https://www.portfolio.hu/gazdasag/20210623/bebi-bu...
A gyermekszámfüggő nyugdíjrendszerre vonatkozó javaslat vitája tovább gyűrűzik, ami örvendetes, hiszen a nyugdíjrendszer reformjára, átalakítására vagy finomítására, a finanszírozás kihívásainak megoldására égetően szükség van. A Portfolio oldalán a koncepciót bíráló cikkemre Banyár József, a humántőke-fedezeti nyugdíjrendszer koncepciójának megalkotója válaszolt. Miután e cikkében többször személyesen is megidéz (nem mindig a legkedvezőbb fényben) az általam is nagyra becsült tudós szerző, az ő humántőke-alapú nyugdíjkoncepciójával kapcsolatos ellenvetéseimet is szükségesnek tartom kibontani (a korábbi cikkemben nem az ő elképzelését, hanem általában a nyugdíj mértékének a felnevelt gyermekek számához kötését kritizáltam).▾hirdetés
A magyar nyugdíjrendszer egy üres cső
A nyugdíjrendszer az egyes nemzedékek egymás közti bizalmára épül: a mindenkori aktív generációk járulékfizetése teremti meg a mindenkori nyugdíjasok ellátásának a fedezetét, abban a reményben, hogy mire a mostani aktív korosztályok is nyugdíjba vonulnak, az ő gyermekeik generációi hasonlóképpen finanszírozzák majd az ő nyugdíjukat. Ez a "pay as you go" rendszer generációközi jövedelemtranszferre épül, ezért is nevezhető folyó finanszírozású rendszernek.
A MAGYAR NYUGDÍJRENDSZER VÁLTOZATLANUL OLYAN, MINT EGY ÜRES CSŐ: MINDEN HÓNAPBAN BELE KELL TÖLTENI A NYUGDÍJAK FINANSZÍROZÁSÁRA SZÁNT PÉNZT, AMI A CSŐ MÁSIK VÉGÉN KIÖMLIK A NYUGDÍJAK KIFIZETÉSÉRE.
A betölthető forrás alapvetően háromféle lehet: a dolgozó magánszemélyek által fizetett társadalombiztosítási járulék nyugdíjkasszát megillető része, a foglalkoztatók által fizetendő szociális hozzájárulási adó nyugdíjkasszát megillető része, valamint a költségvetésből a nyugdíjkassza kiadásainak az előző tételek által nem fedezett részére meghatározott előirányzat. A rendszer - éppen az üres cső jellege miatt - nem képes tartalék létrehozására, nincs benne tőkefedezeti elem sem ténylegesen (mint amilyen eredendően a kötelező magánnyugdíjpénztári pillér volt), sem névlegesen (mint amilyen például a svéd nyugdíjrendszerben működik). A rendszer jogosultjai a nyugdíjasok, akiknek a létszáma (jelenleg kicsivel többen vannak, mint kétmillió fő) és várható további élettartama (65 éves koruktól számítva a nők 18,4 évig, a férfiak 14,5 évig élnek átlagosan) a következő évtizedekben tovább nő.
Ha bárki be kíván avatkozni ebbe a rendszerbe, három helyen teheti meg:
- a befizetők oldaláról,
- a kifizetésre jogosultak oldaláról
- vagy a rendszer felépítése tekintetében.
Természetesen radikális átalakításra is sor kerülhet, ez esetben a felosztó-kirovó elvre alapozott rendszer egészét lehet teljesen eltérő működési alapelvre átállítani.
A humántőke-fedezeti nyugdíjelképzelés két helyen is átalakítaná a rendszert: egyrészt a működési paradigmát a folyó finanszírozásról kettős tőkefedezeti elvre állítaná át, másrészt a járulékfizetés rendszerét is gyökeresen átformálná. A javaslat azonban megítélésem szerint több helyen is téves vagy nem bizonyítható állításokra épül, így stabil rendszer nem építhető rá.
Több jégkrém, több vízbefulladás?
A koncepció indoklása szerint "a társadalombiztosítás a saját sírját ássa, hiszen azzal, hogy azt ígéri, hogy az aktuális járulékfizetők eltartják az aktuális nyugdíjasokat, implicite azt is feltételezik, hogy mindig lesz elég járulékfizető, vagyis elegendő gyereket nevelnek fel", így "maga a társadalombiztosítás ösztönzi az embereket arra, hogy ne vállaljanak gyermeket". A szerző szerint "mi nem szeretnénk, hogy valaki csak azért vállaljon gyermeket, mert az számára gazdaságilag előnyös, de azt igen, hogy azért ne mondjon le a gyermekvállalásról, mert az gazdaságilag hátrányos számára, mint ami a jelenlegi helyzet."
EZT A TÉTELT RENDKÍVÜL PROBLÉMÁSNAK TARTOM, HISZEN AZT FELTÉTELEZI A SZÜLŐKRŐL, HOGY A GYERMEKVÁLLALÁSI DÖNTÉSEIKET ALAPVETŐEN BEFOLYÁSOLHATJA, MIKÉNT ALAKUL A NYUGDÍJUK 40-50 ÉV MÚLVA.
A gyermekvállalást mindenekelőtt a gyermek iránti természetes vágy és a szülők aktuális élethelyzete befolyásolja - figyelembe véve a gyermekes családokat megillető komoly kedvezményeket -, de a jövőbeni nyugdíjhelyzetük alakulása valószínűleg nincs a mérlegelendő tényezők között.
Az a korreláció, hogy esik a termékenység, miközben működik a társadalombiztosítás, nem valószínű, hogy oksági összefüggés lehetne. Mindkettő inkább annak a következménye, ahogyan a modern társadalmak fejlődnek.
A több vízbefúlásnak sem az az oka, hogy több jégkrém fogy, noha a két jelenség szoros korrelációban van - első pillantásra. Csakhogy mindkettőnek az a közös oka, hogy nyáron meleg van.
Ha sarkosabban fogalmazunk, akkor rögtön látszik, milyen törékeny jégen jár ez a termékenység visszaesési magyarázat: "a nők azért szülnek kevesebb gyermeket, mert működik a társadalombiztosítási nyugellátás". Valóban?
A járulékalap
A szerző szerint a mai rendszer "úgy tesz, mintha legitim megoldás lenne, hogy az állami nyugdíjrendszerben a nyugdíj a járulékfizetésért jár."
A mai nyugdíjrendszerben az öregségi nyugdíj összege az elismert szolgálati időtől és az öregségi nyugdíj alapját képező havi átlagkereset összegétől függ. A szolgálati idő pedig akkor elismert, ha az érintett időtartamban a nyugdíjjogosult fizette a nyugdíjjárulékot. Miután ezt a magyar nyugdíjtörvény határozza meg, abszolút legitim megoldásról van szó.
A nyugdíj összegét nem a járulék mértéke, hanem a járulékalap határozza meg, de ez az elvet nem érinti.
Évszázadok óta tévúton?
A szerző szerint "maga a folyó finanszírozású nyugdíjrendszer nem más, mint egy rosszul felépített humán tőkén alapuló nyugdíjrendszer. Humán tőkén alapul, hiszen nem tesz mást, mint a mostani aktív generáció járulékát fizeti ki az aktuális nyugdíjasoknak, és azt ígéri, hogy ha majd a mostani aktívak nyugdíjasok lesznek, akkor nekik majd az akkori aktívak fizetnek nyugdíjat. Vagyis a rendszer a jövő generáció járulékfizetési kapacitására, másképp humán tőkéjére épül."
Ha a jelenlegi nyugdíjrendszer "rosszul felépített humán tőkén alapuló rendszer", akkor a világ legtöbb modern nyugdíjrendszere egy évszázada tévedésen alapul.
A "tőkejövedelem" és a "munkajövedelem" rejtett fogalmai zavaróan keverednek az okfejtésben. A nyugdíjakat nem csak a dolgozó magánszemély keresetét terhelő járulékokból, hanem az őt foglalkoztató - a tényleges tőkét működtető - foglalkoztatók által befizetett szociális hozzájárulási adóból és hiány esetén az adóbevételek terhére elkülönített plusz költségvetési előirányzatból finanszírozzák. Félrevezető, ha valaki csupán az egyéni dolgozói befizetésekre koncentrál, hiszen összegzett és komplex pénzügyi transzferek állnak a nyugdíjfinanszírozás hátterében.
Túlzott leegyszerűsítés
A szerző szerint "mindenki ismeri a feltőkésített nyugdíjrendszert, amit Magyarországon a nyugdíjpénztár képvisel leginkább. Ennek az az elve, hogy mindenki befizet valamennyit ide – az egyszerűség kedvéért tegyük fel, hogy mindenki jövedelmének ugyanannyi hányadát – majd az ez alapján összegyűlt tőke után, nyugdíjba vonuláskor arányos járadékot kap. Vagyis a nyugdíj arányos lesz a takarékoskodási erőfeszítésekkel, amit mindenki méltányosnak is érez."
A megállapítás túlzott leegyszerűsítés: a nyugdíj összege a feltőkésített rendszerekben
- a megtakarított összegtől,
- a befektetés tartamától (időt ad-e a kamatos kamat törvényének érvényesülésére),
- a befektetés hozamától, vagyis a tőke- és pénzpiacok működésétől,
- a nyugdíjszolgáltatás megkezdésekor a jogosult hátralévő élettartamának a hosszától,
- és ezernyi további részletkérdéstől (költségek, díjak, adókedvezmények, adójóváírások, stb.) függ.
Emiatt egy kis összegekkel takarékoskodni korán kezdő ember nyugdíja szerencsés tőkepiaci trendek esetén akár a sokszorosa lehet egy sokkal nagyobb összegekkel, de későn takarékoskodni kezdő, nem túl kedvező trendek által sújtott megtakarító nyugdíjának. Amit ez utóbbi személy persze méltánytalannak érez. A túlzottan leegyszerűsítő példa hiteltelenítheti a következtetéseket.
A nézőpontok keveredése
A szerző folytatja: "Most csavarjunk egyet a dolgon, és képzeljük el, hogy a befizetés ugyanez, de a kifizetés már nem így történik, hanem mindenki az általa felnevelt gyermekek számával arányos nyugdíjat kap. Érezzük, hogy ez nem méltányos, mert a nyugdíjnak a hozzájárulástól kellene függenie, ehhez a rendszerhez pedig nem a gyermekvállalás volt a hozzájárulás. A jelenlegi folyó finanszírozású rendszer viszont ennek pont a fordítottja, de az sem méltányos, mert ott a nyugdíjhoz a gyermekneveléssel járulunk hozzá, a járulékfizetésnek más a státusza, nem az alapozza meg a mi későbbi nyugdíjunkat, hanem azzal fizetjük vissza felnevelésünk költségeit."
A nézőpontok keveredése miatt nehéz kiigazodni, milyen rendszerről beszél éppen a szerző: a jelenlegi felosztó-kirovó rendszerről (ami a pénzbeni járulékfizetésre épül), az általa javasolt humántőke-fedezeti rendszerről (ami a gyermeknevelés költségeinek törlesztésére épül) vagy egy elképzelt harmadik hipotetikus rendszerről?
Mindenesetre a tőkefedezeti elv és a felosztó-kirovó elv nem egymás tükörképei, és a jelenlegi magyar nyugdíjrendszerben nem a gyermekneveléssel járulunk hozzá a nyugdíjhoz, hanem a járulékfizetéssel, és e járulékfizetéssel nem fizetjük vissza nevelésünk költségeit, mert a rendszer társadalmasított, nem egyéni családi viszonyokra épül.
A teljes képtelenség
"Tehát a humán tőke alapú nyugdíjrendszer másik alapvető felismerése, hogy a járulék az nem a rendszer befizetési, hanem a kifizetési oldala, vagyis ez a törlesztés és a kamat. Ezt a járulékfizetőnek azért kell fizetnie, mert tartozik azoknak, akik a felnevelését finanszírozták, s amit csak akkor tud visszafizetni, ha már munkába áll. És mivel ezzel a tartozását rótta le, ezért neki már nem jár semmi." - írja a szerző.
Ez a tétel megítélésem szerint teljes képtelenség. A logika igaz lehet a diákhitelre, de nem lehet igaz a nyugdíjra. Az élőmunkát terhelő járulékfizetés semmilyen módon nem hozható összefüggésbe a gyermeknevelés költségeivel, még abban a megfoghatatlanul metaforikus - bár magát nagyon tudományos köntösbe öltöztető - feltételezésben sem, hogy a gyermek ugyanolyan befektetés, mint az ingatlan vagy egy részvénycsomag.
Tételezzük föl egy pillanatra, hogy a szeretet fogalmát nem ismerve szív nélkül eljáró, csak az agyukra támaszkodva tökéletesen racionális befektetési döntéseken töprengő szülők tényleg nyugdíjcélú humántőke-befektetésnek tekintik a gyermekeket. Ez esetben az édesanya nem azért szül gyermeket, mert a párjával szeretnének gyermeket, hanem azért, hogy legyen nyugdíja.
- Az apa szerepe még e gondolatkísérletben is tisztázatlan: az anyával azonos erejű szerepet játszhat-e a gyermeknevelésben, vagy csak kisebb befektetést lehet az ő humántőke-számláján jóváírni?
- Az elvált vagy szétvált szülők esetében mi lenne a méltányos befektetési erőfeszítés elismerés?
- A mostoha- és nevelőszülők elbírálása hogyan történhetne meg?
- A bomlékony házasságok és illékony élettársi kapcsolatok miatt a mozaikcsaládok kavargásában ugyanazt a gyermeket nevelheti az édesanyja, az édesapja, a mostohaapja, a mostohaanyja, a következő mostohaanya vagy mostohaapa, esetleg nevelőszülők: ilyen esetekben hogyan lehet szétszálazni a gyermeknevelésben megtestesülő természetbeni tőkebefektetés pontos arányait?
- Milyen értékben csökkenti a humántőke-befektetés értékét, ha a befektetési jószág sérült (beteg, elhunyt) vagy nem úgy viselkedik, mint egy illedelmes magyar befektetési egység (például a felnevelés és iskoláztatás után kivándorol vagy tartósan külföldre költözik továbbtanulás vagy munkavállalás miatt)?
Evolúciós program
"A világtörténelemben – a modern kor kivételével – a gyermekek mindig visszafizették felnevelésük költségeit (már ha egyáltalán megérték a felnőttkort). Ezt hívják a mából visszatekintve „hagyományos nyugdíjrendszernek”. Habár a gyermekvállalás nem feltétlenül gazdasági céllal történik, mindig nyereséges „üzlet” volt, ráadásul viszonylag olcsó is." - olvashatjuk tovább a koncepció kifejtését.
A gyermekvállalás az emberi fajfenntartást biztosító evolúciós program, amely minden ember életében a legerősebb elemi hajtóerő. Nem azért vállaltak az őseink gyermeket, mert ezzel gazdasági céljuk volt, hanem azért, mert az ember ösztöneibe ez a program van kitörölhetetlenül belemarva. Ha nem így lenne, mi sem lennénk.
Az emberi nem történetének 250 ezer éve alatt a születéskor várható élettartam nem érte el a 30 évet, a Homo sapiens összlétszáma is mindössze néhány százezer fő volt a Földön (sőt, 75 ezer évvel ezelőtt a Toba szupervulkán kitörése idején egyes tudósok szerint néhány száz főre apadt az emberiség létszáma, akik egy dél-afrikai barlangba szorulva vészelték át az évtizedes Armageddont: emiatt genetikai szempontból elképesztően azonos minden ma élő ember, hiszen mindannyian e maroknyi ős - metaforikusan a "mitokondriális Éva" - leszármazottai vagyunk. Így aztán még egy közgazdász és egy jogász is teljesen azonos genetikailag...) Vándorló eleink számára az öregedés ismeretlen fogalom maradt, a lehetséges gyermekszámot pedig a folytonos vándorlás keményen korlátozta.
Csak a csigalassú technológiai vánszorgás eredményeként 12 ezer évvel ezelőtt bekövetkezett mezőgazdasági forradalom tette lehetővé a letelepedést, majd az együttélő nagyobb családok kialakulását, innen kezdődhetett a szülőnként több gyermek vállalása, amelynek három fő oka közül
- az egyik a magas gyermekhalandóság és általában a nagyon rövid születéskor várható élettartam volt,
- a másik az a rövid élettartamhoz illő vallási-kulturális környezet, amelyben a nő kizárólag anyaként teljesíthette be életét (ez volt a nők reprodukciós rabszolgaságának egészen a XX. századig tartó nehéz korszaka),
- a harmadik pedig az öntözéses mezőgazdaság hihetetlen élőmunka-szükséglete, amely a nagycsaládok legkisebb tagjait is azonnal munkára fogta.
Az öregedés változatlanul nem jelentett problémát a rövid várható élettartam miatt, s ha mégis hosszabban élt valamelyik szülő vagy nagyszülő, akkor a nagycsaládban egy-egy fő rövid ideig tartó eltartása sok családtag között oszlott meg. (Gondolom, a szerző erre a modellre utalt a "hagyományos nyugdíjrendszer" fogalmával.) Az ókor és a középkor történetét végigkísérte ez a jelenség, változást csak az ipari forradalommal bekövetkező újkor hozott, amely egyrészt szétszaggatta a hagyományos földművelő nagycsaládokat, a városi gyárakba szivattyúzva a fiatal családtagokat, másrészt a gyilkos ragályok elleni oltások fokozatos felfedezésével, a higiénés viszonyok javításával (csatornázástól a szappanhasználatig), a gyorsuló gazdasági fejlődéssel, a növekvő jóléttel érdemben javította a születéskor várható élettartamokat.
ENNEK KÖVETKEZTÉBEN A DEMOGRÁFIAI INGA LASSAN VISSZALENGETT A CSALÁDONKÉNT 6-8 GYERMEKRŐL A MÚLT SZÁZAD ELEJÉRE JELLEMZŐ 3-4 GYERMEKRE.
Ebben a korszakban vezették be az első modern nyugdíjrendszereket, amelyek a dolgozók és munkáltatóik járulékfizetésére alapozva teremtették meg - először tőkefedezeti, majd pay-as-you-go, aztán ma már mindinkább vegyes alapokon - a nyugdíjak fedezetét.
A második világháborút követő hihetetlen kapitalista gazdasági fejlődés tovább lökte a demográfia ingát a kevesebb gyermek irányába, miután egyrészt a sorozatos technológiai robbanások következtében nem volt szükség semmilyen közvetlen gazdasági megfontolásból sok gyermekre, ennek megfelelően enyhült a korábbi vallási-kulturális kényszerek nőkre gyakorolt hatása (a múlt század hatvanas éveinek szexuális forradalma nyomán véget érhetett a nők reprodukciós rabszolgaságának kora), másrészt az emberi nem tevékenységének eddigi legnagyobb eredményeként a születéskor várható élettartam száz év alatt harminc évvel nőtt (és nő folyamatosan tovább a legtöbb országban).
A gyermekek számossága a legújabb kor komplex gazdasági és társadalompolitikai viszonyrendszerében egyre kevésbé számít, sokkal inkább az az értékteremtő minőségük a meghatározó, amely a termelékenység növekedésében és a sorozatos technológiai robbanásokban ölt testet, amelyek révén a gazdaság a korábbiakban, alacsonyabb technológiai képességek birtokában nem tapasztalt ütemben képes fejlődni. Ennek eredményeként az országban megtermelt jövedelem olyan mértékben nő, amelynek révén a nyugdíjrendszer is finanszírozható maradhat. Nem azért, mert sok a gyermek, és különösen nem azért, mert a gyermek mint humántőke-egység viselkedik, hanem azért, mert a nyugdíjakat a nagyobb nemzeti jövedelemből magasabb színvonalon lehet finanszírozni.
Mint említettem, a nyugdíjakat ma sem csupán a magánszemély járulékbefizetéseiből finanszírozzák: két további elem is kulcsfontosságú e tekintetben. Az egyik a foglalkoztatók, munkaadók - a tényleges tőkejavak működtetői - által befizetett, jelenleg szociális hozzájárulási adónak nevezett közteher, a másik pedig az a költségvetési előirányzat, amit a járulékbevételek és a szocho-bevételek elégtelensége esetén biztosít az állam a nyugdíjak maradéktalan kifizetéséhez. Természetesen ennek a költségvetési előirányzatnak a fedezetét az általános adóbevételek teremtik meg, amelyek a gazdaság növekedésével összhangban nőnek.
A nyugdíjrendszer finanszírozását csak a jövőben várható fejlemények tükrében lehet sikerrel módosítani. Nyilvánvaló fejlemény, hogy
- a járulékfizető magánszemélyek száma a jövőben biztosan csökken (kevesebb gyermek születése, kivándorlás), így az általuk befizetett járulék össztömege is csökkenhet - hacsak a fizetések (a járulékalap) nem emelkednek gyorsabban,
- viszont a nyugdíjkasszába befizetett szocho összege (a mérték csökkenése ellenére) jelentősen nőhet, ha nő a gazdaság,
- növekvő gazdaságban, növekvő adóbevételek mellett nőhet a nyugdíjrendszer működését garantáló költségvetési előirányzatok összege is.
Emellett viszont egyre valószínűbb, hogy a közeli jövőben a nyugdíjas kor küszöbén várható további élettartam akár évtizedekkkel is kitolódhat, ami új finanszírozási kihívások elé állíthatja a nyugdíjrendszert.
E tekintetben megfontolásra érdemes, hogy teljesen szakadjon el a nyugdíjrendszer finanszírozása az élőmunkát terhelő járulékoktól (akár tényleges járulékfizetésről, akár a szerző koncepciója szerint részben humántőke-befektetésről mint természetbeni járulékfizetésről van szó), és álljon át a rendszer adóalapú finanszírozásra (az adóalap lehet a társasági adó alapja - ez esetben vethető ki a "robotadó" is azon cégek esetében, amelyek a termelést automatizálták -, vagy az áfa, illetve azon belül vagy elkülönülve egy speciális nyugdíjfinanszírozási fogyasztási adófajta, amelynek az egyszerűség kedvéért korábbi cikkeimben az "idősérdekű adóhártya" nevet adtam.)
Ez esetben valóban meg lehet változtatni a nyugdíjrendszer finanszírozási paradigmáját, amely a jövőben nem a nemzedékek egymás iránti egyre törékenyebb bizalmára, a generációközi jövedelemtranszferre épülne, hanem az ország mindenkori gazdasági teljesítményére. Ilyen finanszírozás mellett az állampolgári vagy helybenlakási jogon járó alapnyugdíj is bevezethető lenne, amely a társadalom vesztes rétegeinek is megnyugtató alternatívát kínálna az időskorúak járadéka címén igényelhető, megalázóan alacsony összegű szociális segélyek helyett.
A MAGYAR NYUGDÍJRENDSZERBEN EMELLETT AZ ÁLLAMI NYUGELLÁTÁS HATALMAS TÚLSÚLYÁT IS ENYHÍTENI KELL, AMELYRE A LEGKÉZENFEKVŐBB MEGOLDÁS A MUNKÁLTATÓI NYUGDÍJPILLÉR LÉTREHOZÁSA LEHET. AZ ELSŐ LÉPÉSEKET AZ MNB IS MEGTETTE E TÉREN, AMIKOR JAVASLATOT TETT A NEMZETI JÓLÉTI ALAPOK LÉTREHOZÁSÁRA.
A hibrid nyugdíjrendszer utolsó elemeként nyilvánvalóan minden tekintetben erőteljesebb támogatást kell kapnia az öngondoskodásnak, amelynek szerepe a hosszú öregkor anyagi biztonságának megteremtésében minden fejlett országban egyre nő. (És amelynek fontosságát a szerző éppen olyan jól érti, mint én, hiszen ő is hosszú ideig dolgozott biztosítótársaságok, biztosító egyesületek vezetői vagy felügyelői pozícióiban.)
Az öregkori nyugdíj biztosításáért minden modern nyugdíjrendszerben három szereplő a felelős:
- az állam,
- a munkáltató
- és a magánszemély.
Ennek a háromosztatú felelősségnek a jegyében fogadták el az utóbbi három évtizedben a nagy horderejű nyugdíjrendszer-átalakítási reformokat, amelyek eredményeként az állami nyugdíjrendszer mellett vele jellemzően egyenértékű szerepet játszik a munkáltatói nyugdíjpillér és az öngondoskodás. A mögöttes ideológia jellemzően az, hogy az állami nyugdíjrendszernek a minimális vagy elfogadható szintű időskori életfeltételeket kell biztosítania, de a korábban megszokott életszínvonal megfelelő fenntartásához a munkáltatói és az egyéni előtakarékoskodás eszközei is nélkülözhetetlenek.
Magyarországon ilyen tekintetben reform előtti állapotban vagyunk, hiszen egészségtelenül túlsúlyos az állami nyugdíjrendszer szerepe, miközben teljesen hiányzik a munkáltatói nyugdíjpillér és az összes lehetséges érintettre vetítve gyöngécske az öngondoskodás pillére.
A gyermek önmagában érték
A szerző szerint a modern korban "részben hallatlanul megdrágult a gyermeknevelés (hiszen az iskolázás időtartama egyre hosszabb), részben pedig a megtérülés szinte nullára csökkent, vagyis az erre vállalkozók számára ez egy erősen veszteséges üzlet, lényegében passzió, vagy inkább luxusfogyasztás. Ennek oka, hogy a mai korban – és ez történelmileg vadonatúj jelenség – nincsenek olyan intézményes csatornák, ahol az egyéneknek megtérül a humántőke befektetésük."
Ez a közgazdász újbeszél szerintem a szülőket sértő fejtegetés.
A GYERMEK MINDEN SZÜLŐ SZÁMÁRA ÖNMAGÁBAN ÉRTÉK, NEM PEDIG BEFEKTETÉSI ESZKÖZ VAGY KÖZJÓSZÁG, AMELYTŐL ELVÁRJA, HOGY SZÁMÁRA VISSZAFIZESSE KAMATOSTUL A NEVELTETÉSE ÖSSZES KÖLTSÉGEIT.
A szülő-gyermek közötti pénzáramlás az emberi társadalmak történetében egyébként sem olyan kölcsönügyletre épül, ahol a gyermekre fordított szülői költséget a szülő részére kell visszafizetni, hanem arra, hogy a gyermekre fordított szülői költséget a gyermeknek a saját gyermeke, azaz az unoka nevelésére kell fordítania.
Ráadásul van olyan intézményes csatorna a magyar jogrendszerben, ahol a szülő követelheti a "humántőke befektetése" megtérülését, ezt hívják kötelező szülőtartásnak, amely szerint a nagykorú gyermek köteles a rászoruló szülei eltartására.
Nehéz elképzelni...
"Az elv: a járulékot annak adjuk vissza – persze megfelelő kockázatmegosztást alkalmazva –, aki a járulékfizetőt létrehozta. Járulékos elv: az egy (átlagos) ember által fizetendő járuléknak nagyjából meg kell egyeznie az egy (átlagos) ember felnevelésének a költségével, beleértve minden költséget az iskoláztatástól a szülő idejéig, amit úgy kell mérni, hogy emiatt mennyi jövedelemről mondott le azáltal, hogy gyermeket nevelt, ahelyett, hogy dolgozott volna." - írja a szerző.
Ezzel az elvvel és járulékos elvvel a társadalombiztosítás rendszerére személyes családi logikát erőszakolna a javaslat, hiszen "a járulékot annak adná vissza, aki létrehozta a járulékfizetőt". Eltekintve a rideg stíluselemektől, nehéz elképzelni, hogyan lenne ez ténylegesen megvalósítható.
Olyan becsült vagy nem is becsülhető költségekre épülne a rendszer, amelynek nincs mindenki által elfogadott objektív mérőszáma, így nem alapozható meg a rendszer működése, hiszen a költségek amorf összege állandó feszültséget gerjesztene minden érintett félben.
Ki állapítaná meg az átlagos ember felnevelési összköltségét? És egy statisztikai mérőszámot miért fogadna el bárki személyes tételként? És meddig tartana a gyermek felnevelésének a figyelembe vett időszaka? Az iskolaköteles kor, 16 év betöltéséig? Vagy 18 éves korig, de csak akkor, ha folytatja a középiskolát a gyermek? Vagy 25 éves korig, de csak akkor, ha egyetemre jár a gyermek? Vagy 30 éves korig, amíg megszerzi a PhD fokozatát vagy a szakorvosi/szakmérnöki diplomáját, miközben mindvégig a mamahotelben otthon él a szüleivel? Hogyan lehet majd szétszálazni a költségeket, ha a gyermek maga is dolgozik, amíg tanul, vagy ösztöndíjat is kap? És hogyan számítható be a testvérek neveltetési költsége?
Három elemi iskolai végzettségű gyerek vagy két középiskolai végzettségű gyerek egyenlő egy egyetemi végzettségű gyerekkel?
Mi történik akkor, ha a gyermek tartósan beteg vagy megrokkan? A szülői szeretet által biztosított végtelen gondozási, ápolási ráfordítás értékét milyen mesterséges intelligenciával támogatott szuperszámítógép számíthatná ki? A kérdés általánosabban az, hogy mit érdemel az a szülő, aki nem volt képes hibátlan új járulékfizetőt "létrehozni", mert a gyermeke beteg, rokkant, elhunyt, vagy éppen munkanélküli, aktív korúak ellátására szorul, börtönben ül, vagy külföldre ment és vissza sem akar jönni, hogy törlessze a járulékfizetés révén a felneveltetése költségeit? Az ilyen szülő nyugdíj nélkül marad? Hiszen ő csak természetben fizette a járulékot, pénzben nem, de a humántőke-eleme sajnos működésképtelennek bizonyult, így nem számíthat a törlesztésre.
Hogyan lehet hitelesen megállapítani, hogy mennyi jövedelemről mondott le a szülő a gyermeknevelés miatt?
Ki fog egyetérteni a becsléssel? Az édesanyák többsége nem marad túl hosszan otthon a gyermekkel (különösen, ha van a közelében bölcsőde, óvoda), és a szülését követően néhány hónap után korán visszamegy dolgozni (persze csak akkor, ha van munkahelye vagy működő vállalkozása - vagy nem érkezik gyorsan a kistestvér). Ilyen esetben mi számít veszteségnek? Hogyan mérhető egy vállalkozó szülő esetében az elmaradt haszon arra az időszakra, amikor a gyermekkel otthon volt? Különösen abban az esetben, ha például katás vállalkozó vagy a foglalkoztatási kényszerhedonizmus egyéb jogviszonyaiban küzd az optimalizált közteherviselésért?
ÉS MI ALAPOZZA MEG AZT A FELTÉTELEZÉST, HOGY A GYERMEKES CSALÁDOK ÉLETSZÍNVONALA ROSSZABB, MINT A GYERMEKTELENEKÉ?
A kormányzat egy évtizede törekszik arra, hogy lényegesen emelje a gyermekvállaláshoz kötődő juttatásokat (persze elsősorban a dolgozó, adót fizető szülők részére), és az utóbbi egy-két évben a gyermekes családok kifejezetten előnyös megoldásokat vehetnek igénybe, amelyek jelentősen képesek ellensúlyozni a gyermektelen családok esetleg magasabb életszínvonalát (támogatott hitelek, törlesztési kedvezmények, adóvisszatérítés, stb.).
Hogyan kezelhető az a szülő, akinek nem lehet gyermeke, noha évekig küzd érte? Lehet, hogy az orvosi kezelések miatt sokkal több ideig esik ki a munkából, mintha gond nélkül szülhetne egy gyermeket. Vagyis sem pénzben, sem természetben nem tud járulékot fizetni. Neki mi járhat a humántőke-alapú nyugdíjrendszerben?
Mi történik majd azokkal a szülőkkel, akik szülőként megbuknak? Akik elhagyják a gyermeküket, akik nem fizetik a gyerektartást, vagy akik otthon teszik pokollá a gyermekeik életét?
Csak e tétel kapcsán ezernyi további kérdést kellene megválaszolni - de nem biztos, hogy ez rendszerbe illeszthető módon lehetséges.
A nem egzakt fogalmak veszélyei
Most hosszabban idézném a szerzőt: "Ha egy szűkebb nyugdíjas körben újraosztjuk a járuléktömeget, akkor az átlagosnál nagyobb számú, átlagosnál magasabb végzettségű gyermeket nevelők az átlagosnál több nyugdíjat kapnak, a kevesebb és/vagy alacsonyabb végzettségű gyermeket nevelők kevesebbet, a gyermeket nem nevelők viszont sokkal kevesebbet. Viszont nekik is kell kapniuk valamennyit, mert a gyermeknevelést részben adókból finanszírozzák (pl. családi pótlék, gyes, gyed, csok, illetve az óvoda és az iskola költségeinek nagyobb része), amit a gyermektelenek is fizetnek – arányaiban esetleg nagyobbat is, mint a gyermekesek. De ez csak kis nyugdíjat adna. Viszont ők megtakarítják a gyermeknevelés költségeit. Egyrészt nem kell fizetniük a gyermek fogyasztását, másrészt nem kell a gyermeknevelés miatt kiszakadniuk a munkából, többet tudnak dolgozni és keresni. A mai rendszerben ezt nyugodtan fogyasztásra költhetik, pedig egy átlagos embernek aktív korában nemcsak az akkori és időskori fogyasztását kell megkeresnie, hanem a gyermekkorit is. Ha nem nevel gyermeket, akkor ő nem adta vissza azt, amivel – felnevelése miatt – a társadalomnak tartozik. Ezért az általam javasolt rendszerben a számukra létre kell hozni egy „hagyományosan” feltőkésített nyugdíj részrendszert. Azt a pénzt, amit a gyermek nem neveléssel megtakarítottak befizetnek, ezzel egészítik ki hasonló szintűre a nyugdíjukat, mint a gyermekesek. Ugyanakkor senkit sem kényszerít gyermeknevelésre, mindenki szabadon választhat, hogy nyugdíjára „hagyományos” módon vagy „gyermekben” takarékoskodik."
Mindenekelőtt tisztázni szükséges, hogy mit jelentenek egy közgazdasági modellben azok a fogalmak, hogy "szűkebb nyugdíjas kör", "átlagosnál nagyobb számú gyermek", "átlagosnál magasabb végzettségű gyermek", "átlagosnál több nyugdíj", "átlagosnál kevesebb nyugdíj", "sokkal kevesebbet kapnak", "nekik is kell kapniuk valamennyit", "kis nyugdíjat adna"?!
A BIZONYTALANUL IMBOLYGÓ, NEM EGZAKT FOGALMAK MÉLYÉN LAPPANGÓ DISZKRIMINÁCIÓ SEM TESZI SZERETHETŐBBÉ AZ ELMÉLETET. (KIKNEK VAN SOK, ALACSONY KÉPZETTSÉGŰ GYERMEKE?)
A következtetések egy sor nem bizonyított állítás alapján születnek. Mi alapozza meg például azt a kijelentést, hogy "a gyermektelenek nem kell a gyermeknevelés miatt kiszakadniuk a munkából, többet tudnak dolgozni és keresni"? Ugyan mi garantálja, hogy minden gyermektelennek jól fizető munkája van? És azt mi támasztja alá, hogy "egy átlagos embernek aktív korában nemcsak az akkori és időskori fogyasztását kell megkeresnie, hanem a gyermekkorit is"? E kijelentésen érhető tetten az, hogy a javaslat mennyire mechanikus szemlélettel tekint a nyugdíjrendszerben résztvevő emberekre, mintha ők egymástól függetlenül, elszigetelve, egyedül élnének és küzdenének, nem pedig családi és társadalmi közösségek tarka, kölcsönös függésekkel (sőt, szeretettel) átszőtt hálózatában.
Az elképzelés szerint "a gyermektelenek, és a kevés gyermeket nevelők is ugyanolyan szinten fognak élni, mint azok, akik két-három gyermeket nevelnek. Megszűnik tehát az a mai helyzet, hogy a gyermeknevelés egyértelműen fogyasztási áldozat, kiegyenlítődik a gyermekesek és a gyermektelenek fogyasztási szintje."
Eszerint gyermektelenek és a "kevés" - azaz egyetlen - gyermeket nevelők "azt a pénzt, amit a gyermek nem-neveléssel megtakarítottak", pénzbeni járulékként befizetik, "ezzel egészítik ki hasonló szintűre a nyugdíjukat, mint a gyermekesek".
Újra szembesülhetünk a nem egzakt fogalmak ijesztő hatásával, hiszen semmilyen konkrét adat nem adható meg az érintettek "gyermek nem-neveléssel" elért megtakarítására, ami így bármekkora, akár drámai mértékű is lehet, ha köteleznék őket arra, hogy ezt pénzbeni járulékként fizessék be egy külön nekik - a gyermektelenséggel vagy egykeséggel megbélyegzetteknek - létrehozandó tőkealapba. (Vajon véletlen, ha itt eszembe jut a Rákosi-rendszer 1953-1956 között szedett gyermektelenségi adója?) Ki határozza meg hitelesen a befizetendő összeget? Ki kényszerítheti a befizetésre az érintetteket?
Ha később születik megfelelő számú gyermek, akkor a kikényszerített befizetés visszajár?
Ki kezelné és ki ellenőrizné ezeket a nyugdíjalapokat? Hogyan győznék meg a magánnyugdíjpénztári rendszer visszaállamosítása miatt minden nagyobb átalakítást alapvető gyanakvással fogadó embereket? Nem is beszélve arról, hogy a politikai aktorokat is kirázza a hideg bármilyen radikális átalakítás gondolatától, különösen, ha abban szerepet játszik az anatémának számító kötelező tőkefedezet fogalma.
Persze megnyugtató gondolat a szerzőtől, hogy a humántőke-fedezeti rendszer "senkit sem kényszerít gyermeknevelésre, mindenki szabadon választhat, hogy nyugdíjára „hagyományos” módon vagy „gyermekben” takarékoskodik."
Képzeljük el azt a helyzetet, hogy mindenki "gyermekben" akar takarékoskodni, és valami csoda folytán minden családban meg is születik két-három gyermek. Ez esetben a gyermekben történő takarékoskodást nem egészíti ki hagyományos módon történő megtakarítás (azaz pénzbeli járulékfizetés). Miből fizetik ilyen esetben az aktuális nyugdíjakat?
Kulcskérdés ennek kapcsán: milyen lehetne az átállás a mai rendszerről az újra? Ki fizetné az átállítás évtizedekig tartó plusz költségeit? Újra csak fölidézném a magánnyugdíjpénztári rendszer kálváriáját, sok tanulságot lehet levonni e szomorú történetből.
További fontos kérdés, hogyan tudná az új rendszer kezelni a demográfiai öregedés folyamatát, konkrétan azt a helyzetet, hogy a gyermeknevelés időtartamát meghaladhatja a nyugdíjas kor tartama, vagyis a gyermeknevelés költségeinek visszatörlesztése nem biztosíthatna elegendő fedezetet az egyre hosszabb öregkor kiadásaira?
Miért fizetné bárki is?
A szerző folytatja: "Technikailag ezt úgy gondolom, hogy aktív életpályája kezdetén mindenki elkezdi fizetése egy részét félrerakni a saját nyugdíjára. (Ez nem a mostani járulékfizetés, az – időtartamában korlátozva ugyan, de - megmaradna, viszont nem járna érte nyugdíj.) Ha születik egy gyermeke, akkor ezt lecsökkentheti mondjuk harmadára, tehát azonnal pénze szabadul fel a gyermeknevelésre. További gyermek esetén tovább csökken ez a rész és 3 gyermeknél már semmit sem kell félreraknia."
Hogyan lehetne arra kényszeríteni az összes érintettet, hogy "aktív életpályája kezdetén mindenki elkezdi fizetése egy részét félrerakni a saját nyugdíjára"? Ami ráadásul "nem a mostani járulékfizetés, az – időtartamában korlátozva ugyan, de - megmaradna, viszont nem járna érte nyugdíj." Ha nem járna érte nyugdíj, akkor miért fizetné bárki is? Ráadásul a kötelező járulékfizetés mellett (amiért nem járna nyugdíj) kötelező lenne a "fizetés egy részének" félretétele "a saját nyugdíjára"?
Nem éppen az lenne a koncepció lényege, hogy a járulékfizetés/félretett pénz nem más, mint a gyermeknevelés miatt a gyermek által a szülőtől fölvett természetbeni kölcsön pénzbeni visszatörlesztése a szülő részére? Akkor hogyan jön ide a saját nyugdíj kérdése?
ÉS MÉG EGYSZER: KÉPZELJÜK EL AZT A HELYZETET, HOGY MINDENKI "GYERMEKBEN" AKAR TAKARÉKOSKODNI. MIBŐL FIZETIK ILYEN ESETBEN AZ AKTUÁLIS NYUGDÍJAKAT?
Nem lesznek a koncepció hívei
A korábbi véleménycikkemben kifejeztem az aggodalmamat azon nők kapcsán, akiknek bármely okból nem lehet gyermekük. Erre a következő kioktatást kaptam: "A társadalom nem teheti meg, hogy az efölötti sajnálatát plusz pénzzel fejezze ki a gyermektelenek számára."
Ezzel az érzéketlen hozzáállással nyilván a koncepció híve lesz az összes nő, akinek nem lehet gyermeke. Márpedig ők sokan vannak. A 30 év alatti nők 84%-a, az összes szülőképes korú nő 45%-a gyermektelen. A 30 év alatti gyermektelen nők száma megnégyszereződött, a 30 év alatti olyan édesanyák száma, akiknek viszont legalább két gyermekük van, a negyedére zuhant az elmúlt 30 évben. Az 1975-ben született nők 17%-a, az 1985-ös nemzedék 27%-a, az 1995-ös nemzedék 30%-a maradhat akaratlanul - esetleg szándékosan - gyermektelen.
Az összes magyar család 37,5%-ában egyébként (még, már vagy egyáltalán) nem él gyermek, míg a gyermekkel élő családok 54,5%-ában egy gyermek, 33,2%-ában két gyermek él, és csak 9,4%-ában él három gyermek, 4 vagy több gyermeket pedig csak a családok 2,9%-a nevel.
A teljes termékenységi mutató
- az 1965-ben született nők esetében 1,92 (9,3%-uknak nem született gyermeke),
- az 1975-ben született nők esetében 1,66 (16,7%-uknak nem született gyermeke),
- az 1985-ben született nők esetében 1,5 (27,2%-uknak eddig nem született gyermeke),
- az 1995-ben született nők esetében 1,47 (29,7%-uknak eddig nem született gyermeke).
Ráadásul a termékeny életkorban lévő (a megengedő statisztikai spektrum szerint 15-49 éves) nők összlétszáma 404 ezer fővel, 18,3%-kal csökken 2030-ig. Változatlan termékenységi szint mellett is csökkenő születésszámmal kell számolni, s ha emellett még termékenység is visszaesne, az jelentősen visszavetné a megszületett babák számát. (Forrás: KSH és Népességtudományi Kutatóintézet elemzései, valamint Felelősen magadért - a női egészség védelmében, 2019 adatai.)
Persze azt sem könnyű zsebre tennem, amit a kioktatás második részében kaptam: "Pláne, hogy van más megoldás is: az örökbefogadás. Ahhoz, hogy valaki szülő legyen, nem szükséges saját gyermek – sajnos – elég nagy a kínálat az örökbe fogadható gyermekekből. És a rendszer szempontjából közömbös, hogy valaki saját, vagy örökbe fogadott gyermekeket nevel. Ráadásul a gyermeket nem, vagy csak keveset nevelők egy kisebbsége az, akinek nem lehet gyermeke. A szabályokat nem a kisebbségre, hanem a többségre kell hozni, csak ott kell rajtuk változtatni, ha lényeges csoportok nem tudnak azokhoz alkalmazkodni. Az általam javasolt szabályokhoz pedig azok is tudnak alkalmazkodni, akiknek nem lehet saját gyermekük."
Ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy a legutolsó elérhető (2019-es) örökbefogadási adatokról a következő megállapítások tehetők:
- Rekordmagas volt 2019-ben az örökbefogadások száma (1052), de még sosem volt ennyi várakozó.
- 2019 végén összesen 3186 család várakozott határozattal örökbefogadásra, közülük minden kilencedik egyedülálló.
- Egy éve ez a szám 2855 volt, húsz éve még ezer alatt (miközben az örökbefogadások száma jellemzően 700-1000 között mozgott mindvégig). 134 családon belüli örökbefogadás történt.
VAGYIS A VALÓSÁGBAN AZ ÖRÖKBEFOGADÁSOK SZÁMA (AZ ÖRÖKBEFOGADHATÓ GYERMEKEK KIS SZÁMA ÉS A BONYOLULT FELTÉTELRENDSZER MIATT) ELENYÉSZŐ A GYERMEKTELEN NŐK (ÉS/VAGY FÉRFIAK) SZÁMÁHOZ KÉPEST.
A fenti adatok mellett csak egyetlen további megjegyzés: a kisebbségvédelem jogintézménye a jogállam része.
Szórakoztatóipar
Jól szórakoztam a szerző cikkének végén említett "robotadó" ötletem kapcsán (nyilván ezt tekinti sci-fi elemnek a cikkemben): "S végül Farkas András saját nyugdíjjavaslatáról, amit az általa bírált „ellentmondásos” javaslat ellenében „letesz az asztalra”. Ez egy homályos utalás egy nem létező „robotadóra”, amit csak néhány futurológus, illetve feltűnést kereső politikus vetett fel eddig. Ezt nyugodtan lehet a szórakoztatás részének tekinteni."
A gyermekszámtól függő, humántőke-alapú új nyugdíjrendszer koncepciója korántsem volt olyan szórakoztató a számomra, mint az exponenciális technológiai fejlődés kikerülhetetlen hatásainak figyelembe vétele, amelynek nyomán a fentiekben már említett hibrid nyugdíjrendszer létrehozását látom célszerű - és veszélyes társadalmi feszültséget nem gerjesztő - megoldásnak. Ebben persze szerepet játszhat a robotadó is, vagyis az automatizált gyárak társaságiadó-alapjára kivetendő nyugdíjrendszer finanszírozási adó.
Hacsak a robotok nem tanulnak meg robot-gyermekeket produkálni, ez esetben a robottőke-alapú nyugdíjrendszer koncepcióját is meg kell majd vitatnunk - ha nem nekünk, hát a robotoknak...
A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával.
Ha hozzászólna a témához, küldje el meglátásait a velemeny@portfolio.hu címre. A Portfolio Vélemény rovata az On The Other Hand. A rovatról itt írtunk, a megjelent cikkek pedig itt olvashatók.