Olvasó: "naponta keveredtem összetűzésbe a cigány fiatalokkal"
Tisztelt Kuruc.info!
Régóta vagyok olvasója hírportáluknak, s bár csak dicsérni tudom, most mégsem ezért döntöttem az írás mellett.
Tizennyolc éves vagyok. Amolyan komolytalan fiatal, ahogy sokan gondolnák. Szomorúan kell elismernem, hogy minden, amiről ez az oldal szól, az életem része. Hogy miért írok hát? Talán tanácsért, hogy hogyan tovább; talán csak azért, hogy egy teherről meséljek.
Pesten születtem. Édesanyám és a nagyszüleim neveltek, édesapám születésem után nem sokkal hagyta el a családot. A XVII. kerületben nevelkedtem. Tíz éves koromban a családom elköltözött egy kisvárosba (falunak mondanám, bár ráaggatták a város nevet). Itt kellett megtapasztalnom a saját bőrömön azt, amiről ma is szomorúan olvasok.
Az általános iskola utolsó négy osztályában naponta keveredtem összetűzésbe a cigány fiatalokkal. Az ok mindig más volt, de leginkább talán a külsőm (mert nem vagyok olyan sovány, mint az manapság divat), a pesti származásom, és az, hogy én valamiért büszke voltam, sosem hajtottam meg a fejem, és ha megvertek valamiért, akkor sem változtattam rajta. Sosem segített senki. Az országban ez jellemző (és az ilyen kis, határ menti falvaknak, városkáknak kiváltképp jellemző tulajdonsága), hogy megvan az a bizonyos szűk kör, ahová nehezen illeszkedik be az egyén, már ha akar, és amelyik a saját szabályai szerint működik. Én nem voltam, ma sem vagyok igazán tagja ennek, ezért maradtam az a kirekesztett, mások által megvetett, máig egyik kedvenc céltábla.
Édesanyám lassan két éve már, hogy elhagyott. Megismerkedett, majd összeköltözött egy cigány származású férfival (aki még el sem vált az előző feleségétől, gyermekei vannak, és börtönben is ült testi sértés miatt), idén gyermeket is szült neki. Tőlem nem messze élnek, bár anyám kezdetben haza-hazalátogatott, általában akkor jön, ha kell neki valami. Rengeteg ruhát, evőeszközt vittek el innen. Azóta nem dolgozik, állami támogatásból élnek, illetve a párja egy hónapja mint favágó dolgozik a közelben (megjegyzem, erre nagyon büszke). Nem szeretnék hosszan részletezni, egyrészt mert nem szeretném untatni a levelemet olvasókat, másrészt fölösleges, mert ha csak egy kicsit is beleolvasnak az oldalon található cikkekbe, megértik, milyen helyzetben vagyok.
Középiskolába járok, érettségihez közel, és bár a jegyeim egy része közepes, mégis szeretnék egyetemre kerülni, Budapestre. Ennek másik oka, hogy a párom ott él, nem utolsósorban pedig, elhihetik, nagyon szeretnék kiszakadni ebből a környezetből.
Most a nagymamámmal lakom együtt. Nehézkesen élünk meg, kályhával fűtünk, és nem mindig jut betevő falat. Édesanyám sem él sokkal jobban, de ahogy széthullott a család, mi is egyre lejjebb csúszunk. Ha ezt szóvá teszem, az a válasza, hogy ne egyetemre menjek, hanem keressek munkahelyet. Talán megértik, hogy szívesebben választom a tanulást, küzdök azért a kevés álmomért, ami még megmaradt. Szeretnék messzebbre jutni, mint édesanyám. Szeretnék egy nap jó munkásember, családapa lenni, és biztonságban felnevelni a gyermekeimet, úgy, hogy mindent megteremthetek nekik, amire szükségük van.
Ez azonban álom. Bár a ház tulajdonosa én vagyok, a haszonélvező sajnos az édesanyám. Ez még a kisebbik baj, a nagyobb az, hogy bár hiába hirdetem, jelentkező elvétve akad. Az ár talán egy kicsit magas (9 millió, egy közepes állapotú, nagy telken lévő házról van szó, kis melléképülettel), de szükségem van a pénzre, hogy egy normális kis lakást vehessek Budapesten, és hogy fizethessem a tanulmányaimat. Arról nem is szólva, hogy édesanyám nem fizeti a felvett kölcsöneit sem, helyette ha lehet, még többet cigarettázik az élettársával.
Sok levelet és cikket olvasok, és együtt érzek azokkal az emberekkel, akik hasonlóan szenvednek, mint én. Mások a környezetemben egytől egyik érdektelenek azzal, ami körülöttük folyik, ha pedig mégis akad olyan, akit érdekelnek a felsőbb körök dolgai, azok hagyják magukat megvezetni. Volt, aki szerint a Fidesz jó választás, csak ki kell várni, míg rendet tesznek. Volt, aki a kisebbség felelőtlenségét nézné el (azzal a címszóval, hogy nem őmiattuk tart ott az ország, ahol), és volt (és ez a legtöbb), aki azt a nézetet vallja, hogy szívesen segít a változásban: csak előbb indítsa el valaki.
Minden ember ezt érzi ma Magyarországon? Mindenki azt hangoztatja, hogy ez és ez lesz, de senki sem tesz érte, hogy legyen is? Ki kezdi el a változást, ha mindenki csak vár a másikra?
És mi lesz azokkal a kevesekkel, akik még hisznek az álmaikban, de mások miatt hiába küzdenek, vagy félnek egyáltalán megpróbálni küzdeni?
Én a magam részéről pesszimista lélek vagyok, ezek után talán nem csoda. Mégis, én nem magamnak kérek segítséget: mi, a kevesek, akik tisztán látunk, legalább ne marjuk egymást, hanem segítsünk egymásnak ott, ahol tudunk. A változást nem hiszem, hogy politikai váltakozások hoznák el (sosem tették), sokkal inkább az, hogy mi megmaradunk annak, amik vagyunk: Embereknek. Így, nagybetűvel.
Ha pedig ebből a kevés jóból nekem is jut egy-egy jótanács, egy segítő kéz, azt örömmel fogadom. Én nem adom fel az álmaimat, és megteszem azt a következő lépést: csak valaki mondja meg: merre?
Tisztelettel: Egy még tisztán látó (igyekvő) ember
http://kuruc.info/r/35/72390/