Miért van az, hogy egyes nemzetek gazdaságilag sikeresek, míg mások a szegénységben vergődnek? Erre a kérdésre igyekezett válaszolni Daron Acemoglu és James A. Robinson "Why Nations Fail: The Origins of Power, Prosperity, and Poverty" című könyvükben. A legfontosabb állításuk, hogy az intézményrendszer, az adott társadalom politikai és gazdasági szabályai meghatározza egy ország sorsát. Szerintük a nemzetek gazdasági és politikai intézményeinek két szélsőséges típusra van.

• Az inkluzív, befogadó intézmények olyan rendszereket jelentenek, amelyek széles körű társadalmi részvételt, egyenlő lehetőségeket, jogállamiságot és stabil magántulajdont biztosítanak. Az ilyen intézmények ösztönzik a vállalkozásokat, az innovációt és a társadalmi mobilitást. A részvétel széles körű, a hatalom nem koncentrálódik egy szűk elit kezében, és a gazdasági rendszer lehetővé teszi, hogy mindenki részesüljön a növekedés gyümölcseiből. Nem meglepő módon Acemogluék arra jutnak, hogy ezek az intézmények szükségesek a hosszú távú prosperitás érdekében.
• Ugyanakkor az exkluzív, kizsákmányoló intézmények a hatalmat egy szűk elit kezében koncentrálják. Arra törekszenek, hogy fenntartsák ezt a hatalmat az erőforrások kontrollálása és a politikai befolyás megszilárdítása révén. A gazdasági erőforrásokat úgy irányítják, hogy az elit gazdagodjon, miközben a szélesebb társadalmi rétegeket kizárják a gazdasági növekedés hasznaiból. Az ilyen rendszerekben a politikai hatalom általában kevésbé átlátható és kevésbé elszámoltatható, a gazdasági egyenlőtlenségek pedig mélyülnek.

A reformok útjában

De mégis hogyan buknak el a nemzetek? Szerintük úgy, hogy a politikai és gazdasági intézmények nem függetlenek egymástól, hanem szorosan összefüggnek. Az inkluzív politikai intézmények biztosítják a demokráciát, ahol a vezetők elszámoltathatók és a közösség érdekeit szolgálják, míg az exkluzív politikai intézmények a hatalom koncentrációját támogatják. A kizsákmányoló intézmények mégis hajlamosak önmagukat fenntartani.

Az elit, a hatalom csúcsán erős érdekekkel rendelkezik abban, hogy fenntartsa a status quo-t, és meggátolja a reformokat.

Például olyan országokban, mint Zimbabwe vagy Egyiptom, az exkluzív intézmények hosszú időn keresztül képesek voltak ellenállni a változásnak, mert az elitek fenntartották a hatalmukat a társadalmi elégedetlenségek ellenére. Így végső soron ezek az intézmények válnak a fejlődés gátjává.

Észak- és Dél-Amerika eltérő úton

A szerzők a két amerikai kontinens eltérő fejlődését is intézményi különbségekkel magyarázzák.

• Amíg Észak-Amerikában az angol gyarmatosítók olyan politikai és gazdasági rendszert hoztak létre, amely lehetővé tette a széles körű társadalmi részvételt (például a kis földtulajdonosok számára),
• addig Latin-Amerikában az európai gyarmatosítók inkább az erőforrások kizsákmányolására törekedtek. Olyan rendszereket építettek ki, amelyek a földbirtokokat és a gazdasági hatalmat az elit kezében koncentrálták, és kizárták a tömegeket a gazdasági lehetőségekből.

Ez a különbség a gyarmatosítás intézményeiben részben magyarázza, hogy Észak-Amerika, különösen az Egyesült Államok, miért vált világgazdasági nagyhatalommá, míg sok latin-amerikai ország, például Mexikó és Brazília, a szegénységgel és a társadalmi egyenlőtlenségekkel küzdenek.

A dicsőséges forradalom Angliában

Acemoglu és Robinson különös figyelmet fordítanak az úgynevezett „kritikus fordulópontokra”, amikor egy ország intézményei jelentős változáson mennek keresztül. Ezek lehetnek háborúk, forradalmak, gazdasági válságok vagy külső beavatkozások, amelyek megnyitják az utat az intézményi reformok előtt. Azonban a szerzők azt is kiemelik, hogy nem minden válság vezet pozitív változáshoz.

Az, hogy egy kritikus fordulópont után inkluzív vagy exkluzív intézmények alakulnak ki, nagymértékben függ az adott ország politikai és társadalmi szerkezetétől.

Az egyik legismertebb kritikus fordulópont az 1688-as „dicsőséges forradalom” Angliában. E forradalom után Angliában inkluzív politikai intézmények alakultak ki, amelyek az elkövetkező évszázadban lehetővé tették a gazdasági fejlődést és az ipari forradalom kibontakozását. A parlamentáris rendszer és a magántulajdon védelme stabil alapokat teremtett a kapitalizmus fejlődéséhez, míg sok más európai ország, például Franciaország és Spanyolország, továbbra is exkluzív intézményeket tartott fenn, amelyek akadályozták a gazdasági növekedést.

Kína rossz úton jár

Ugyanakkor nemcsak sikersztorik vannak. Acemoglu és Robinson felismerte, hogy a kínai modellel súlyos gondok vannak. Érvelésük szerint Kína gazdasági növekedése nem fenntartható, mivel politikai intézményei kizsákmányolóak, és a gazdasági növekedés elsősorban az erőteljes állami beavatkozásoknak és az állami irányításnak köszönhető. Bár Kína nagy előrelépéseket tett, a gazdasági és politikai hatalom erősen központosított maradt a Kínai Kommunista Párt kezében, és az intézmények nem engednek teret a politikai pluralizmusnak vagy a széles körű egyéni szabadságjogoknak.

Acemogluék szerint a kizsákmányoló intézmények hosszú távon gátolják az innovációt és a technológiai fejlődést, mivel ezek az intézmények nem biztosítanak megfelelő ösztönzőket az egyének számára az újításra. Kína növekedése a külső technológiai átvételen és a gyors iparosodáson alapult, de érvelésük szerint Kína egy bizonyos gazdasági fejlettség után már nem növekszik üstökösszerűen, hacsak nem alakulnak ki befogadóbb intézmények.

Kína és a szovjet párhuzam

Acemogluék érvelésében párhuzamot vonnak a Szovjetunió és Kína között, mivel mindkét ország központosított, autoriter politikai rendszereket hozott létre, amelyek kezdetben gyors gazdasági növekedést eredményeztek, de hosszú távon fenntarthatatlannak bizonyultak. Paul Samuelson, az egyik legismertebb neoklasszikus közgazdász az 1950-es és 60-as években elismerte a szovjet gazdaság gyors növekedését:

a Szovjetuniót a kapitalista gazdasági modellel szemben életképes alternatívaként mutatta be.

Samuelson hangsúlyozta, hogy a szovjet központi tervezés kezdetben hatékonyan felgyorsította az ipari termelést és a gazdasági fejlődést, különösen a háború utáni időszakban. Azt vetítette előre, hogy a Szovjetunió megelőzheti az USA-t is.

Acemoglu és Robinson szerint azonban a Szovjetunió gazdasági modellje hosszú távon azért nem volt fenntartható, mert a szovjet rendszer nem ösztönözte az innovációt és a technológiai fejlődést, mivel a gazdaság és a politika szűk elit irányítása alatt állt, és a központi tervezés rugalmasságának hiánya megakadályozta, hogy a gazdaság alkalmazkodjon a változó körülményekhez.

Szerintük Kína is hasonló úton járhat, mivel a kizsákmányoló intézmények hosszú távon nem biztosítanak megfelelő ösztönzőket a folyamatos innovációra és fejlődésre.

Acemogluék azért hivatkoznak Samuelsonra és a Szovjetunióra, hogy bemutassák, hogyan keltheti a kezdeti gyors növekedés egy autoriter rendszer sikerességének látszatát. Samuelson tévedése a Szovjetunióval kapcsolatban rávilágít arra, hogy a közgazdászok a neoklasszikus módszerekkel hajlamosak túlértékelni az autoriter rendszerek rövid távú teljesítményét, miközben alábecsülik az intézményi minőség hosszú távú fontosságát.

Amikor a demokrácia visszafordul

Újabban annak kapcsán fejti ki rendszeresen aggodalmát, hogy az nem elég, ha egy országban jó irányba változnak a dolgok, hiszen bármikor visszafordulhat ez a folyamat. A demokratikus intézmények lebontása fontos probléma a XXI. században Acemoglu szerint.

"Azt már eddig is tudtuk, hogy a demokráciákat szerte a világban egyre komolyabb nyomás alá kerültek, és az autoriter pártok egyre nagyobb kihívást jelentenek számukra. A felmérések azt mutatják, hogy a lakosság egyre nagyobb része veszíti el a demokratikus intézményekbe vetett bizalmát" - írta a Portfolio-n is megjelent cikkében Acemoglu. "A liberális demokrácia nyugati modelljének munkahelyeket, stabilitást és magas színvonalú közjavakat kellett volna biztosítania. Míg a második világháborút követően a nyugati demokráciák többnyire sikeresek voltak, 1980 óta szinte minden tekintetben alulteljesítettek."

Acemoglu az illiberális rendszerekre komoly veszélyforrásként tekint a demokratikus intézmények és a gazdasági fejlődés szempontjából. Ilyenkor a jogállamiságot gyengítik, lebontják a fékeket és ellensúlyokat, és a politikai pluralizmust elnyomják. Magyarországot Acemoglu a populista irányítás egyik példájaként említi, ahol az illiberális politika előtérbe került.

Úgy látja, ez egy trend, ami több országot érintett az elmúlt időszakban, ilyen például Törökország, Lengyelország és Brazília. Az ilyen rendszerek arra törekszenek, hogy megerősítsék saját pozíciójukat és hatalmukat, még akkor is, ha ez a gazdasági növekedés rovására megy.

Acemoglu kritikus meglátásai Magyarországgal kapcsolatban illeszkednek azon globális aggályaihoz, hogy a populizmus és az illiberális politika növekedése gyengíti a demokráciákat világszerte. Egy cikkében odáig ment, hogy Magyarország EU-tagságának megszüntetését javasolta. Úgy véli, hogy az unió bővítése egy ideig sikeres projekt volt, azonban mára a keleti expanzió vált az EU Achilles-sarkává.

A fejlődés központi tényezője az intézmény

Az biztos, hogy Acemogluék iskolája teljesen új megközelítést hozott az növekedéselméletekben.

Több közgazdász támogatja Acemogluék elméletét, míg mások kritizálják vagy eltérő magyarázatokat adnak a nemzetek gazdasági sikereinek és kudarcainak okaira.

Paul Romer, a 2018-as közgazdasági Nobel-díj egyik nyertese – aki a növekedéselmélet terén végzett munkájáról ismert –, osztja azt a nézetet, hogy az intézmények kulcsszerepet játszanak a gazdasági növekedésben. Romer is hangsúlyozza, hogy az innováció és az új technológiák bevezetése a gazdaságban a jogi és intézményi keretektől függ. Szerinte azok az országok, amelyek képesek létrehozni inkluzív intézményeket, amelyek támogatják az oktatást, az innovációt és a vállalkozást, sikeresebbek lesznek.

Douglas North, az intézményi közgazdaságtan atyja, aki Acemogluék könyvének egyik előfutáraként tekinthető, már korábban rámutatott arra, hogy a gazdasági fejlődés nem csupán a korábban fontosnak tartott tényezőktől függ, hanem az intézmények szerepétől is, amelyek kereteket adnak az egyének és a vállalkozások számára. North forradalmi szerepet játszott abban, hogy az intézmények fontosságát a gazdasági fejlődés, növekedés és változás központi tényezőjévé tette. A Nobel-díjas North elmélete szerint az intézmények – mint például a jogrendszer, a tulajdonjogok, a politikai struktúrák – alapvetően meghatározzák a gazdasági teljesítményt.

Acemoglu gyakori társszerzője, Simon Johnson – aki szintén most kapott Nobel-díjat – egyértelműen támogatja az intézményi elméletet. Johnson és Acemoglu közösen publikáltak kutatásokat a politikai hatalom és a gazdasági intézmények kapcsolatáról, és hangsúlyozták, hogy a politikai intézmények alakítják a gazdasági növekedés feltételeit.

Johnson szerint az intézményi keretek megteremtése és fenntartása a gazdasági fejlődés alapvető előfeltétele.

A földrajzi és más tényezők szerepe

Azonban nem mindenki ért egyet ezzel a megközelítéssel. Az újklaszikus közgazdasági iskola egyik legnagyobb alakja, Robert Barro, aki szintén a növekedéselmélet terén kutat, gyakran kritizálja azokat az elméleteket, amelyek túlzottan az intézményekre helyezik a hangsúlyt. Barro szerint a gazdasági növekedést sokkal inkább befolyásolja a makrogazdasági stabilitás, a pénzügyi piacok megfelelő működése, a tőkefelhalmozás és a technológiai fejlődés, mint az intézményi keretek. Barro szkeptikus abban a kérdésben, hogy az intézményi reformok önmagukban elégségesek lennének a gazdasági növekedés beindításához, és azt állítja, hogy az intézmények vélt hatása túldimenzionált.

Jeffrey Sachs, aki a szegénység csökkentésére és a fenntartható fejlődésre irányuló munkájáról ismert, szintén kritikusan áll Acemogluék nézeteihez.

Sachs szerint a földrajzi tényezők is kiemelkedő szerepet játszanak abban, hogy egy nemzet hogyan teljesít gazdaságilag.

Sachs hangsúlyozza, hogy a trópusi éghajlat, a betegségek terjedése, a természeti katasztrófák és a földrajzi elszigeteltség gyakran súlyos akadályai a gazdasági fejlődésnek, különösen Afrikában. Sachs szerint Acemogluék elmélete figyelmen kívül hagyja az ilyen környezeti és földrajzi tényezőket, amelyek szintén jelentős hatással vannak a nemzetek sikerére.

Jared Diamond, a "Guns, Germs, and Steel" című könyv szerzője, amerikai evolúcióbiológus és földrajztudós, szintén földrajzi determinista elméleteket képvisel. Diamond szerint a földrajzi adottságok – például az éghajlat, a termőföld minősége és a természeti erőforrások hozzáférhetősége – meghatározó szerepet játszanak a fejlődésében. Diamond munkássága eltér Acemogluék nézeteitől, mivel szerinte a természeti környezet sok esetben meghatározza a politikai és gazdasági intézmények kialakulását is, és nem fordítva.

Acemogluéknak azonban erre is van válaszuk. Az egyik ismert példa Észak- és Dél-Korea esete, amelyek közös kulturális és történelmi háttérrel rendelkeznek, és földrajzi adottságaik is hasonlóak. Azonban a második világháború után két különböző politikai rendszer alakult ki. Észak-Koreában totalitárius diktatúra és exkluzív, vagyis kizsákmányoló intézmények, míg Dél-Koreában – különösen az 1980-as évektől kezdve – demokratikus, inkluzív intézmények jöttek létre – nyilván a maguk hibáival. Ennek következtében Észak-Korea gazdasága összeomlott, és ma is mélyszegénységben él a lakosság, míg Dél-Korea a világ egyik fejlett gazdaságává vált."