A módszerek: a két világháború közötti nemzetállami, majd pedig a pártállami
kisebbségpolitikai modellek alig titkoltan az asszimiláció felgyorsítását
célozták. Felsorolni is hosszú mindazokat a kényszerítő eszközöket, amelyeket
a szomszéd államok megpróbáltak asszimilációs céljaik érdekében bevetni: a
magyar település- és földrajzi nevek betiltásától kezdve a családi nevek elemzése
alapján történő önkéntes nemzetiségi átsorolásokig, az iskolák tannyelvét
megváltoztató vagy korlátozó iskolapolitikától a királyi Románia által megszervezett
„kultúrzóna”-politikáig értek a „finomabb” eszközök.
Ezeket maguktól értetődően egészítették ki többször is a közigazgatási határok,
választási körzetek célirányos megváltoztatásával, a földreform és a telepítés
kínálta lehetőségek kiaknázásával. Majd pedig a második világháború utáni
„bosszú” jegyében a jogfosztással és vagyonelkobzással, a tömegmészárlásokkal
és internálásokkal, deportálásokkal, kikényszerített lakosságcserével és
„reszlovakizációnak” nevezett asszimilációval. Ezek a politikai fogantatású
eszközök egészültek azután ki a pártállami időszak etnopolitikai szempontból is
jól átgondolt kolhozosításával, erőltetett iparosításával és urbanizációs voluntarizmusával,
a magyar régiókban szándékoltan késleltetve beindított ipari beruházásokkal,
lakásépítésekkel stb.
Szarka László: A kisebbségi magyar közösségek
A legnagyobb asszimilációs tényező egyébként a vegyesházasság...