"De a leszakadók oldaláról nézve a lenyűgöző német példa mélységesen téves, az erkölcsi fölényeskedés pedig a német Übermensch visszaköszönése. Lehet, hogy a latin államkapitalista, dirigista paradigma felett elszállt az idő, de a német versenyképesség nem a jellemüknek, hanem az EU és az euró szerkezetének tulajdonítható. Németország óriási belföldi piaccal, kiemelkedő tőkeellátottsággal, világszintű technológiával és erős intézményes berendezkedéssel lépett be az euróövezetbe. Az ebből fakadó versenyelőnyt az euró és az EU szabályozási gépezete bebetonozta, elzárva a többiek előtt a felzárkózás lehetőségét. Az évek folyamán a versenyképes Németország számára a közös valuta egyre inkább alulértékeltté, a leszakadók számára pedig túlértékeltté vált, tovább növelve a versenyképességi különbözetet. Mára az ún. equilibrium árfolyam-különbözet az IMF számítási módszere alapján mintegy 26%, amit már semmiféle megszorítócsomag sem képes kiküszöbölni, mint ahogy a görög megszorítások is csak rontották a helyzetet. Egy ekkora különbséget csak leértékeléssel lehetne korrigálni, de azt a közös valuta kiiktatta, a német követelésre a Frankfurtba telepített Európai Központi Bank monetáris politikája pedig rendre a német gazdaság igényeihez alkalmazkodott. Brüsszel ráadásul olyan szabályozásokkal sújtotta az unió egészét, amiket a fejtett tagországok gazdaságai erőfeszítés nélkül teljesíteni tudtak, miközben a többiek – a hasonló fejlettség hiányában – megroppantak a kitermelhetetlen feltételek alatt, hogy aztán át is adják piacaikat a fejlettebbeknek. (Ilyenek például az élelmiszer-ipari beruházásokra vonatkozó szabályok, amelyek tőkeköltségét csak nagy volumenű termelés esetében lehet fedezni. Az energiaipar, ahol a szabályok szintén felemelték a beruházások tőkeigényét, vagy a tömegközlekedés eszközeivel is hasonló a helyzet.)
Ilyen körülmények között a versenyképességi különbözet csak nőhetett. Szöges ellentétben közgazdászaink szinte egybehangzó érvelésével, az euró bevezetése nemcsak hogy nem nyújtott védelmet a spekulatív támadásokkal szemben a fejletlenebbek számára, hanem azzal, hogy megfosztotta őket a versenyhátrány kiküszöböléséhez szükséges monetáris eszközöktől, éppen belőlük faragta a spekuláció számára legvonzóbb áldozatokat. Nem a jellem hiánya, hanem az euró szerkezete magyarázza azt az 1100 milliárd eurós külkereskedelmi többletet, amit Németország felhalmozott a többi tagállammal szemben az euró bevezetése óta. A német többlet értelemszerűen a többiek hiánya, amit finanszírozni kell, ami aztán az eladósodáshoz vezet.
Németország csak addig volt az európai egység osztatlan híve, amíg szüksége volt a többiek türelmére, hogy konszolidálhassa az újraegyesüléssel adódó, illetve a rendszerváltó országokban kibontakozó lehetőségeket; s csak addig, amíg nem szerezte meg piacaik ellenőrzését, amíg nem alakította át ezen országok nemzetgazdaságát az olcsó bérmunkát és az olcsó bérmunkán keresztül a német versenyképességet biztosító háttérré; ameddig nem tett szert arra a gazdasági Lebensraumra, ami túlsúlyát bebetonozta. (Idetartozik például az élelmiszeripar – lásd Dr. Oetker esetét –, a háztartási cikkek, a kiskereskedelem, az áruházláncok. A magyar nagyüzemek bezárásával – Ikarus, győri vagongyár, Mirelit és a hűtőházak, MOM stb. – a képzett munkaerő a multikhoz ment, így a honi ipar képzett munkaerő nélkül maradt. A magasabb béreket a multik a magyar kormánytól kialkudott – nemritkán, mint pl. a kecskeméti Daimler-gyár esetében politikai nyomással kieszközölt – támogatásokból és kedvezményekből fedezték.)
Mára a felzárkózás a periférián, ha valamelyest eltérő mértékben is, mindenki számára leállt. Néhány ország, mint pl. Szlovákia, még képes a növekedésre, ami azonban náluk is a három év alatt megduplázódott eladósodással jár, az eladósodás pedig a versenyképesség csorbulásának megbízható mércéje. (Ők most ott járnak, mint mi 2006-2007-ben, amikor 1 forint magyar növekedés 20 forint adósságnövekedéssel járt.)
A megoldás kulcsát – az euró intézményes szerkezetének, ezen belül az Európai Központi Banknak az átalakítását – Merkel asszony lesöpörte, szembeszállva Sarkozy, Cameron, Obama, az IMF és a jelenlevők túlnyomó többségével. Bár az erényre épített német paradigma érdeme kétségtelen, a felzárkózás még a legerényesebb viselkedés esetében is ellehetetlenül (lásd Spanyolország esetét), ha nincs lehetőség az egyensúlyából kibillent árfolyam helyrehozatalára, bármi legyen a kibillenés okozója. A kiküszöbölést az EKB hatáskörének a többiek által javasolt kibővítése szolgálta volna. Ezt is lesöpörte Merkel, egyrészt, mert nem biztos, hogy a javasolt bővítés a várt eredménnyel járna, másrészt, mert a cél már nem az euró vagy az unió egységének megőrzése, hanem Németország vezető, nagyhatalmi szerepének konszolidálása. A monetáris eszközök alkalmazása a félrebillent egyensúlyból fakadó következmények enyhítésére nem célravezető, mert az nem a német Bundestag vagy kancellár, hanem az EKB döntésétől függne. Mivel ez tényleges vagyonátcsoportosítást jelenthetne a németek hozzájárulása, tehát az általuk szabott feltételek teljesítése nélkül, a megoldás a német alkotmánybíróság döntésének szellemében elfogadhatatlan. A lisszaboni szerződés szerint 2014-től a tagállamok népességének 65%-a minden tagországra kötelező érvényű döntést hozhat, ami a valamikori D Mark-terület, a mai mag számára vétójogot biztosít. Az újdonsült német lelkesedés a fiskális unió iránt tehát érthető. A periféria vagy elfogadja a német vezetést, beleértve majd az egész unió költségvetésének meghatározását, vagy kilép. Ezt meg is mondták a görögöknek Cannes-ban, ahol most kiderült, hogy Európa összeolvasztása egy erős kéz dominanciája nélkül csak hiú ábránd volt. Az még kérdés, hogy az egyre erősebb német kéz milyen ellenállást hív ki, de az már nem, hogy Európa egységének álmából fel kell ébrednünk."
http://nol.hu/lap/forum/20111110-otthon_anyuka__mashol_mostoha
