Próbálják megfejteni, vajmi kevés sikerrel. Az esetek szaporodása azonban elgondolkodtató. Míg a világ különböző tájairól hallunk reinkarnációs érdekességeket, ne feledkezzünk meg arról sem, hogy az elmúlt évszázad küszöbén, Magyarországon is történt egy nagyon furcsa eset. Mindenekelőtt nézzük, melyek a legújabb fejlemények a kutatások között. Vajon létezik-e az, hogy lelkiekben visszatérünk, azaz el sem megyünk innen a Föld nevű bolygóról?
Ian Stevenson írja az alábbiakat a Visszatérő Lelkek című opuszában:
Emlékezett előző életére egy másfél éves kislány
Susan Ganem alig volt tizenhat hónapos, amikor kiejtette az első szavakat: "halló, Leila?". Később a kislány előző életéről annyit mesélt szüleinek, míg azok elvitték ahhoz a bizonyos "előző" családhoz. Susan mindannyiuk nevét első látásra felsorolta.
A reinkarnációról szóló történeteket általában nagy kétkedéssel fogadjuk. Ian Stevenson sem volt elkötelezett híve ennek a témának, amikor pszichiáterként felfigyelt egy napilapban arra az interjúra, amelyet ezzel a kislánnyal készítettek.
Az orvos odautazott, s számos kérdést tett fel Susannak, míg annyi bizonyíték nem gyűlt össze, hogy ő maga is elhitte: ez a gyerek tényleg emlékszik valamire, előző életére.
A lány kiskora óta állította, hogy őt Hanan Masszurnak hívják, két lánya van és férje, ő maga egy szívműtét következtében halt meg. Felsorolta az összes rokona nevét, illetve olyan információkkal is rendelkezett, melyről utólag kiderült: csak Hanan néhány családtagja tudott róluk.
Az "igazi" Hanan Masszur életútja teljesen megfelelt a Susan által elmondottaknak, két gyermeket szült, amikor szívbetegsége miatt Amerikba utazott, hogy ott operálják meg. A műtétbe azonban belehalt, ám még előző nap próbálta felhívni lányát, Leilát. Hát innen a kislány első mondata ("halló, Leila?").
Az asszony holttestét hazaszállították Libanonba, s rá tíz napra megszületett Susan. Édesanyja még a vajúdás előtt megálmodta, milyen nemű a csecsemő, s megjelent neki egy körülbelül negyvenéves nő is, aki ezt mondta: "hozzád megyek".
Amikor már a szülők is kezdték komolyan venni gyermekük állításait, felkeresték a Masszur családot, s Susan mindenkit felismert, elmondta nevüket, s hogy milyen rokonságban áll velük.
Húsz év múlva Stevenson professzor újra felkereste az ekkorra már fiatal nőt, aki azt mondta, a tényekre már nem emlékszik, de valamilyen furcsa érzés a mai néha hatalmába keríti.
Ian Stevenson csak Burmában huszonöt ilyen esetet talált még, amikor adatokkal, nevekkel tudták alátámasztani a gyerekek, hogy előző életükben kik voltak, s szinte mind az 1945-ös japán-brit összecsapásban vesztették életüket. Egyikük még régi lakáscímére is emlékezett, pontosan.
Természetesen a kételkedés mindannyiunkban bennünk él, de azért elgondolkoztató, ennyi gyerek és ennyi bizonyítható, pontos adat vajon lehet-e véletlen vagy csalás?
Ami a kilencszázas évek elején Budapesten történt az nagyon is kézzel fogható eset, hiszen a témával akkoriban meglehetősen sűrűn foglalkozott a napi sajtó. Egy budapesti bérlakásban szívelégtelenségben elhunyt egy tizenkilenc éves lány.
Az édesanyja a közelben lakó orvost hívta, aki többszöri próbálkozás után újraélesztette lányát. Ekkorra már a szomszédok és a közelben lakó rokonok is a lakásban tolongtak, hátha szükség lesz segítségre. Az újraélesztett lány kis idő elteltével felült, és zavartan nézett a szobában tartózkodókra, akik egyre másra szólongatták, érdeklődve hogyléte felöl. Majd megszólalt…spanyolul, a jelenlévők legnagyobb megrökönyödésére. Édesanyja nem tudott róla, hogy bárhol is nyelvet tanult volna az egyszerű neveltetésben részesült lány. Aki kétségbeesetten magyarázott, mutogatott a társaságnak. Mígnem előkerítettek egy spanyolul jól beszélő magyart…
A tolmács közölte, hogy a hölgy eredeti spanyol akcentussal beszél és arra kíváncsi, miképpen került ide, hol vannak a gyermekei, és különben is mi ez a vicc, hogy nem ismeri meg saját testét…
Amikor közölték vele a tényeket, nem hitte el. Állandóan azt mondta, hogy haza szeretne menni, mert ő Madrid külvárosában él és ott vannak a gyermekei is. Neves orvosok vizsgálták a következőkben és kis idő elteltével a lány is elkezdett tanulni magyarul. Akkoriban azt hitték, hogy mindez pillanatnyi elmezavart, amit a stressz okozhatott a szív megállásának pillanatában és egy olyan agyhalál előtti állapotban, melyben mindezt megálmodta. Az idő múlt és bármilyen furcsa volt az eset, felülkerekedtek rajta. A hölgy megtanult magyarul, férjhez ment, gyermekei születtek. A szenzáció csak pár hétig tartott…
A negyvenes évek végén egy újságíró, aki fiatal korában sokat tudósított erről a furcsaságról, úgy döntött nyugdíjasként, hogy végére jár a dolognak. Elment Madridba és felkereste azt a környéket, ahol a lány emlékezete szerint ő élt. Már nem volt meg az egykoron lepusztult negyed, de talált olyan spanyolt, aki emlékezett az elmondottak alapján a harmincas éveiben járó hölgyre, akinek négy gyermeke volt és pontosan azon a napon halt meg, amikor a budapesti lányt újraélesztették. Az újságíró a sírját nem, de az egyházi halotti bejegyzést megtalálta! Visszatérte után meg is írta kutakodása történetét, de az akkori nagyon politikai zűrzavarban ennek nem tulajdonítottak nagy jelentőséget. Aztán később, kilencszáz hatvannyolcban, ismét felmelegítették ezt a sztorit, a még élő, akkori jelenlévőkkel. Csakhogy akkor sem volt jobb a politikai helyzet, és a hölgy még abban az évben el is hunyt…
Így lett aztán vége az egyetlen, ismert magyar reinkarnációnak. Ha valóban ez az egyetlen az és nem volt sok hasonló, amelynek nem tulajdonítottak hasonlóan nagy jelentőséget…
