem kellett volna, kibeszélni magamból mindazt, amit átéltem az elmúlt egy évben. Beszélni, a Szöllősi nevű udvari bohócról, akiben annyi gerinc, férfiasság sincs, hogy legalább a szemembe nézett volna, amikor a mellette ülő, unott pártkatona felolvasta a végítéletemet. Az ember kiszolgáltatott és ebben a rendszerben, amiben élünk, ez sokszorosan igaz. Téved aki azt hiszi, hogy a futball hozza lázba leginkább a népet.
A seggnyalás a legnépszerűbb sportágunk.Ebben már világbajnokok vagyunk. S ha nekem bevette volna a gyomrom, ott a délutánonkénti pogácsázást a közeli pékségben a Szöllősi nevű oldalán, talán maradhatok. Vagy ha nem akartam volna olykor-olykor beleírni, belecsempészni a cikkeimbe egy-egy olyan szót, mondatot, ami kritikusnak tűnhet az ő szemükben, merthogy ők mondják meg, mit írhatsz, hogyan gondolkodhatsz és miként élhetsz. Övék a labda, ők jelölik ki, ki vehet részt a játékban.
Nem akartam én forradalmár lenni Apu.
Hogyan is akartam volna öreg fejjel. Úgy voltam vele, majd írogatom a szögletarányt, a nyugdíjig, a Felcsút–Kisvárda meccsen. Hetven szerencsétlennel a lelátón, másik hetven szerencsés haszonleső a VIP páholyban (hivatalos nézőszám 825…) De nem hagyták. Nem szeretik, ha nem tartozol közéjük. Bélyeget tesznek a homlokodra, és felcimkéznek.
Dakota tomahawkkal vágták ketté az országot.
A legszörnyűbb az Apu, tudom, hogy mennyire rajongsz Orbán Viktorért és rendszeréért. Még karácsony este is felmondtad a köztévének becézett bábszínház műsorát, az unalomig ismételt üres szólamokat. Vajon mit gondolnál, mit éreznél, ha tudnád, hogy a Te szeretett rendszered nem kér a fiadból. Hogy öreg fejjel utcára tette harminc év után, és ez felér egy gyilkossággal. De ezt is meggyónják majd, hiszen mindent a keresztényi szeretet jegyében tesznek, ezért szüntetnek meg újságot, üldöznek el egyetemet, nevezik csőcseléknek az elégedetlenkedőket, a kétségbeesésükben utcára vonulókat. És ezért mondták azt egy szürke novemberi kora délutánon a fiadnak, hogy mehet amerre lát.
Műkeresztények tobzódása.
A gyónás segít, a bűnbocsánat náluk az alaptörvény része.
Apu Te tudod a legjobban, hogy egyszerű keresztény emberke vagyok, ám én mégis átkerültem a „másik oldalra”, mert ők úgy döntöttek. Vajon hogyan néznek tükörbe? Abba a tükörbe, amely néhány héttel kirúgásom után, egyikük fejére zuhant. Isten nem bottal ver. De azt is tudjuk, hogy az Isten is az övék, a gázszerelőé, erről beszélt is. Isten is csak őket segíti, mert ők a jók, ők az igazi magyarok. Mindenki más, ahogy apám is emlegeti „piszkos komcsik” Utcára kerültem, de erre akár büszke is lehetek. Már nem tartozom közéjük, a fröcsögő, mindenkinél okosabb, megmondóemberek, stúdió-cowboyok közé. Már nem vagyok egy csapatban a makogó, motyogó barnacipőssel. A tényeket megcsúfoló, tenyérbe mászó képű táncdalénekessel, mellette az idegbeteg szőkével.
Senki és semmi vagyok.
Pedig szívesen beszélgetnék velük például a sajtószabadságról, amit fennhangon hirdetnek. Beszélgetnék Mészáros Lőrinccel, aki megnyerte a 2018-as valóságshow-t, egy aki mindent visz.
VV Lőrinc.
Esetleg szóba hoznám a nyesttelep kifejezést – mint a szólásszabadság szinonimáját.
Harminc év után pokoli nehéz újrakezdeni mindent. De nem panaszkodtam, nem sírtam, nem sajnáltattam magam, mert a végén még azt mondtad volna, népünk bölcs vezére, hogy az egész csak hisztérikus sikongatás. De most muszáj volt életjelt adni magamról, mert a megaláztatásnak is van határa. Elküldhetnek, eltüntethetnek, ezt megtehetik, ám a múltamhoz jogom van. A kézzelfogható emlékeimhez, a személyes dolgaimhoz, a pótolhatatlan értékű relikviáimhoz. Azt sem adták vissza. Cinikus vigyorral közölték velem, hogy eltűnt. Volt, nincs. S már nem is foglalkoznak velem. Az épületben, ha megjelenek, már biztonsági úr kísér – hányok tőlük.
S hányok a Szöllősi nevű udvari bohóctól, a Nemzeti Sporthoz vezényelt, az újságot korábban cinikusan szaklapnak titulált pártkatonáktól. Ügyvédhez fordultam – s ha kell Strasbourgig is elmegyek az igazamért.
Ne akarj tudni erről az egészről Apám. Ezt az írást úgy sem olvasod el, megmaradhat benned, a lelkedben az a tudat, hogy Magyarország a létező világok legjobbika, s hogy Orbán Viktor, a Te rajongott vezetőd mindent érted és értünk tesz. És eközben a fiad megbecsült munkaerő. Harminc év után is.
Jó lesz nekünk, jó lesz nekünk, csak előbb lágyan tönkremegyünk.
Pedig illúzió és hazugság az egész.
A nyesttelep az egyetlen valóság.”"
