– Nyilván a Concorde írországi terjeszkedésével illene kezdeni, de néhány napja – lapunk jóvoltából – itt él velünk egy piaci pletyka. Amely, ha igaz, az év üzletét jelenti. Arról van szó, hogy Mészáros Lőrinc birodalmának informatikai érdekeltsége, a tőzsdei 4iG Nyrt. megveszi a T-Systems Magyarországot, vagyis a Telekom-csoport közigazgatási és intézményi ügyfelekre szakosodott lábát. Eddig az a hír járta, hogy a nagyobb halak falják fel a kisebbeket. Ön érti, mi történik itt?
– Azt persze nem tudjuk biztosan, igaz-e a pletyka. Én néhány hete hallottam erről először.
– És nem az volt az első gondolata, hogy ez lehetetlen? Mármint, hogy Felcsút neves vállalkozója szerez egy relatíve jelentéktelen céget, amellyel aztán bejelentkezik a gigantikus Deutsche Telekom itteni leágazásáért.
– Már kezdek hozzászokni ahhoz, hogy hajmeresztő dolgokat hallok, majd ezek az ép ésszel felfoghatatlannak tűnő információk végül igazak lesznek.
A Telekom sorsa persze önmagában is izgat, hiszen ezzel a cégcsoporttal – a tőzsdei debütálását elősegítő tanácsadóként, illetve forgalmazóként – 1997 óta foglalkozunk, együttműködünk és több sikeres, közös jótékonysági projektünk is van.
– Egy elemző feltehet olyan kérdéseket – legalább magának, „önszórakoztatás” gyanánt – hogy Mészárosék vajon miből vásárolnak? Vagy ez mindegy?
– Az 1980-as években még a Közgázra jártam; egyetemista koromból emlékszem, hogy Amerikában akkortájt egészen kicsike vállalkozások, befektetőcsoportok vettek meg óriási cégeket – jellemzően hatalmas hitelek segítségével. Nyilván sántít a párhuzam, de önmagában az, hogy egy Dávid nekimegy valamelyik Góliátnak, nem precedens nélküli. Voltak már meghökkentő események a tőzsdetörténelemben.
– Mészáros Lőrinc tőzsdei érdekeltségei nem a piaci hiteleik miatt unikálisak, hanem, mert rejtélyes finanszírozású magántőkealapokra épültek. Ráadásul hamarosan egyesülnek is: az Opus-csoport olyan erős márka akar lenni, mint az OTP, a Mol vagy a Magyar Telekom. A színpadi keretek tehát demokratikusak, piacgazdaságiak – de a valóság kizárólag az államhatalom felől értelmezhető. Vagy?
– A távol-keleti, délkelet-ázsiai országok 30-50 évvel ezelőtti fejlődésében ugyancsak találkozunk ilyesfajta modellekkel: ott is konglomerátumok jöttek létre, amelyek több iparágat magukba olvasztva, saját banki háttérrel, de erősen korporatista módon illeszkedtek a maguk társadalmi-gazdasági környezetébe. Majd a helyi tőkepiac fejlődésével párhuzamosan megjelentek a tőzsdén. A korábbi Japánról, Dél-Koreáról, Malajziáról, Indonéziáról és Thaiföldről beszélek. A korporatista létnek fontos jellemzője, hogy az érintett vállalatok több szálon is összefonódnak az autokratikus rendszert működtető központi hatalommal.
– Európai példát is tudna mondani?
– Nyugat-Európában is vannak olyan családi vállalkozások, amelyek a második világháború után hasonló módon nőttek nagyra. Ott azonban a családi vállalatok többségében létezik akár több évszázados múlt, tradíció, apáról fiúra szálló cégirányítás, azaz sokkal szervesebb a fejlődésük.
– A budapesti tőzsdén szereplő csúcsvállalatok közül a Mol alapvetően olajjal és mobilitással foglalkozik, az OTP pénzügyi cég, a Magyar Telekom pedig a kommunikáció világában mozog. A Mészáros-féle egyesült Opusban viszont minden lesz – a kempingüzemeltetéstől az életbiztosításon, az iroda-bérbeadáson és az informatikán át a tűzhelygyártásig. A befektetők ugranak az efféle brandekre? Nem lett volna praktikusabb Fél Magyarország Nyrt.-re keresztelni a csoportot?
– Nézzük a dolog racionális oldalát! Azzal, hogy az Opus márka válik meghatározóvá, próbálnak mederbe terelni egy heterogén, szinte mindent bekebelezni kívánó, rengeteg tranzakciót lebonyolító cégcsoportot. Közben londoni roadshow-n szerepelnek, itthon is érzékelhetően növelik a cégcsoport kommunikációs jelenlétét a piacon; egyre inkább igényt tartanak arra, hogy elemzők foglalkozzanak velük. Ez rendben van. Azok a befektetők azonban, amelyek a nagy európai és észak-amerikai piacokhoz képest egyedi kockázatot jelentő országokra, piacokra szakosodtak, vagyis az Opus-papírok potenciális vásárlói, nem szeretik a konglomerátumokat. Ők inkább maguk válogatnák össze egyedi részvénybefektetések révén azokat az ágazatokat, amelyek szerintük vonzók egy-egy gazdaságban. Maguk szeretnének dönteni arról, hogy mennyi informatikát, bankot, szállodát, illetve kiskereskedelmet akarnak látni a portfóliójukban.
Ha ezt készen, egy cégcsoporton belül kapják, vagyis a részvények mögött ott van a fél magyar gazdaság, az olyan mix, amit nem feltétlenül a józan ész vagy a portfólió-befektetők elvárásai, hanem valami más kevert össze. Mivel egy racionális befektetőnek ez nem a legideálisabb állapot, valószínűleg diszkontot fog alkalmazni. Azt mondja, 100 helyett legfeljebb 60-70 forintot ad egy részvényért, mert egy ilyen koktél „lenyelése” olyan kockázatokat hordoz, amelynek kezelése nem rajta múlik. Hiszen a készen kapott mixben akkor sem tudja csökkenteni mondjuk a banki súlyt, ha tart egy pénzügyi-gazdasági krízistől. Egy ilyen konglomerátum esetében tehát el kell tudni magyarázni a befektetőknek, miért hatnak egymásra pozitívan a csoportba tartozó cégek, hogy miért több kettőnél az egy plusz egy.
– Többet ne segítsünk Opuséknak, térjünk át önökre! Egy átlagpolgár a független pénzügyi szolgáltatók, vagyontanácsadók világából biztosan ismeri a bedőlt Buda-Cash, illetve a Quaestor nevét. A Concorde körül nem voltak botrányok, sőt az ír jegybank nemrég engedélyezte, hogy leánycéget alapítsanak Dublinban. Ez az önök olvasatában nyilván nagy szó…
– Talán mindennél többet mond, hogy a jóváhagyási procedúra két évig tartott. A kinti cégünk közben felállt, az informatikai háttér már működik, az érintett kollégáink lakást béreltek, és az ír kollégákkal is hosszabb ideje együtt dolgozunk a cég indításán. Hamarosan nyílhatnak az első ügyfélszámlák.
– Jó hír, hogy az ír jegybank szűrőjén átmentek, ám a hazai pénzügyi felügyeletet ellátó Magyar Nemzeti Bank most büntette meg a Concorde-ot prudenciális és pénzmosás-megelőzési jogsértések miatt.
– Nem akarom csökkenteni a 25,5 milliós MNB-bírság jelentőségét – a mi méretünkhöz viszonyítva komoly összegről van szó –, de a pénzügyi szolgáltatók, bankok életében ez lényegében kikerülhetetlen esemény. Ráadásul a jegybanki vizsgálat hosszú folyamat volt, a végeredmény pedig az, hogy a Concorde minden felvetett problémát már menet közben kiigazított, azaz biztonságosabban működik, mint valaha. Fontos, hogy a bírság alapvetően formai, szabályzati problémákról szól és nem a cég biztonságos működését valóban érintő kérdésekről. Érzékeljük, hogy nagyon alapos a felügyeleti munka, ennek mi is örülünk, számunkra is fontos a saját és a más szolgáltatók minél magasabb minőségű és biztonságú működése, a piaci intézményrendszer stabilitása. Csak remélni tudjuk, a jövőben nem fordul elő, hogy a politikához sok szállal kötődő bankok és befektetési szolgáltatók, mint a Növekedési és Hitelbank, a Széchenyi Bank, a Quaestor vagy Buda-Cash-csoport több tíz- vagy százmilliárd forintos kárt okoznak, melyet a piacon maradó szolgáltatóknak kell megfizetni.
A szabályozási környezet drámaian komplex, melynek száz százalékban megfelelni szinte lehetetlen, ráadásul az újabb és újabb szabályozási kísérletek nem mindig a kockázatot csökkentik, nem a szolgáltatás minőségét javítják, hanem a költségeket növelik – öncélúan. Ezért a következő évtizedben az Európai Unió legfontosabb kihívása az lesz, hogy megöli-e a szabályozás az üzletet, a piacot. Médiavonalon sokan szembesülnek az általános adatvédelmi rendelet (GDPR) őrültségeivel, legalább ennyire tragikus a mi szektorunkat sújtó brüsszeli előírástömeg, így például az elmúlt években bevezetett és teljesen célját tévesztett MiFID II-szabályozás. Mindez brutálisan torzítja a versenyt; a nagyobb szolgáltatók ugyanis nem tehetik meg, hogy – akár nyereségük eltűnése vagy drasztikus romlása árán – ne alkalmazkodjanak az újabb és újabb szabályokhoz, a kisebbek viszont inkább megszűnnek, beolvadnak. Így születnek új oligo- és monopóliumok az úgynevezett szabadpiacon.
– Most nem lennénk Brüsszel helyében! De ha ilyen bonyolult az élet a kontinensen, miért kell egy újabb EU-tagországban megtelepednie Concorde-nak?
– Amikor a Concorde 1993 november elején kinyitott, szinte rögtön magyar papírok iránt érdeklődő londoni ügyfeleket szolgált ki. A kilencvenes években folyamatosan bővültünk itthon és a külföldi piacokon is, de csak a magyar irodán keresztül. Majd tőzsdetagságot szereztünk Frankfurtban, Varsóban, Bukarestben, a tevékenységünk egyre nemzetközibbé vált, idehaza pedig megvettük több versenytársunk eladásra kínált vagyonelemeit, ügyfélkörét, és velük együtt sok kolléga csatlakozott hozzánk az évek során. De még ez is kevés lett volna az írországi cégalapításhoz. Erre lényegében az ügyfeleink sarkalltak bennünket.
– A hazai privátbanki szolgáltatók ma már körülbelül 4000 milliárd forintnyi „zsetont” kezelnek – és nyilván Ausztriában, Svájcban vagy a Seychelles-szigeteken is pihennek magyar pénzek. Arról van szó, hogy a gazdagjaink újabb „vagyonkimentési” célpontokat keresnek, és a Concorde ehhez próbál külföldi infrastruktúrát teremteni?
– Vagyonkimentésről nincs szó, a jelenlegi és a potenciális ügyfeleink tudatossága azonban sokat fejlődött.
A magyar megtakarítók egyre nagyobb része ma már diverzifikál devizák, országok és szolgáltatók között, nem egy helyen parkoltatja a pénzét. Másképpen: mindent megtesz, hogy csökkentse azt a kockázatot, amit az egy központban tárolt vagyonelemek jelentenek. Érzékeltük tehát, hogy sok ügyfelünk a szabad pénzei egy részét már külföldi szolgáltatóknál tartja.
Azt pedig tudjuk, hogy ezeknél mi olcsóbbak és jobbak tudunk lenni egy saját kinti leányvállalaton keresztül. Bár a megbízóink jelentős része Magyarországhoz kötődik, valójában olyan emberekről van szó, akik multinacionális cégek itthoni, regionális, nemzetközi vezetőjeként dolgoznak, illetve határainkon túlnyúló vállalkozásokban érdekeltek – tehát nem félnek az idegen környezettől. Ha őket színvonalasan ki tudjuk szolgálni, nyilván a régiós partnereink számára is vonzóvá válhatunk, pláne, hogy mi már átvergődtünk az ír jegybanki procedúrán, a hozzánk hasonló cseh, szlovák és lengyel cégek viszont még nem, de lehet, hogy már nem is fognak. Számukra is lehet komoly hozzáadott értéket jelentő alternatívánk.
– De miért éppen Írországot választották? Ha máshonnan nem, nyomozati anyagokból, oknyomozó riportokból biztosan lehet tudni, hogy a magyar gazdagok az EU-tagországok közül inkább a kvázi offshore-területként azonosítható Ciprust, Máltát, Luxemburgot, esetleg Hollandiát használják „vagyonforgatásra”.
– Egyértelmű volt, hogy a meglévő engedélyeink birtokában valamelyik uniós államban tudunk legkönnyebben licenszhez jutni – globális nézőpontból amúgy is csekély a méretünk, értelmetlen lett volna eltávolodni a kontinensünktől. Arra pedig
nagyon vigyáztunk, hogy kizárjuk az egzotikus célpontokat, hiszen ügyfeleink nem adóoptimalizációs problémáikat vagy kétes eredetű vagyonok kezelését kívánják ránk bízni
– ilyen dolgokhoz nem is értünk –, hanem a családjaik biztonságát jelentő külföldi megtakarításaik egy részét. Ciprus és egyéb szigetek tehát fel sem vetődtek, és Írország Máltánál is jobb választásnak tűnt, noha utóbbi mellett sok érv szólt. Fontosnak tartottuk, hogy az általunk választott ország professzionális módon kezelje a nemzetközi vállalatok megtelepedését: könnyű legyen céget alapítani, tanácsadókat, munkatársakat találni, lakást bérelni. Az sem mellékes, hogy – jogrendjét és hagyományait tekintve – az egész pénzügyi világ angolszász kultúrájú…
– … és Írország nem brexit által sújtott terület?
– Előbb döntöttünk Írország mellett, de tény, hogy a brexit megerősíti a választásunk helyességét. Biztosan nem válik hátrányunkra, hogy a Concorde a sor elején, a világ legnagyobb – Londonból menekülő – pénzügyi szervezeteit megelőzve érkezett Dublinba. Ráadásul 12 ezer magyar él az ír fővárosban és környékén; ha a töredékük ügyfelünkké válik, az irodánk már eltartja önmagát.
– Önök tehát akár nyerhetnek is a brexiten, de mi történik Magyarországgal? Egyes számítások szerint 3 százalékos a direkt kitettségünk az Egyesült Királyság felé, azaz, ha ott 10 százalékos visszaesés lesz, a mi gazdaságunk 0,3 százalékos mínuszt érzékel majd.
– Mi a Concorde-nál a brexit-folyamat első pillanatától a lehető legnegatívabb forgatókönyvvel számoltunk, és közben döbbenten néztük, hogy az elemzőházak és a sajtó valamiért próbál derűlátó maradni. Bár a végeredményt ma sem látjuk, az biztos, hogy
egy ilyen dilettáns, tragikomédiába torkolló eseménysorozatra nincs mentség. Ez politikai gengszterizmus, egy nép totális félrevezetése.
Senkinek ne legyen kétsége afelől, hogy a brit kilépést nem a brexitet támogató és finanszírozó üzletemberek, politikusok fogják megszenvedni, hanem leginkább azok, akik a jobb élet reményében erre az opcióra szavaztak.
– Kemény beszéd, de jöjjünk vissza Magyarországra!
– Minket annyira tud érinteni egy ilyen őrület, amennyire nyitott a gazdaságunk. Márpedig térségünkben és az unióban Magyarország egyike azoknak az államoknak, amelyek leginkább rá vannak kényszerítve a külkereskedelemre és az unióval létező sokrétű gazdasági kapcsolatainkra. Tehát nemcsak a brexit, hanem például az is hat ránk, amikor Trump kereskedelmi háborút folytat, jobb esetben megegyezik a kínai vezetéssel.
– Ezekkel a kockázatokkal mégis kevesen számolnak idehaza. Nagyjából az a képlet, hogy van egy erős, központosított, patrióta kormányzat, a gazdaság pedig jól teljesít. Más kérdés, hogy Szlovákia, Csehország és Románia is hasít, miközben ezekben az országokban sokkal törékenyebb a politikai stabilitás.
– Érdemes tudomásul venni, hogy a politika is piaci műfaj: van benne kereslet és kínálat. Ha például egy ország a működésképtelenség határára sodródik, könnyen elmozdulhat valamilyen autoriter rendszer irányába. A választók szemében ugyanis a rend értékesebb, mint a káosz. Mi például a 2008–2009-es válságba olyan védtelenül csapódtunk bele – erre még mindig sokan emlékeznek –, hogy a társadalom jelentős része ma hajlandó lemondani a demokratikus értékek és a szabadságjogok egy részéről. Nyilván abban a reményben, hogy kap egy működő országot.
– Kapott is.
– Ha felületesen nézzük, akkor kapott. Nagy kérdés persze, hogy a kereslet teremtette meg a kínálatot, vagy a kínálat a keresletet – ezt a „tyúk vagy a tojás volt előbb” típusú vitát évszázadok óta folytatják a közgazdászok.
Azokat az őrült törvényeket például, amelyek csődbe vitték Magyarországot a 2000-es évtized végére, az akkori ellenzék, vagyis a mai kormánykoalíció csont nélkül megszavazta.
Igent mondott a Medgyessy-kormány száznapos programjaira, a későbbi úgynevezett jóléti intézkedésekre, és közben semmit nem tett például a devizahitelezés elterjedése és más hajmeresztő gazdaságpolitikai lépések, törvények ellen, viszont megtorpedózta – és torpedózza a mai napig – az egészségügy rendbetételét, az oktatás korszerű fejlesztését. A környező országok – talán Romániát leszámítva – nem bénultak le ennyire a válság hatására, így nem is támadt olyan igény náluk, hogy jöjjön bárki és csináljon akármit, csak legyen végre rend.
– A magyar népet kárhoztatja?
– Dehogy, csak magyarázom a folyamatok logikáját! Viszont abban hiszek, szemben a mindenható állam koncepciójával, hogy a politikának hagynia kell működni a gazdaságot – vagyis az éjjeliőr állam XXI. századi változatában. Sokat nevetgélünk például a kollégákkal azon, hogy több ország a legsikeresebb közelmúltbeli korszakát annak köszönhette, hogy kormányválság volt, lényegében nem működött a törvényhozás és a kormányzás is csak a legszűkebb technikai értelemben. A gazdaság ugyanis a természeti rendszerekhez hasonló konstrukcióban, önszabályozó törvényszerűségekkel működik, a kereslet-kínálat elvénél még nem találtak ki jobbat. Nem a piac hoz létre például mesterséges monopóliumokat, hanem a túlburjánzó bürokráciák: például Brüsszel a magába tekeredő szabályaival, illetve azok a kormányok, amelyek komplett iparágakat terelnek egyetlen kézbe. Mindkettőről beszéltünk ebben az interjúban.
– Mindezt 2030 után talán lesz alkalma bővebben is kifejteni…
– A politika és a társadalom viszonya komplex dolog: a pénztárcánk állapotán kívül az emberek hiedelmei, vágyai, félelmei is befolyásolják. Ezért van az, hogy miközben négy éve nincs lényegi menekült- és migrációs válság Európában, itthon pedig – a 2015-ös év néhány hónapját a déli határon leszámítva – soha nem is volt, mégis kétharmados győzelmet lehetett aratni ennek a kampánynak a hátán, és a téma ma is sokat segít a kormánykoalíciónak. Sokan nem merték előre látni a brexitet, nem gondolták, hogy Trump nyerhet, noha a közvélemény-kutatások alapján az esélyük hasonló volt, mint az alternatíváiknak. Nincs kétségem afelől, hogy a regnáló magyar kormány képes kielégíteni a társadalom jelentős részének igényeit. Az is egyértelmű, hogy ha ez az igény esetleg módosulna, a hatalom képes megváltoztatni a szolgáltatásait és persze a kommunikációját.
Csakhogy senki sem mindenható, pláne nem egy olyan országban, amelynek sorsát jobban meghatározza a körülötte lévő világ, mint akárki belülről.
Most például munkaerőhiányról beszélünk, dagad a büszkeségünk attól, hogy magyar sztrájkolók egy pillanatra megbénították az Audi globális értékláncát, de senki ne gondolja, hogy mi fújjuk a passzátszelet. A nemzetközi vállalatok nem fognak a kedvünkért leállni: a problémás helyeken automatizálnak, a magas humánerőforrás-igényű projekteket pedig máshova viszik. Nem állítom, hogy Magyarországnak vagy egyes régióinak néhány éven belül munkanélküliség-problémája lesz, de mindezt kizárni sem tudnám. És ezen kívül még pont ezer dolgot nem tudok állítani és kizárni. Ilyen a mi szakmánk: a kétely, a megkérdőjelezés fontosabb képesség, mint a (téves) bizonyosság. A világ körülöttünk komplex és bizonytalan.
https://www.valaszonline.hu/2019/04/10/jaksity-gyorgy-a-hatalom-interju-concorde/
Magyarország használta fel a legrosszabbul az uniós forrásokat – mondja lapunknak adott interjújában Jaksity György. A Concorde igazgatóságának elnökével beszélgettünk a magyar gazdaság állapotáról, a tragikus helyzetben lévő egészségügyről és Európa jövőjéről is.
Mi vagyunk Európa utolsó reménysége?
Milyen értelemben?
Gazdaságilag. Az uniós átlag kétszerese a magyar növekedés.
Ez egy választási év. Emiatt jól láthatóan és érthető módon meghajtották az uniós pénzek lehívását és felhasználását, aminek jelentős a hatása a gazdasági növekedésre. Ezen kívül továbbra is fennáll a történelem során ritkán látható kedvező környezet. Nullás kamatszint mellett, beömlő uniós pénzekkel, ilyen kellemes világpiaci környezetben nagyjából ennyivel tud nőni egy a miénkhez hasonló ország. Ehhez hozzá kell tenni, hogy előtte egy évtized kiesett: a 2000-es évek közepétől 2015-16-ig Magyarország lényegileg stagnált, a tavalyi, dollárban mért GDP 139 milliárd dollár volt, szemben a 2008-as 158 milliárddal, és az a gyanúm, hogy az idén dollárban csökkent, de legalábbis stagnál a magyar GDP. Vagyis van mit behozni az elveszett évtizedből, noha egy kicsit már behoztunk abból, ami egy évtized alatt kiesett részben a világgazdasági válság, részben a rossz gazdaságpolitikai lépések sorozata miatt.
Meddig tarthatnak ezek a jó évek?
Valószínűleg nem sokáig, mert ha az amerikai ciklust nézzük, akkor már tíz éve tart a fellendülés. A történelemben ritka az ilyen hosszú egyenletes fejlődést hozó időszak. A mértéke talán nem annyira kirívó. Ebből is látszik, hogy a 2008-as a szokásosnál nagyobb pofon volt a világgazdaságnak, ezért nehezebben is áll fel a padlóról. Működnie kellene olyan rugóhatásnak, hogy nagyobb visszaeséshez nagyobb „visszapattanás” tartozik, de úgy tűnik, vannak olyan strukturális problémák, amelyek miatt sem a rugóhatás, sem a nagy fiskális és monetáris ösztönzés nem tudott olyan mértékű fellendülést okozni, mint amit sok korábbi válság után tapasztaltunk.
Ráadásul a kormány, maga a miniszterelnök is utalt már arra, hogy jöhet egy újabb válság. A 2008-as krízis telibe kapott minket. Most felkészültebbek vagyunk?
A következő lassulás vagy recesszió, akár válság kisebb mértékű lehet, mint a 2008-as. Jelenleg nincs egyetlen terület sem, amely annyira elszállt volna, mint annak idején az ingatlanpiac, az építőipar és az azt támogató hitelezés. A másik oldalon viszont sokkal kevesebb a tűzerő is a baj kezelésére. Akár az amerikai, akár az európai államháztartási eladósodottságot nézzük, a 2000-es években lényegesen jobb mutatókat láttunk, mint most, tehát nagyobb volt a tartalék a fiskális beavatkozáshoz. Kimerült a monetáris politika eszköztára is: az amerikait leszámítva egyetlen nagy jegybanknak sincs mérhető, pozitív nominális irányadó kamata. Olyan lényegi kamatemelésre az Európai Központi Banknak, mint amilyet az amerikai jegybank végez évek óta, esélye sincs az én szakmai karrierem során, vagyis még nagyon sokáig.
Miért?
Úgy megyünk neki a történelem talán leghosszabb fellendülése után a következő recessziónak, hogy negatív az Európai Központi Bank irányadó kamata. Még tart az eszközvásárlási programja, miután pedig az év végén leállítja, még sokáig nem fog csökkenni a mérlege, aztán mire kamatot emelhetne, valószínűleg beköszönt a recesszió. Már most elég vegyesek az európai gazdasági mutatók, főleg azok, amelyeket a kereskedelmi, export- és termelő szektorokban látunk. A szolgáltató szféra még viszonylag jól tartja magát, és erős az építőipar. Mintha egy kis ingatlanlufi is megjelenne a látóhatáron, de messze nem olyan, mint tíz évvel ezelőtt. A magyar helyzet pedig hasonlít a világgazdasági környezetre.
Messze jobb állapotban van a magyar gazdaság, mint 2008-ban volt. Ezzel persze nem sokat mondtunk, hiszen akkor gyakorlatilag a csőd szélén volt. Ám a tűzerőt mi is eléggé kihasználtuk.
A magyar államháztartási eladósodottság szintje a 2000-es évek eleji, 60 százalék alatti mélypontról fölment 80 százalék fölé, most is 70 százalék fölött vagyunk. Tehát nem tértünk vissza a maastrichti kritériumoknak megfelelő 60 százalékos szint alá, ahonnan újra eladósodhatnánk egy picit, hogy ellensúlyozzuk egy következő válság vagy recesszió hatásait, hanem megálltunk félúton. Emellett van egy évek óta romló strukturális államháztartási hiányunk. Vagyis folyamatosan éljük fel azt a tartalékot, amit képeznünk kellene arra az esetre, ha csak jelentősebb fiskális deficittel tudnánk ellensúlyozni a válság hatásait. A magyar jegybank pedig az egyetlen a feltörekvő piaci központi bankok közül, amelynek negatív betéti kamata van, vagyis itt sincs sok tartalék. És közben csökken majd a lehívható uniós pénzek nagyságrendje.
Amiknek a felhasználásáról egyébként nincs jó véleménye, nemrég a Forbesban azt írta: 40 milliárd eurót tapsoltunk el.
Ez nem csak az én véleményem. Számos hazai, uniós, nemzetközi elemzés támasztja alá, hogy
Magyarország használta fel a legrosszabbul az uniós forrásokat. A velünk együtt vagy utánunk csatlakozó kelet-európai országok szinte kivétel nélkül nagyobb gazdasági fejlődést értek el részben az EU-s pénzeknek köszönhetően, miközben az egy főre jutó támogatás nálunk a legnagyobb. A történelemben ritkán adódó alkalmat szalasztottunk el,
valószínűleg nem a megfelelő kapacitásokat építettük ki, nem a megfelelő területekre súlyoztunk, azzal együtt, hogy a kohéziós alapok iránya viszonylag kötött. De úgy tűnik, a körülöttünk lévő országok jobban tudták őket felhasználni.
A növekedésünk egyik fő hajtóereje az uniós pénz. A másik a német autógyárak teljesítménye, ami miatt viszont nagyon kitettek vagyunk ennek az iparágnak. Jó ez így?
Három nagyobb komponense volt a növekedésnek és stabilizálódásnak az elmúlt években. Az első az uniós támogatás. A második egy ingyenes devizafinanszírozás: a külföldön dolgozó magyarok hazautalásai, illetve az ő bérüknek az elszámolása a fizetési mérlegben akkor is, ha nem utalják haza a pénzt, ami érdekes módszertani kérdés. A harmadik a világgazdasági, különösen az európai konjunktúra, amelynek gazdasági rendszerébe szervesen beépültünk a beszállítási láncokon keresztül. Ezért nagyon érzékenyek vagyunk arra, hogy a főbb ágazatok, mint például az autóipar, milyen állapotban vannak. Ráadásul a világ autóipara több kihívással küszködik, zajlik a forradalom az autózás gyártási és felhasználási oldalán is. A gazdaság lassulásakor pedig az autóipar az elsők között kapja a találatokat. Ez ellen nagyon nehéz védekezni.
Az a mix, ami gazdaságstratégiailag az utóbbi tíz-húsz évben Magyarországot mint Európa egyik összeszerelő-műhelyét határozta meg, szerintem mára nem szerencsés. Másik kérdés, hogy volt-e ezzel szemben járható alternatív út. Az biztos, hogy védettebb lenne ma egy magasabb hozzáadott értékű, kevésbé vagy nem ennyire direkten az európai értéklánctól függő, az új technológiákra nyitottabb, a tudásalapú gazdaságra felkészültebb ország. Sajnos ugyanakkor úgy látom, hogy a magyar társadalom nem predesztinált egy ilyen új modellre. Márpedig nem csak az a fontos, hogy stratégiailag helyes célt jelöltünk-e ki, hanem az is, hogy megteremtsük a fejlődésnek azokat a minimálisan elvárt kondícióit, amelyek egy újfajta, modern gondolkodású, nyitott társadalom irányába mutatnak. Mi pont az ellenkező irányba lépegettünk el.
Milyen feltételeket és hogyan teremthettünk volna meg?
A GDP egy egyszerű szorzat: a dolgozó emberek számát megszorozzuk az egy főre jutó termelékenységgel. Ha – mint ahogy nálunk – egyre kisebb lesz a munkaerő-kínálat és nincs lényegi migráció, akkor a szorzat másik tagján lehet dolgozni. A termelékenység függ az oktatástól, az egészségügytől, valamint azoktól a kulturális, szociális, tudományos, technológiai elemektől, amelyek a munkahatékonyságot befolyásolják.
Az oktatásban egyértelmű a leszakadásunk: az átlagmezőnyből estünk a lista alsó harmadába. Az egészségügyben minden szempontból egyértelmű a hátrányunk, tragikus a helyzet. A szociokulturális elemeket nehéz számszerűsíteni, de a feltevésem az, hogy hasonló a helyzet ott is.
Az elénk sok szempontból példaként állítható társadalmak nyitott gondolkodásúak, értik a világot, saját magukat is, azaz kellően önreflexívek. Ehhez nyelveket beszélő, nyitott szemmel utazó emberek kellenek, és olyan vezetők, akik ezt a példát mutatják. A nyitottság és a világ megértése általában mások elfogadásával és a segítségre szorulók támogatásával párosul. Így van ez az észak-európai országokban, Hollandiában, Svájcban, bizonyos távol-keleti kultúrákban. Ezt a szemléletet tartom olyan értékalapnak, amelyre lehet építkezni, akkor is, ha munkakultúrára, termelékenységre, technológiai megújulásra, innovációra gondolunk. Egy bezárkózott, a világot nem ismerő-értő társadalom alkalmatlan arra, hogy ebbe a sorba tartozzon.
Azt mondta, a GDP egy szorzat. A szorzandó, hogy hányan dolgoznak, ami demográfiai okokból nyilvánvalóan csökkenni fog a következő években. Ehhez jön az elvándorlás. Ezt ellensúlyozandó lehetne migrációról beszélni, de a kormány épp most indított konzultációt azzal az üzenettel, hogy szaporodni kell, nem behívni ide embereket. Ön szerint érdemes szembeállítani ezt a két dolgot?
A munkaerőhiány miatt ma is jelentős a bevándorlás, egyre több helyen dolgoznak vendégmunkások, és nem csak a környező országokból. De én csak egy közgazdász vagyok, így roppant egyszerű dolgokat fogok mondani, még ha a közgondolkodásból hiányoznak is. A miénk egy öregedő társadalom, tehát a korfa az idősebb generációknál szélesedik. Az, hogy ennek negatív hatása van a gazdaságra, a társadalomra, a nyugdíjrendszerre, az egészségügyre, tény. Az a kérdés, hogy mit lehet tenni. Van a buta megoldás, ez a magyar út. Azt mondja, fizessünk többet a nőknek, és akkor többet szülnek majd. Szerintem a nők nem robotok, nem elég megnyomni rajtuk ehhez egy gombot. Nagyon sok pszichológiai és társadalmi hatás eredményeként dől el, hogy mennyire van kedvük szülni a nőknek, gyereket vállalni fiatal pároknak. Fontos, hogy találjanak valakit, akit szeretnek, akivel közösen képzelik el az életüket. Hogy olyan társadalomban éljenek, ahol a család nemcsak a jelszavak szintjén érték, hanem valóban értékként kezeli mindenki. Ez a lélektani alapja annak, hogy valaki gyereket vállaljon. A másik szempont az, hogy milyen gazdasági közeg segíti elő a gyermekvállalást. Ebből a szempontból jók a kormány lépései, amelyek megpróbálják adó- és szociálpolitikával ösztönözni a családalapítást. Ez morálisan és közgazdasági szempontból is rendben van.
Azt várni azonban, hogy ettől a magyar termékenységi ráta nő, mérhetetlen butaság vagy porhintés. Nem nőtt a termékenységi ráta az elmúlt nyolc évben, és nem nő majd a következő nyolc évben sem. Azért nem, mert minden tapasztalat azt mutatja, hogy a jólét növekedésével csökken a gyerekvállalási kedv. Hála istennek Magyarországon évtizedek óta nem járványok miatt csökken a termékenységi ráta, hanem mert a jólét folyamatosan növekszik. Ez így volt és így lesz mindenhol a világban. Hiába öntünk irgalmatlan pénzt adó- és szociálpolitikai eszközökkel a rendszerbe, ez a mutató nem fog nőni. Ha viszont nem születnek többen, akkor a másik komponenst kellene megnézni: hogyan halhatnak meg kevesebben? Az, hogy egy baba nem születik meg, mert a szülei így döntenek, az személyesen senkinek sem tragédia. Ha valaki elveszti a testvérét, a gyerekét, esetleg a szüleit, akik nem a koruk, hanem amúgy gyógyítható betegség miatt halnak meg, az tragédia.
Magyarországon meghal évente 130 ezer ember, és születik 90 ezer. A 90 ezerből nem lesz még 100 ezer sem, a 130 ezerből viszont lehetne 110-120 ezer,
ha a legrosszabb mortalitási rátájú betegségeknél áttörést lehetne elérni.
Csak egy világszínvonalú egészségügy kellene hozzá.
Ma Magyarország több daganatos betegségnél listavezető, amikor a legrosszabb gyógyulási esélyeket rangsorolják. Pedig ha megnézzük, mi kell ezeknek a betegségeknek a gyógyításához, akkor kiderül, hogy szemben a termékenységi ráta növelésével, nem lehetetlen dolgokról beszélünk: picit jobb körülmények, picit képzettebb egészségügyi személyzet, jobb felszereltség, modernebb eljárások, korszerűbb farmakológiai megoldások, rövidebb várólisták, ezek segíthetnének. Ha valaki csak egyéves várakozás után tud elmenni egy megelőző vagy szűrő vizsgálatra, és közben beüt a krach, rajta már sokkal nehezebb segíteni, mintha időben feltárják milyen betegségei vannak, vagy milyen veszélyekre kell felkészíteni. Vannak dolgok, amelyek az egészségügyben szinte megoldhatatlanok, vannak, amelyek évtizedes távlatban orvosolhatók, de van nem kevés, amely évek alatt is már javítható. A Kék golyó utcában működik egy tüdőtranszplantációs központ. Régebben magyar orvosok Bécsben műtötték a magyar betegeket, majd a magyar állam elszámolt az osztrákkal. Körülbelül 100 ezer euróba került egy átültetés. Aztán valaki meggyőzte az egészségügyi kormányzatot, hogy ez így hülyeség, kellene itthon csinálni egy megfelelő részleget, és ugyanolyan színvonalon, azokkal a felszerelésekkel és fizetésekkel, de utaztatás nélkül olcsóbban megoldható a dolog.
Tehát a magyar állam spórol, miközben egy világszínvonalú eljárást vezetünk be a magyar egészségügybe, erre büszkének lehet lenni, az orvosok más területeken is ilyen eredményeket akarnak majd elérni. Mi történt? Kiderült, hogy 70-80 ezer euróból is ki lehet hozni ezeket az eljárásokat, a megmaradó pénzt bérfejlesztésre, eszközökre lehet költeni. Úgyhogy ma a Kék golyó utcában van egy olyan tüdőtranszplantációs kapacitás, ami színvonalában jobb, mint a bécsi. Ez nem ördöngösség, kell hozzá néhány ember, aki kiszámolja ezeket az összefüggéseket, kellenek jó szakemberek, akik megfelelő csapatot építenek, és akkor létrejöhet valami olyasmi a magyar egészségügyben, ami addig elérhetetlennek tűnt.
Ha ilyen egyszerű, miért nincs több ilyen példa?
Nem vagyok igazán jártas az egészségpolitikában. Azt látom, hogy innen csak felfelé vezethet út. Sokkal lejjebb nem, mert ilyen gazdasági fejlettségű ország nem engedheti meg magának azt, ami ma az egészségügyben van.
Akkor miért van az, hogy a magyar társadalomnak megfelel ez a rendszer, vagy legalábbis nem kényszeríti rá a politikát évtizedes távlatban sem a beavatkozásra?
Nem hiszem, hogy bárkinek is megfelel, aki pedig konkrétan ki van téve neki, aligha gyújt örömtüzeket. Szerencsére a 10 millió emberből évente csak 130 ezer hal meg. Valószínűleg van még pár százezer beteg, de a társadalom nagyobb része akut módon nem érintett. Sajnos az emberi psziché úgy működik, hogy amíg valamilyen veszéllyel nem találkozunk szemtől szembe, addig nem foglalkozunk vele. Ez buta dolog, de ez van. Nyilván azt a néhány százezer embert, aki éppen gyógykezelésre vár, vagy kezelik, esetleg már közölték is vele, hogy nincs értelme, nagyon idegesíti, ami van. De az egészségügy egy méhkas. Sehol nem szeretik nagyon bolygatni, nem olvasunk naponta híreket sikeres reformokról, noha amennyi ország van a Földön, időnként statisztikai alapon is találkoznunk kellene ilyen beszámolókkal. Már azt is nehéz definiálni, mit értünk reform alatt. Én sem azt mondom, hogy reformáljunk, hanem azt, hogy tegyünk meg 5-10 teljesen hétköznapi, általános iskolás szinten átgondolható intézkedést, ami javít a rendszeren és erre helyezzük a hangsúlyokat a termékenységi ráta növekedésének hajszolása helyett.
Az egészségügy nagy problémája, hogy átpolitizált. Tíz éve sikerült leszavazni egy előremutató, progresszív, kísérleti intézkedést, a vizitdíjat. Történelmi hiba volt, amivel egy ajtó bezárult. Politikailag jól fizetett, de az országnak sokba került és kerül még évtizedekig.
De még van min elgondolkodni, említettem, hogy vannak szinte megoldhatatlan problémák az egészségügyben. Például azon, hogy az egy főre jutó egészségügyi kiadások többsége az élet utolsó néhány hónapjára esik. Ha a világon majd’ mindenhol mínuszos egészségügyi kasszát egyenesbe akarják hozni, erről a pár hónapról kell majd társadalmi vitákat folytatni. Nem biztos, hogy arra jutnánk, érdemes ezt a végfázist tűzzel-vassal, akár a beteg elképesztő szenvedéseinek fenntartásával végigcsinálni. Nekem nincs válaszom erre, és remélem, senkinek nincs, mert erről biztosan nem egy embernek kell döntenie, hanem a társadalomnak.
Akinek fontos az egészsége, egyre kevésbé bízza az államra. Az önökével szomszédos high-tech irodaépületben is egy magánklinika működik, és nem úgy néz ki, mint a János kórház. Azt pedig mintha már elfogadta volna a társadalom jelentős része, hogy a tb-járulékért cserébe nem kap elfogadható ellátást.
Valóban, akinek van pénze, annak a gyereke jellemzően nem állami iskolába jár, hanem valamelyik fizetős magánintézménybe. Ahogy hallom, a „nagyjaink” gyermekei is, így ezeket talán nem szántják be. Hasonlóan, akinek van pénze, amit csak lehet, a magánegészségügyben végeztet el. Az apró probléma, hogy a mai finanszírozási rendszerben teljes ellátást nyújtó magánklinika nem működőképes. Talán más finanszírozási rendszerben sem. Szerintem jó dolgot piszkál a kormány, amikor azt mondja, hogy nem jó, ha az orvosok a magánpraxisukban is használják az állami infrastruktúrát. Ha valaki megnézi egy-egy jó szakember honlapját vagy valamelyik orvosi adatbázist, azt látja, hogy sokan öt helyen rendelnek. Kizárt, hogy valaki tisztességesen el tudja látni a főállását és több mellékállást egyszerre. Ez fizikailag, idegileg és szakmailag sem lehetséges.
Morálisan sem vállalható és nem is finanszírozható, hogy orvosok az állami infrastruktúrán gyógyítsák az elsőbbséget kapó magánbetegeiket.
Én is megengedhetem magamnak, hogy előbb egy magánintézménybe csekkolok be vizsgálatokra, várólista nélkül, aztán ha komoly baj van, megjelenek az államiban, de ezt elfogadhatatlannak tartom. Remélem, hogy mások is, akik szintén megtehetnék. Mert így nem finanszírozható, részben ezért is rohad le az állami egészségügy. Olyan megoldás kellene, amelyben a privát és az állami szolgáltatások között, ahol kell, éles választóvonal– a hírek szerint ezen dolgozik a kormány –, ahol pedig az kell, ott együttműködés van, és ehhez kellene igazítani a finanszírozást is. De azt sem szabad elfelejteni, hogy az egészségügy egyik legnagyobb baja a páciens. A magyar társadalomban nagyon súlyos probléma az elhízottság, a dohányzás, az alkoholfüggőség, egyre súlyosabb a drog- és gyógyszerfüggőség. Kevesen mozognak eleget, nagyon stresszes a közeg, amelyben élünk. Ehhez jön hozzá, hogy az ellátórendszer nem tudja az elején megfogni a bajt, gyorsan komollyá válnak a betegségek. Ezért lenne fontos tudatosítani, hogy aki ilyen életmódot folytat, annak rosszabbak a kilátásai, többe kerül a társadalomnak. Az autóbiztosítás is úgy működik, hogy ha belehajtok az előttem haladóba, kapom a malus pontokat. Egy magánalapú egészségbiztosítónál az első kétszáz kérdés arról szól, hogy mekkora kockázatot jelentek, és ezt el fogják ismertetni a díjfizetésben. A tb-rendszert nem lehet így átalakítani, de amíg ez szempontként sem jelenik meg, a megelőzés, az egészséges életmód nem válik fontosabbá, addig az egészségügy iránti kereslet folyamatosan nőni fog, miközben a finanszírozása nem változik. Ez így elég rossz képlet.
Újra ott tartunk, hogy az elit a magánellátást választja az alapvető közszolgáltatásokban, legyen az egészségügy vagy oktatás. Ez a szegregáció nem ellentétes a társadalom érdekeivel?
A magyar társadalmat sajnos már a rendszerváltás előtt is a legprimitívebb túlélési reflexekkel lehetett leírni, azóta pedig végképp igaz ez. Alapvetően mindenki a saját érdekeit nézi, és kézzel-lábbal tapos, akkor is, ha nagyvállalat tulajdonosa, akkor is – és ez érthetőbb –, ha nincs mit enni adnia a gyereknek. Szerintem sokan látják, hogy változtatni kellene – amíg nem nekik kell változtatni. Ha a miskolci kórház szülészetén szétválasztják etnikai alapon a nőket, akkor a budapesti értelmiségi elit vért hány a szegregáció miatt. Amúgy érthető módon. De ha megkérdezzük, hogy ők melyik iskolába íratják a gyereküket, akkor természetesnek veszik, hogy a legszakadtabb állami helyett magán-, alapítványi vagy nemzetközi iskolát választanak. Ez is szegregáció bizonyos értelemben.
Sok iskolában, nagyon helyesen, megpróbálják integrálni a speciális nevelési igényű diákokat. Ki nyírja ki ezeket a próbálkozásokat? Nem az iskola vagy a tanárok, hanem általában az úgymond egészséges gyerekek szülei, akik a saját gyerekük jól felfogott érdekében járnak el. Ez még szomorúbb szegregáció, hiszen ebben az esetben a társadalom legkiszolgáltatottabb tagjait szorítják ki. Evolúciós reflex, értem én. De Nyugat-Európában sokfelé civilizáltnak már nem nevezhető.
Ahhoz, hogy ez megváltozzon türelem, tolerancia, elfogadás és befogadás kellene, ami a különböző felmérések szerint a legkevésbé jellemző a társadalmunkra.
Elvárható a változás egy vesztes társadalomtól? Néhány éve azt mondta: vesztes az az ország, amelynek elitjét hirtelen 5, 10 vagy 80 milliárdot kasszírozó senkik alkotják. Azóta többen lettek és még több milliárdjuk van.
Két mondásom keveredik, de mindkettő igaz ma is. Vesztes az a társadalom, amelyben az erősek nem vesznek tudomást a gyengébbekről, és nem teszik meg értük legalább azt a minimumot, ami az adott civilizációs szinten elvárható. Egy ilyen társadalomban az erősek is gyengék. A másik állításom, hogy nem erős az a gazdaság, amelyben politikai iránymutatás dönti el, ki lesz vagyonos, és hogy egy szektort melyik játékos monopolizálja. Ezeket a szereplőket, amint kikerülnek a politika védőernyője alól, a nemzetközi versenyben egyszerűen elsöprik. Hiába tömik ki őket hazai és uniós pénzből megrendelésekkel, ha kilépnek Magyarországról, az első szellő elfújja őket, mert nem versenyben szerezték, amijük van. Amíg ők a gazdasági élet meghatározói, addig az ország sem lesz versenyképes. És addig sem, amíg a rendszer immanens része a korrupció, a favoritizmus, a jogállamiság megtörése, a gyenge vagy nem működő független intézményekkel.
Ha ilyeneket mond, egy csapásra megkapja, hogy Soros-ügynök. Mit mond az ilyen vádakra?
Have a nice day. Nem az én életem lesz ettől nehezebb, azokat sajnálom, akiknek egy ilyen beszélgetésről mindössze ennyi konklúziójuk van. Szomorú, amikor egy magánembernek, ne adj’ isten közszereplőnek már nincs más érve, mint a sorosozás.
Mit mond el egy társadalomról, hogy ki a leggazdagabb embere?
Az, hogy milyen módon gazdagodott meg, nagyon sokat elmond egy társadalomról.
Mészáros Lőrinc meggazdagodása mit mond el Magyarországról?
Nem tudok rá szorítkozni. Nem egy ember életútja mutatja meg a társadalom betegségét, nem az egyetlen és messze nem az első, akit a magyar haveri-rokoni kapitalizmus viszonyai repítettek magasra.
Baráti körben is azt szoktam mondani: a Nemzeti Együttműködés Rendszerét nem a jelenlegi miniszterelnök vagy a pártja találta ki, ők csak kirakták a cégtáblát. Amiben élünk, az elmúlt évtizedek organikus „fejlődésének” az eredménye.
Nyilván kevesen vannak, akik konkrétan felelősei és a haszonélvezői ennek a rendszernek, de sokak beletörődése, ignoranciája, tudatlansága is hozzájárult ennek a kiépüléséhez.
Visszatérve az első kérdésre: politikai értelemben sem mi vagyunk Európa megmentői?
Erre hirtelen nem is tudok mit mondani. Annak is örülnék, ha magunkat meg tudnánk menteni, de erre pillanatnyilag alkalmatlanok vagyunk.
Segítünk: nálunk nem történt egyetlen terrortámadás sem, nem szaladgálnak arabok bombával a testükön, húsz év múlva ide akar majd költözni az összes német, francia és holland a náluk kialakuló kalifátus elől.
Oké. Bár itt nem volt egyetlen terrortámadás sem, mégis félünk a bevándorlóktól. Miért nem félünk attól, hogy évente 130 ezer ember hal meg, és közülük sokat meg lehetne menteni prevencióval vagy jól működő egészségüggyel?
Ki a nagyobb veszély erre a társadalomra, a névtelen-arctalan terrorista, aki soha be nem tette ide a lábát, vagy mindazok, akik felelősek évente több ezer megmenthető ember haláláért?
Az előbbi egy könnyebben elhárítható veszély.
Nem elhárítható sajnos, nem tudta elhárítani az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Németország, Franciaország sem. Más kérdés, hogy hozzánk nemigen akarnak jönni – nemcsak terroristák, de békés szándékú menekültek sem. Abban lehet bízni, hogy a nemzetközi terrorizmus kiváltó okai csökkennek a kulturális változások, a geopolitikai játszmák átalakulása, a világgazdasági növekedés révén. Szemben a közfelfogással az utóbbi évtizedekben jelentős előrelépés van a szegénység mérséklése, a járványok kezelése, a nők helyzetének javulása, a gyerekek védőoltottsága, iskolázottsága terén világszerte. Tartok tőle, hogy a magyar társadalom többsége ezt másképp gondolja.
Ezek a kérdések nem csak a magyar társadalmat feszítik. Miközben Európában egy szokatlanul hosszú, tízéves növekedési ciklus van, szinte minden országban megerősödtek a populista, bevándorlóellenes mozgalmak. Mi lesz itt, ha jön a válság?
Sokat fog romlani a helyzet. Polarizációra számítok, folytatódik majd a jobboldali populizmus térnyerése, de ki fog egészülni a baloldali populizmus erősödésével az Egyesült Királyságban – a brexittel vagy anélkül –, és ha az a kísérlet sikeres lesz, akkor más országokban is. A 2020-as években recesszióhoz közeli gazdasági teljesítményre számítok, ami komoly társadalmi feszültséghez vezet, megmarad a migrációs probléma, és kialakul egy olyan politikai helyzet, amelyben középről a két szél felé mozdulnak el az erőviszonyok, ez pedig további társadalmi ellentéteket okoz. Mindez sok szempontból a 90-100 évvel ezelőttihez hasonló állapotokat jelez előre.
Mit gondol, Magyarországról folytatódik az elvándorlás? Nemrégiben a Forbesba írt egy véleménycikket, ami úgy zárul: „Marad a haveri, rokoni kapitalizmus jól bevált modellje. Már akinek marad, és aki (itt) marad.”
Eddig az volt a kérdés az átlagember előtt: maradjon vagy menjen? A mobilis, iskolázott fiatalok nagy része számára ez szinte nem is kérdés, külföldre mennek. A következő időszak kérdése bonyolultabb lesz: ha innen el, akkor hová? Eddig evidens volt, hogy szinte bárhová mész, jobban jársz. De egyre több olyan ország lesz, ahol a gazdasági helyzet, a hangulat, a „migránsokkal” szembeni hozzáállás egyáltalán nem lesz barátságos.
Nyugat-Európában – noha EU-s útlevelünk van – ugyanis mi vagyunk a „migránsok”, és egyre több jele van annak, hogy úgy is fognak kezelni minket.
Említette futólag a brexitet, azzal kapcsolatban milyen végkifejletre számít?
A Concorde-ban két éve annyira fontos témának tartjuk, hogy szinte hetente publikálunk róla. Az elejétől azt mondjuk, hogy nem lesz diadalmenet, senki ne várjon mindkét fél számára előnyös megoldásokat hozó gyors rendezést. Nem lesz soft brexit, a hard brexit hatása pedig aligha lesz elfogadtatható a brit társadalommal. A kérdés az, hogy megállíthatja-e bármi a brit kilépést, és ha igen, visszatérünk-e a 2016-os helyzethez, vagy más szabályok lesznek érvényesek. Az Egyesült Királyság ugyanis minden ellenkező híreszteléssel szemben nagy haszonélvezője az uniós tagságnak, számos területen olyan jogokat vívott ki magának, amelyek a függetlenségét biztosítják, mozgásteret adnak, az ország versenyképességét erősítik akár a többi EU-taggal szemben is a világpiacon, ugyanakkor élvezi az Európai Unió minden előnyét. Ezt a helyzetet a brexit megszünteti úgy, hogy Nagy-Britannia szinte semmilyen járulékos előnyhöz nem jut, a gazdasága viszont súlyos veszteségeket szenved el azáltal, hogy lehetőségeket bukik el, és eddig fel sem mért problémákkal kell szembenéznie.
Árulkodó, hogy pár héttel ezelőtt, a második világháború óta először ellátásügyi biztost kellett kinevezni. Ez érthető, hiszen a Tescóban egymást ütik majd az emberek, ha a termékek nem jutnak be az országba, és azzal is számolni kell, hogy az újra bevezetett vámok miatt egyszer csak leáll a termelés az üzemek egy részében, hiszen ma már senki nem szeret készletet finanszírozni, just in time beszállítás működik sok helyen. Egy autót pedig nehéz úgy összerakni, hogy a kormány még nem érkezett meg.
Ön szerint a brexit mellett kampányolók átverték a briteket?
Pontosan. A brexit egyik fő szószólója maga is, ha úgy tetszik, „migráns”: a dédnagyapja Németországból vándorolt Angliába. A népszavazás óta pedig több brexitpárti politikusról hallani, hogy valamelyik EU-tagállamban vagy Európán kívül szerzett második, állampolgárságot. Úgy tűnik, annyira mégsem bíznak a brexit sikerében. Ez a pofátlan politikusi cinizmus sajnos egyre kevésbé meglepő.
jó interjú
Kiemelés tőlem:
"A hatékonysághoz egyre jobban képzett és egyre jobb fizikai, szellemi állapotban lévő munkaerő kell és így máris visszajutunk az oktatáshoz, meg az egészségügyhöz és a lakosság egészségügyi állapotához.
- Utóbbi hogyan kapcsolódik a termelékenységhez?
- Ha valaki kevesebbszer beteg, többet dolgozik, ha hosszabb a várható élettartama, hosszabb a potenciális munkaerő-piaci részvétele, a lesújtóan rossz mutatóink ezen a területen súlyos kiesést jelentenek az elérhető GDP szinthez képest - ez egyszerű matematika. Az egészségügyi helyzet pedig finoman szólva is aggasztó. Egy elképesztő adat erre, hogy bár a daganatos betegségek előfordulása Magyarországon az uniós átlaghoz hasonló, de a gyógyulások aránya töredéke annak. Ez pedig egyértelműen mutatja a szomorú helyzetet."
- Pár nappal ezelőtt elég látványos esést produkáltak a nemzetközi tőzsdeindexek. Átmeneti hullámzás történt vagy jön a sokáig tartó szárnyalás utáni esés?
- Alapvetően ez egy teljesen normális korrekció volt, igazából inkább az volt a kérdés, hogy mikor kerül sor rá. Előtte ugyanis több száz napig alig volt mozgás. Persze voltak részvények, amelyek komolyabban elmozdultak, de a nagy indexekben alacsony volt a volatilitás. Az, hogy miért pont most törte meg az emelkedést egy eladási hullám, egy jó kérdés.
Messzebbről érdemes nézni ezt a dolgot. Minden zuhanásnak, tőkepiaci turbulenciának van előzménye és sokszor jól azonosítható, az adott időszakra jellemző szimptómák alapján lehet következtetni arra, hogy megingás vagy tartós zuhanás következik. Példaként érdemes felhozni a kétezres éveket, amikor az ingatlanpiac hihetetlen felfutása és az ingatlanhitelezés értékpapírosítása zajlott. A kollégáimmal akkor azt néztük, hogy sok nagybank, köztük a Goldman Sachs mérlegéhez képest mekkora a kockáztatott érték, vagyis bizonyos feltételezések mellett egy adott napon mennyi veszteséget szenvedhet el. Ez alacsony volt, így nyilván az ügyfelek és más piaci szereplők futották a kockázat nagyobb részét. Meg is lett az eredménye, ebből jött a válság - a legtöbb nagybank persze így is csődközelbe került, csak megmentették őket.
- Most is láthatóak ilyen szimptómák? Ha igen, melyek ezek?
- Fontos a hosszú és rövid távú folyamatokat elkülöníteni. A hosszú távúak közül fontos, az egyre szűkebb a technológiai szektor ereje. Ha a Facebookból, Amazonból, Apple-ből, Netflixből és Google-ből álló úgynevezett FAANG-csoporttal valami baj lesz, az komoly problémát eredményezhet. Egyelőre erről nincs szó, de figyelni kell őket. Rövidebb távon több probléma is látható volt az említett megingás előtt. Az egyik, a piacokat, valamint a kis- és nagybefektetőket egyaránt izgalomba hozó kriptodevizák kérdése.
- Sokan óriási pénzt kerestek velük, igaz, sokan buktak is rajta. Értéktelenek lennének?
- A kriptodevizákkal a legnagyobb baj, hogy nincs fundamentális értékük, nincs mögöttük semmi. Ráadásul a kriptodeviza-bányászat ma már olyan energiaigényt támaszt, amely elég lenne egy közepes méretű ország áramellátására. Tehát amellett, hogy környezetbarátnak nem mondható eszközökről van szó, átláthatatlan a kereskedésük, sok velük a visszaélés, ráadásul tranzakcionálásra alkalmatlanok. Egy másodperc alatt a töredékét tudják a fizetésnél teljesíteni, mint a nagy kártyatársaságok.
Vannak, akik a kriptodevizákat az aranyhoz hasonlítják, ez az összevetés is teljesen fals gondolkodás. Az aranynak van egy több ezer éves "brandje" és a történelem nagy részében pénzként vagy pénzek mögötti fedezetként szolgált, a kriptodevizáknak viszont ilyen funkciója és hosszú távra visszatekintő márkaereje, konszenzusként elfogadott értéke nincs. Sok probléma van a kriptodevizákkal, de az is tény, hogy a mögötte álló technológia hosszú távon megmaradhat. Emlékszünk például az internetlufira több mint tíz évvel ezelőtt, sok netes cég tönkrement, de az internet megmaradt.
Tavaly nyáron, amikor erről beszéltünk a kollégákkal, azt mondtam, hogy a kriptodevizák szárnyalása és majdani zuhanása lehet az egyik jel a megingásra. A másik a volatilitás fokozódása. Ez mindig fontos szimptóma és lényeges, hogy a turbulencia vagy válság előtt ugrik meg, de általában már akkor emelkedni kezd, a ciklus késői szakaszában, amikor még a részvények is szárnyalnak, így az alacsony volatilitást célzó számtalan stratégia és termék gyorsan veszteségessé válhat a még emelkedő piacon is. A harmadik jel pedig a kínai gazdaságból adódó problémák, a hihetetlen mértékű hitelbuborék és ezen belül figyelemre méltó szimptóma valamelyik nagy adóssággal rendelkező kínai cég megingása, ez nálam a HNA nevű cég volt, amit tavaly nyár óta figyeltem, amikor mint sikersztori, az újságok egyre többet írtak róla.
Jaksity György három dolgot emelt ki az utóbbi évek gazdasági folyamataiból. Egyrészt "őrületnek" nevezte a 2000-es évek közepére jellemző devizahitelezést, amely azonban mára lényegében rendeződött. Az ábrán a narancssárga "hegy" mutatja a háztartások devizaadósságát a GDP-arányában.
A kiugró, a magyar gazdaság teljesítményéhez, a háztartások jövedelméhez képest teljesen irreális eladósodás oka az volt, hogy egyszerűen a lakosság sokkal többet költött, mint amennyi belefér. Mindehhez olyan devizában vett fel kölcsönt, amelynek árfolyamára, ezen keresztül a törlesztőrészletekre semmilyen ráhatása nem volt és nem csak nekik, hanem a magyar gazdaságtól is teljesen független volt a svájci frank árfolyamának alakulása. Jaksity György szerint a lakossági és vállalati hitelezés mára visszatért a rendes kerékvágásba. Szintén fontos dolog a szakember szerint, hogy az államadósság ugyan csökkent, de ez nem piaci alapon történt, hanem jelentős állami ad hoc beavatkozással. Az alábbi grafikonon látható, hogy a magán-nyugdíjpénztári megtakarítások állami rendszerbe irányítása és a különadók bevezetése óriási szerepet játszott az adósság csökkentésében.
Jaksity György a magán-nyugdíjpénztári rendszer felszámolásáról azt is elmondta, hogy komoly hatással volt a magyar részvénypiac fejlődésére is. Sok olyan pénztár volt érintett, amelynek a működtetői nagy külföldi pénzügyi intézmények, ők és az ügyfeleik ezt követően a kiszámíthatatlanság miatt visszafogták a magyarországi tevékenységüket egyéb területeken is és így kiestek a piacról, legalábbis sokkal kisebb mértékben voltak jelen. Bár vannak törekvések a magyar részvénypiac fellendítésére, azt látni kell, hogy olyan pusztítás történt, hogy a mostani lépések a kisebb cégek bevonására, a tőzsdei szereplés megkönnyítésére néhány téglát jelentenek, de a komoly építkezéshez nem lesz elég. Jaksity György szerint nagyon fontos kérdés még a fizetési mérleg alakulását megnézni. Bár a mérlegben jelentős többlet halmozódott fel, de ez nagyon nagy részben az uniós transzferek mellett a külföldön dolgozó magyarok jövedelmének és az ő hazautalásaiknak köszönhető.
- A megingás óta voltak jobb napok, mire lehet számítani?
- Bár a felsorolt rövid távú jelek kedvezőtlenek piaci szempontból, azt gondolom, nincs szó egy tartós lejtmenet kezdetéről. Sokkal inkább arról, hogy jött egy tisztulás a piacon, olcsóbb lett sok részvény. A céges eredmények jók, világszerte konjunktúra van, ezért arra számítok, hogy az idén még lesz emelkedés a legfontosabb indexeknél. Persze kérdés, hogy pontosan meddig tart, a jelenlegi piaci konszenzus, hogy 2019 végén jöhet egy erőteljesebb korrekció, illetve válság. Szerintem akár előbb is.
- A jegybanki kamatemelések, például a Fed szigorítási ciklusa, valamint az inflációs kockázatok nem írják át ezt a forgatókönyvet?
- Az elmúlt időszak az Alíz csodaországban álomszerű világához hasonlítható. Egy ideig defláció vagy minimális infláció, alacsony, vagy akár negatív reálkamatok mellett jelentős - és emiatt logikus - részvénypiaci szárnyalás volt az utóbbi lassan kilenc évben - ez a válságra adott kormányzati és jegybanki reakciókból következett nagy mértékben. Akik az utóbbi tíz évben jöttek a piacra, ehhez szoktak hozzá, de ez egy átmeneti helyzet, most elkezdünk visszatérni a normalitásba. Ez pedig az, amikor van egy 2-3 százalékos egészséges infláció, egy ezzel egyező rövid kamatszint és némi prémiumot biztosító hosszú távú kamatszint.
Sokan például meglepődtek azon, hogy a Fed többször szeretne szigorítani, miközben már régóta "tiszta sor", hogy jönnek a kamatemelések az amerikai piacon. Fontos azonban, hogy csak ott. Közben a többi nagy jegybank, például az Európai Központi Bank (ECB) és a japán jegybank még a szigorítás felé nem tett lépést. Az ECB-nél is mindössze annyi történt, hogy legjobb esetben 2018 vége felé kevésbé lesz laza a monetáris politika, mivel a jegybank visszafogja az eddigi pénzpumpát jelentő eszközvásárlásokat, de még nem szigorít, ahogy erről beszélnek. Csak a lazítás mértékét csökkenti. Összességében pillanatnyilag relatíve drága a részvénypiac történelmi távlatban nézve, de nem "eget rengetően" drága. Egyelőre nem látok aggasztó jeleket, amelyek alapján már most kirobbanó válságra kellene következtetni.
- Ebben a nemzetközi gazdasági környezetben Magyarország mire számíthat?
- Ahhoz, hogy a magyar helyzetet értékelni tudjuk, szintén érdemes visszamenni a válságig - sőt, még korábbra. A magyar gazdaság extrém rossz gazdaságpolitikával várta a válságot. Ha őszinték akarunk lenni, akkor a rendszerváltás óta néhány villanástól eltekintve nagyon elmaradott, rögtönzéssel tarkított gazdaságpolitika működött. A XXI. század kihívásait kezelő, progresszív, innovatív elképzelések és a hosszú távon is fenntartható fejlődést célzó tervek hiányoztak. Ami a nagyobb baj, hogy a válság sem hozott fordulatot. Sarkítva: Mohácsnak kevés volt.
- Azaz?
- Lényegi szemléletváltás nem történt. Nyilván voltak, akik megégették magukat és tanultak belőle, de a gazdaságban és társadalmi szinten sem történt jelentős változás. Bár a válság beledöngölt minket a földbe, azóta kicsit javult az adóssághelyzet, különösen a devizaadósság leépülésén keresztül - mind állami, mind háztartási, mind vállalati szinten. A sokkterápia miatti visszaesés után pedig várható volt, hogy jön az emelkedés. Azt lehet mondani, hogy Magyarország a válság utáni különleges helyzetben - alacsony kamatszinttel, minimális inflációval és erős gazdasági növekedéssel jellemzett világgazdasági környezetben - jól teljesített, de sokkal jobban ki lehetett volna használni a lehetőségeket.
Jaksity György, a Concorde Értékpapír egyik alapítója és az igazgatóság elnöke
Jaksity György befektetési szakember, egyetemi diplomáját a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen szerezte nemzetközi közgazdaságtan szakon 1991-ben. Majd 1993-ban Borda Gáborral és Streitmann Norberttel, valamint további magyar pénzügyi befektetőkkel megalapította a Concorde Értékpapírt, amely a magyar pénz- és tőkepiac egyik meghatározó cége. Jaksity György többek között részt vett a Budapesti Értéktőzsde megalapításában, 2002-től 2004-ig a tőzsde elnöke volt. Számos díjat kapott az elmúlt közel három évtizedben, 2007-ben például elnyerte az Ernst & Young Év üzletembere díját. A Concorde Értékpapír operatív vezetésétől 2010-ben visszavonult, ám az igazgatóság elnökeként továbbra is részt vesz a Concorde irányításában. Jaksity György továbbá a Mosoly és az Autistic Art - korábbi nevén Mosoly Otthon - Alapítvány alapítója. (Forrás: Concorde Értékpapír)
- A főbb mutatók fellendülést mutatnak, ebben fontos szerepet játszanak az uniós források. Ezek felhasználására gondol?
- Az uniós pénzek nagyon fontosak, de nem szabad ezeknél leragadni. A válság utáni fellendülésben az uniós tagság összességében sokat segített. Magyarország 2004 óta EU-tag, azóta kézzelfoghatóvá vált, hogy messze többről van szó, mint az uniós pénzekről. A világ gazdaságilag legnagyobb integrációjához csatlakoztunk, ez a jogharmonizációban, a külkereskedelemben a tőkebefektetéseknél is komoly fejlődést eredményezett. Csakhogy rövid távra "ellőttük a patronokat", és hosszú távon nem használtuk ki az EU-tagság és az uniós források adta előnyöket. Innen nézve elszomorító a helyzet.
- Mit kellett volna máshogy tenni?
- Történelmi lehetőségünk lett volna a teljes energiakorszerűsítésre, az oktatás és az egészségügy fejlesztésére, az intézményrendszer modernizálására, valós, hosszú távú fejlődést eredményező nagyberuházásokra, modernizációra. A versenyképességi rangsorokból egyébként világosan kiderül, hogy ebben nem sok dolog történt.
- Bár az egyik legfontosabb, a WEF-es (World Economic Forum) versenyképességi rangsorban visszaestünk, a módszertant és az eredményeket sokan kritizálják, ezt mennyire tartja megalapozottnak?
- A különböző rangsorokkal lehet és kell is vitatkozni, de több olyan lista van, amely szerint visszaestünk, ami nem véletlen. A gazdasági növekedésünk sem párját ritkító a régióban, jó esetben stagnáltunk, de inkább visszaestünk a kelet-közép-európai versenytársainkhoz, de az EU sok más tagállamához képest is. Nézhetjük onnan is, amiről senki sem beszél, pedig egy szerkezetileg ennyire nyitott gazdaságban nagyon fontos, hogy a dollárban mért GDP hogyan alakult. A legfrissebb éves adat 2016-os, ez alapján 21 százalékkal voltunk a 2008-as szint alatt, ezzel szemben az EU csak 15 százalékos csökkenést produkált. Azaz már rövid távon is nőtt a lemaradás, úgy hogy közben, ha a hosszú távú építkezés és fejlődés szemszögéből nézzük a válság óta eltelt időszakot, akkor lényegében elpocsékoltunk egy történelmileg ritkán adódó lehetőséget.
- Gazdasági szempontból mire számít? A kivándorlás, a szakemberek hiánya, a béremelkedés gondokat okozhat, ráadásul 2020-tól kevesebb pénz jöhet az EU-ból, ebben a helyzetben merre mehet a GDP?
- A GDP elsőre bonyolultnak tűnhet, pedig elég egyszerű a lényeget tekintve. Valamennyi ember szorozva a termelékenységgel. Több lehetőség is van. Például az egyik, hogy több ember dolgozik, de részben a kivándorlás, részben pedig a romló demográfia miatt nincs tartalékunk. A másik, hogy hatékonyabban dolgoznak az emberek, amiért több pénzt kapnak. Tehát a termelékenységnek növekednie kell a bérekkel párhuzamosan.
Azt látom viszont a vállalatvezetőkkel folytatott beszélgetések alapján, hogy közeledünk a plafonhoz, mert sok cég nem tudja kitermelni a magasabb béreket, vagy még ennek árán sem talál megfelelő munkaerőt. A hatékonysághoz egyre jobban képzett és egyre jobb fizikai, szellemi állapotban lévő munkaerő kell és így máris visszajutunk az oktatáshoz, meg az egészségügyhöz és a lakosság egészségügyi állapotához.
- Utóbbi hogyan kapcsolódik a termelékenységhez?
- Ha valaki kevesebbszer beteg, többet dolgozik, ha hosszabb a várható élettartama, hosszabb a potenciális munkaerő-piaci részvétele, a lesújtóan rossz mutatóink ezen a területen súlyos kiesést jelentenek az elérhető GDP szinthez képest - ez egyszerű matematika. Az egészségügyi helyzet pedig finoman szólva is aggasztó. Egy elképesztő adat erre, hogy bár a daganatos betegségek előfordulása Magyarországon az uniós átlaghoz hasonló, de a gyógyulások aránya töredéke annak. Ez pedig egyértelműen mutatja a szomorú helyzetet.
- Visszatérve a bérek emelkedésére, ez más veszélyt is hordozhat, a lakossági eladósodás veszélye miatt. Ez reális veszély vagy tanultunk a devizahitelezésből?
- A devizahitelezést szimplán őrületnek szoktam nevezni. Teljesen abnormális helyzet volt, hogy az emberek sokkal többet költenek, mint ami belefér, ráadásul ezt olyan külföldi devizában eladósodva, amelynek árfolyamára sem nekik, de még a magyar kormánynak vagy az MNB-nek sincs lényegi ráhatása. Szerencsére a válság után a devizahitel-kitettség lakossági, vállalati és állami szinten is sokat javult.
- Az elmúlt másfél évtizedben többször is említette nyilatkozataiban, hogy társadalmi értékválság alakult ki Magyarországon. A gazdasági szinten túl a társadalom hogyan kezelte a válságot és az utána következő időszakot?
- Azt látom, hogy nincs drasztikus szemléletváltozás, bár itt is érdemes kiemelni az uniós tagság hatását. Gyakran előfordul, hogy a politika direkt vagy indirekt módon EU-ellenes véleményt fogalmaz meg. Emellett az is tény, hogy a kormánypropagandából sok mindent elhisz a magyar társadalom, de ezt már "nem eszi meg". Azt ugyanis mindenki látja, milyen előnyei vannak az uniós tagságnak. A kicsit is normális értékrenddel rendelkező állampolgárok ráadásul tisztában vannak vele, hogy ha valaki egy elitklubnak a tagja és élvezi annak az előnyeit, sőt a klub előnyeit leginkább élvező társadalom tagjai közé tartozik, akkor valahol fizetni is kell ezért, azaz vannak kötelezettségeink.
- Mi hozhat igazi szemléletváltást társadalomban?
- Amint mondtam, a válság Mohácsnak kevés volt. Úgy fest, hogy még nagyobb szembesülésre lenne szükség. Na meg persze arra, hogy megtanuljuk elismerni, ha valamit rosszul csinálunk, rossz döntéseket hozunk, mi vagyunk a hibásak - nem az IMF, nem Brüsszel, nem a Soros... Erre eddig nem volt példa. Mindig más a hibás, a szemlélet nem változott. Pedig leginkább ennek kellene.
Címlapkép forrása: Napi.hu / Németh Dániel
jó cikk
amúgy zseni a ****i.. kedvelem.. kicsit visszavett mióta halálközeli élménye volt.
én hozztettem "sztem persze"..te nem..
"..De akkor mi történt?
Azt mindenkinek a fantáziájára bízom."
tényleg nem maszatol...ja
tök jó, kreatív kezdeményezés
https://www.youtube.com/watch?list=PLrTGoRA16gFf8oeSY7ol2yU8mFm5bzVl5&v=DNuYN7NACRs
Megigérem, hogy visszatérek rá.
Ma már felemésztettem a vélemény keretemet.
Összességében az a véleményem, hogy a magánnyugdíjpénztári pénzeket vissza kell fizetni.
Örülök, hogy neked is ekkora rálátásod van a dolgokra.
Üdv a klubban.
Te sem kerülsz be az újságba, én sem.
Jó, hogy ennyien összejöttünk:)
Szeretném, ha véleményeznéd az önkéntes nyugdíjpénztáras topikot.
