most kezdem eddig tetszik:) amúgy köszi az előválogatást:) Bár lehet az előbb elkezdett két olvasmányt kellene befejeznem:)
most kezdem eddig tetszik:) amúgy köszi az előválogatást:) Bár lehet az előbb elkezdett két olvasmányt kellene befejeznem:)
Remélem, mióta feltettem, mindenki elolvasta a Flow-t:)
Kellemesebb, könnyedebb, jobb az élet, ha az "apró örömöket" megéljük és nagyra értékeljük.
Nem is biztos, hogy ezen kívül érdemes a világmegváltó dolgokkal foglalkozni, nameg a lehangoló politikával.
Különösen nem azokkal, ami miatt egyfolytában frusztráltak kellene legyünk és életünket folyamatos csalódások sorozataként kéne megélnünk.
"Tudom, hogy ez sokakat fel fog zaklatni... de akkor is.. az élet, az idei év, nem csak szép tájképekből állt.
Ettől a fotótól például hetekig nem tudtam szabadulni. Ahogy a Bangladesben összeomlott "bérrabszolga házban" átöleli egymást a napi 3 dollárért dolgozó férfi és nő... 1127-en haltak meg áprilisban, Savar-ban, ennyi "cheap labort" (olcsó munkaerőt) temetett maga alá az a statikailag rosszul (mert olcsón felépített) toronyház-gyár, ahol a Magyarországon is jelenlévő nagy nemzetközi cégek közül sok ruhát varratott.
Ettől a képtől hirtelen arca lett az olcsó termékeknek. Kínai, pakisztáni, indiai, vietnami, bangladesi, stb, stb Nem csak egy szám, hogy hány millióan is dolgoznak ott valahol Keleten, hogy legyen háromezer forintos nadrág Nyugaton. De aztán persze szép lassan elfelejtettük.
Mi magyarok is, bár valójában mi ezzel nem is nagyon foglalkoztunk. Alig olvastam róla. Mert nálunk, a második világban, a harmadik világ nyomora nem zaklat fel sokakat. Azt az első világ okozza...legyen nekik lelkiismeret-furdalásuk. Ugye?
Mi is megvesszük persze ezeket az olcsó termékeket, de nekünk van indokunk, olvasom is sokszor itt, a saját oldalamon az érveket. Hogy kevés pénzből, a nem "nyugati fizetésekből" Magyarországon nincs is más választás.
Amikor vásárolunk, mindig van indokunk, hogy miért nem a magyar termékeket vesszük. Csak a vasárnapi ebédlőasztaloknál folytatott heves politizáláskor lesz mindenki "korrekt". De aztán elfelejtjük, hogy ha például volt és van nagy ÁFA ügy Magyarországon, és az esetleg valóban sokszáz milliárd forintra rúg, akkor ahhoz nem csak a NAV kellett, egy nagy összeesküvés, a politikai elit, hanem magyarok milliói is. Hiszen például évekig sok sok vásárló vette le a "gaz multik" polcairól Magyarországon az olcsóbb szlovák cukrot.. és nem a kicsit drágább magyart...
Stb
Messze vezet ez a kép, az én fejemben mindenképp. "Shopping is politics" - mondta Bono. A "vásárlás politika". Nem csak négyévente szavazunk arról, hogy milyen legyen az életünk, a minket körülölelő világ, hanem minden nap. Minden döntés egy kiló cukorról, perui paradicsomról és bangladesi ZARA szoknyáról egyszer majd visszaüt....valószínűleg...és valószínűleg fájni fog.
Nem úgy mint nekik, ezen a képen, ennél mi szerencsésebbek vagyunk...de fájni fog, azt hiszem"
Vajon kinek dolgozik a Mikulás? – tette fel minap a kérdést az egyik legkedveltebb amerikai humorista a szokásos esti show-jában.
Amerikában a Mikulás, vagyis a Santa Claus hozza karácsonykor az ajándékot. Nem 24-én este, hanem másnap reggel.
A gyerekek napkeltekor keresik meg az ajándékokat.
A Mikulás a házakba éjszaka hatol be észrevétlenül, ismer minden gyereket, tudja a kívánságaikat, kulcsa van minden ajtóhoz, ráadásul titokban teszi mindezt. Nos tehát, akkor vajon kinek is dolgozik?
Hát az amerikai Nemzetbiztonsági Hivatalnak, az NSA-nak, a világszerte milliókat lehallgató titkosszolgálati szervezetnek. A humorista alig tudta leütni a poént, mert a stúdió sok száz fős közönsége akkora hahotában tört ki.
Karácsony táján Amerikában a Mikulást és az ünnepeket a show-műsorok sztárjai valahogy mindig belekeverik az év legfontosabb ügyeibe. Így derül ki, hogy Amerikában az itt élők szerint mi is számít fontosnak.
Hát idén, ezen felül, nem sok minden. Csak a pénz, a gazdaság, a talpra állás, a csökkenő munkanélküliség és a talán-talán végre meginduló fogyasztás. Ez utóbbival annyit persze nem viccelnek, mert errefelé a fogyasztást mindenki véresen komolyan veszi.
A karácsony előtti hónap mással sem telt, ez áradt mindenhonnan, hogy valójában mekkora szerencsétlenség az idei ünnepek eloszlása. Hogy 2013-ban mennyire rosszul jött ki a szabadnapok száma.
Ahelyett, hogy a véletlenszerűen hattal több pihenőnek örültek volna, Amerikában inkább az elveszett hat nyitvatartási napon sopánkodtak. Hogy az idei 365 napból ennyivel kevesebb idő állt az üzletek rendelkezésére, hogy lepipálják a tavalyi év összteljesítményét. Az elköltött pénz mennyiségét.
Hat nap itt rengeteg idő! Így aztán lehet, hogy 2013 összfogyasztása elmarad majd 2012-étől, és akkor kitör a pánik. A tévéműsorok kommentátorai, gazdasági szakemberek és elemzők mást sem tettek a karácsony és újév előtti utolsó hetekben, mint ezen aggódtak. Hogy ha kijön a szám, és az átkos hat nap miatt rossz lesz az adat, akkor esetleg pánikba esik a tőzsde, és megint elindul lefelé, ami épphogy csak kezdett felkapaszkodni.
A kevés elköltött pénz katasztrófájától félve ezért aztán november utolsó hétvégéjén, a hálaadás ünnepén már a szokásos esti családi vacsora idején kinyitottak az üzletek (nemcsak másnap), hogy elég idő legyen vásárolni.
„A profithajszolás szétveri a családokat” – kiabálták másnap a szalagcímek, siratva az amerikai családok egyik utolsó közös ünnepét. Hogy most már akkor sem sikerül együtt maradni, beszélgetni, szeretni, enni, nevetni, élni.
Hanem vásároltak.
Szinte megdöbbentő volt közelről nézni, ahogy a média tudatalatti érzékszervei milyen gyorsan észrevették ezt a pusztító érzelemhiányt, és mintha csak egy atlétikai verseny célegyenese lenne, idén a karácsony előtti utolsó napokban előkaparják az iskolai lövöldözések áldozatainak családtagjait. Gátlástalan nyerseséggel kérdezik a szülőket, hogy ha még élne a gyerekük, akkor vajon mit kapna karácsonyra.
Képzelhetitek! Gombnyomásra indul el közelplánban a sírás, a média így találja meg a karácsonyi érzelmeket. A vásárlásgeneráló reklámblokkok közötti műsoridő végre kitelik ilyesmivel. Gyerekek, szeretet és család.
Boldog karácsonyt magunknak – de ne ilyet!
Mai hír... akik már olvasták a 2015-öt, gondolom sejtik, miért is olvashatjátok ezt itt és most:
A magyar adóhatóság robotrepülőgép, telepíthető vizuális és audió megfigyelő/rögzítő-eszközök, GPS nyomkövető rendszer, felügyelet nélküli videó megfigyelő rendszer beszerzését tervezi, írja a napi.hu. Az eszközöket a csempészek felderítésére használnák.
A beszerzést a 2013-ban befejeződő Hercule-II programból finanszíroznák. A Hercule-II ebben a költségvetési ciklusban 98,7 millió eurós támogatást nyújthatott a tagállamoknak. Ezt általában a Bizottság és az Európai Csalás Elleni Hivatal (OLAF) együttműködésének megerősítésére fordították, de a kiemelt célok között szerepelt a cigarettacsempészet és -hamisítás visszaszorítása is.
A NAV a drónt és a megfigyelő rendszereket a csempészek elleni harcban, illetve megfigyelésekre kívánja használni, és erre a NAV-ról szóló törvény lehetőséget is ad.
Érdekes párhuzam Detroit és Magyarország között.
"Álljunk meg egy pillanatra Detroit csődjénél. Hogy miképp is történt. És üzen-e nekünk, magyaroknak ez bármit is?
Ha egyáltalán hallottátok a keddi bejelentést, akkor sem hiszem, hogy felzaklattott titeket a hír. Főleg, hogy az ördög ezúttal is a részletekben bújt el. Mélyebbre ásva derül csak ki igazán a jövő, olvasható ki belőle egy olyan lehetséges forgatókönyv, ami az alkalmazkodni képtelen gazdasági egységeket fenyegeti a mai mobil és globális világban.
A gazdasági teljesítményét tekintve körülbelül magyarországnyi amerikai városra, Detroitra ezen a héten 18 milliárd dollárnyi adósság omlott rá (Magyarország tavalyi összterméke 220 milliárd dollár volt, Detroité 200 milliárd).
Ebben a történetben valószínűleg az a leginkább tanulságos, hogy a „vadkapitalista” Amerikában miképp is kezelnek egy ilyen helyzetet. Hogyan állítják fel a prioritásokat, ki számít, és ki nem. Hogyan szedik össze a hiányzó pénzt. Kin spórolnak, kit préselnek, különadóztatnak, faragnak, kitől vonnak el.
Akik sok tekintetben laboratóriumnak tekintik Amerikát, azok főképp nem is a vadkapitalizmust, hanem a kendőzetlen nyíltságot kedvelik benne. A logikát. Hogy bármennyire próbálja ott is a politika és a lobbiérdekek elleplezni a tényeket, a végén (ők azt mondják a nap végén” – end of the day) mégis mindig minden kiderül. Mert van az a pillanat, amikor már nem lehet tovább maszatolni.
És ebből akár mi, magyarok is tanulhatunk.
Detroitban hasonló folyamatok játszódtak le az elmúlt években, mint a világ sok más, válság sújtotta övezetében. Az emelkedő munkanélküliség és a csökkenő beruházások elkergették a fiatalokat (pár év alatt 700 ezren költöztek el Detroitból és környékéről, a világ autógyártásának egyik fellegvárából). Növekedett a bűnözés, de a deficittel küzdő város mégsem tudta megemelni – vagy nem jött rá, hogy meg kellene – a rendfenntartásra költött összegeket. Ahogy a rendőrség alulmaradt, úgy lett egyre „rosszabb környék” mind több kerület a városban. A spórolás keretében csökkentették a közútfenntartásra és általában a karbantartásokra költött összegeket. Rozsdásodni kezdett a város, ahogy Detroitban mondják. Ez megint csak elkergetett sokakat, és visszatartott a beruházásoktól másokat. Múlt héten – elsőre hihetetlenül hangzik, tudom – a közvilágítás fele már nem működött ebben a hatalmas amerikai városban, mert a csőd felé közeledve a polgármesteri hivatal nem tudta kifizetni a villanyszámlát.
Közeledve a katasztrófához egymásnak estek azok, akik zsebéből ki lehet vagy ki kellene venni a hiányzó 18 milliárdot. A fiatalok, vagyis az aktív adófizetők menekülését látva, a polgármester első körben a nyugdíjasokon!!! akarta leverni az ügyet.
A gazdasági teljesítményét tekintve egykor Amerika negyedik legerősebb városából a 18. helyre visszacsúszó Detroitban azt javasolta, hogy 84 százalékkal csökkentsék a nyugdíjakat. Az átlagos 19 ezer dollárról vegyék vissza évi háromezerre (havi körülbelül 65 ezer forintra).
Persze hogy tüntetések és tiltakozások kezdődtek, a végén pedig politikai okokból nem tették meg. Maradt a lassú lecsúszás, a fiatalok elvándorlása, az egyre hepehupásabb utak, a csökkenő beruházások, a lekapcsolt utcai közvilágítás, a növekvő bűnözés, és a végén, most kedden, a csőd.
Itt tart Detroit."
"A söralátét méretű adóbevallásról jut eszembe, hogy miként is hatna ránk, ha egyszerűsödne és világosabbá válna a magyarországi adózás.
A minap egy amerikai barátom azon kezdett háborogni, hogy az ellentétes ígéretek dacára mégiscsak emelték az ingatlanadójából az iskolák fenntartására költött pénzt, és így lényegében nőtt a zsebéből kivett összeg. „Burkolt adóemelés” – még ez a Magyarországon ismerős kifejezés is elhagyta a száját. Nézzem csak meg, micsoda trükközés folyik itt, pufogott, és azzal a lendülettel a kezembe nyomta az idei adóbekérő papírját. Hát megnéztem.
Tanulságos volt. Csak hogy értsétek a részleteket, előtte egy kis háttér. Floridában nincs jövedelemadó. Zéró. Nulla. Semennyi. ÁFA is csak 6%. Ezzel szemben van komoly ingatlanadó (ők ezt tekintik arányos közteherviselésnek), mert valamiből mégiscsak finanszírozni kell az állam, az önkormányzatok működését. Iskolákat, közútfenntartást, rendőrséget és minden mást.
Florida számtalan tekintetben másfél magyarországnyi állam, területét és lakosságát tekintve mindenképpen.
A háborgó barátom (én csak értetlenkedve irigyeltem) szeptember végén részletes levelet kapott, világos, különböző színekkel jelölt áttekinthető táblázatot arról, hogy jövőre – 2014. március 31-én – pontosan mennyi adót kellene fizetnie a tulajdonában lévő ingatlan értéke alapján. Mivel az elmúlt évben javult a floridai gazdaság, és ezért Miamiban emelkedtek az ingatlanárak (18 százalékkal), így az adóhatóság az ő lakásának is „megemelte” az értékét. Értsd: azt az összeget, amely alapján kivetik rá az adót. Ha vitatná az értékbecslést, akkor itt és itt emelhet szót ellene. Ha nem, akkor figyelembe véve az állam minőségi üzemeltetését, íme a pontos és precíz bontás, hogy mire költik majd az adóját. Még az a 3 dollár 42 cent is külön fel volt tüntetve, amit az ő zsebéből a floridai navigációs rendszer továbbfejlesztésére fordítana a kormányzat. Vagy az a 17 dollár 10 cent, amit a nyilvános könyvtárak üzemeltetésére.
Mellékelték neki a tavalyi elszámolást is, és némi magyarázatot arra vonatkozóan, hogy például az iskolák fenntartása miatt felvett állami hitelek törlesztése kereken 21 dollárt tett ki az ő részéből. A helyi törvényhozásban ennek kapcsán a képviselők kezdeményezték, hogy a márciusban esedékes adókban emeljék meg ezt a tételt azért, hogy a felvett hiteleket a kormányzat ne görgesse tovább maga előtt, hanem fizesse vissza, és szabaduljon meg tőle. Így aztán ez a tétel jövőre 39 dollár lesz. Lenne. A barátom ezt a 18 dollárnyi növekedést tekinti „burkolt adóemelésnek”.
Egyébként, ha esetleg nem ért egyet, és az érveivel befolyásolni szeretné a döntést, akkor az ezzel kapcsolatos törvényhozási vita itt és itt, ekkor és ekkor zajlik majd, cím, telefonszám, szeretettel várják. Még egyszer mondom, egy tizenötmilliós „országról” van szó.
Nem ment el. Csak a minap kézhez kapta a döntést az emelésről, de a részletes magyarázatot is, hozzátéve, hogy ha most, novemberben befizeti a jövő márciusban esedékes adót, akkor ötszázalékos kedvezményt kap, és így lényegében megspórolhatja az emelést. Vagyis szinte ugyanannyit fizet majd, mint tavaly.
Téged itt felnőttnek néznek – ennyit tudtam csak neki hamarjában mondani, és azóta is emésztem a részleteket…"
Amióta elolvastam a pár nappal ezelőtti kivégzés körüli hercehurcáról szóló beszámolókat, keresem a megfelelő szót, hogy vajon miképp is lehetne jellemezni az Amerikában kialakult helyzetet. Nevetséges? Lenyűgözően cizellált? Kulturált? Túlzásba vitten emberséges?
Kedden Missouri államban elhalasztották egy sorozatgyilkos kivégzését, az ügyészség pedig azonnal fellebbezett. Ennyi a gyorsjelentés, viszont a mélyére ásva elég sok kiderül az emberi jogokra érzékeny amerikai társadalom komplexitásáról.
A történet azzal kezdődik, hogy az utóbbi években ismét növekszik azoknak a száma, akik Amerikában ellenzik a halálbüntetést. Nemcsak a „középkoriassága” miatt, hanem az ellenkező oldalról is, azt gondolva, hogy a valós életfogytiglan nagyobb, elrettentőbb és durvább büntetés. Évtizedeket börtönben sínylődni súlyosabb teher, mint altatóinjekcióval a túlvilágra menekülni. A mostani eset kapcsán is a 18 ember megölésével vádolt gyilkos egyik áldozata (aki túlélte az ellene megkísérelt merényletet), a 70-es évek hírhedt pornókiadója, a Hustler magazin alapítója, a színarany kerekes székben közlekedő Larry Flynt külön és személyesen kérvényezte, hogy ne végezzék ki az őt örökre rokkanttá tévő férfit, hanem maradjon csak életben, és – idézem – „rohadjon meg a börtönben”.
Ennek a hangulatváltásnak köszönhetően egyre több gyógyszergyár megtiltotta, hogy az injekciókkal végrehajtott, érzéstelenítőket alkalmazó, fájdalommentes kivégzések során felhasználják a termékeiket. Az lett a vége, hogy a közelmúltban hiány alakult ki a gyors, pillanatok alatt minden fájdalomérzetet eltompító érzéstelenítőkből. Pontosabban a kivégzések során felhasználható ilyen típusú anyagokból.
A mostani missouri esetben például a börtön kénytelen volt egy helyi kis patikához fordulni, és onnan kérni helyben kikevert, és ezért az amerikai gyógyszer-szabadalmaztatási rendszerben hivatalosan nem is engedélyeztetett érzéstelenítőt. A börtön a helyi patikusokat a „kivégzőcsoport” tagjainak nyilvánította, és ezzel a jogi csavarral tette lehetővé, hogy a kialakult hiányhelyzetben belenyúljanak a halálos dózis összetételébe.
Csakhogy emberjogi aktivisták és persze maga a kivégzésre váró gyilkos is a megváltoztatott összetételű dózis kapcsán a bírósághoz fordultak, arra panaszkodva, hogy nem volt kellő idejük tanulmányozni – megint csak idézem – „a kivégzés során jelentkező fájdalomszintet, a felhasznált anyagok minőségét és azok származási helyét”.
Nem viccelek, komolyan ezt írták!
A bíró ráadásul igazat adott nekik. Azzal az indoklással, hogy valóban, a közelmúltban néhány más amerikai államban olyan anyagokat is felhasználtak kivégzéskor, melyekről később kiderült – idéznem kell ezt is szó szerint, mert annyira tanulságos –, „hogy betegséget okoznak, sőt, esetleg halált okozó mellékhatásaik is lehetnek”.
Ezt mondta. Vagyis hogy az a baj a három-másodperces halált okozó kivégződózissal, hogy akár halált okozó mellékhatásai is lehetnek, és még nem kellően tisztázott, hogy pontosan milyen betegségeket okozhat.
És amúgy is, a kivégzésre ítélt sorozatgyilkos mentálisan sérült (36 éve vár az ítélet végrehajtására), és ezért nehezen tudná elviselni a procedúrát.
Csak azt nem mondta a bíró, hogy a végén még belehalna…
Hehe, kínai "minőség"? Ismerem...
Mhelyemen gond adódott az egyik termékhez használt rézkábellel, ami Kínából érkezik (honnan máshonnan?). Tüzetesebb vizsgálat kimutatta, hogy az egyik tételnél vassal helyettesítették a rezet aztán begagyizták az elemi szálakat sárgára (!). Úgy derült ki, hogy a mágnes vonzotta a szigetelt "réz"kábelt.
A reklamáció utáni következő tételt már nem vonzotta a mágnes, de ugyanúgy gond volt a korábban hosszú idő óta jól működő késztermékkel. Itt sárgára gagyizott alumíniumkábellel gyártották... a sárga gagyizás egy egyszerű pengekéssel lekaparható volt az elemi szálakról.
Ha nem nézel közvetlenül a körmükre, hihetetlen leleménnyel tudnak átverni... hatalmas kárt okozva. Ha nagy a kártérítési összeg, a beszállító általában felszívódik és soha többet nem reagál a megkeresésekre.
Milánóban történt, a hét elején. Az egyik legrégebbi olasz kávégépkészítő család tulajdonosával ittuk épp az eszpresszót, amikor kitört belőle a „dolce vitát” élvező olaszokra alig-alig jellemző düh.
A kínaiak, a betolakodók, a kényelmes és édes olasz életet felforgató távol-keletiek elleni hangos tiráda furcsa kisülése volt annak a fordulatnak, ahová a robusztusan fejlődő kínai gazdaság mostanra eljutott.
Ha nem egy eszpresszó, és a hozzá szükséges gépek gyártásáról folytatott beszélgetés kíséretében csapódik le rajtam a globálkapitalizmus újabb fordulatának lehelete, akkor talán meg sem értem. Hiszen az újságokban olvasott statisztika többnyire csak nehezen átélhető számok gyűjteménye.
Kínából újabban ömlenek a felmérések és kimutatások, melyek azt jelzik, hogy a hatalmas országban tényleg pénzköltő, valódi fogyasztónak tekinthető félmilliárdnyi emberből a többség (körülbelül 80 százalék) legfeljebb csak a napi szükségleti cikkekből akar kínait venni. Miközben itt, Európában, lassan minden kínai gyártmány, a mindennapjainkat behálózó elektronikus szerkezetektől kezdve a buszok alkatrészein át egészen a tornacipőig, a kínaiak tudatosan kerülnék azt, amit saját maguk gyártanak.
Többnyire nem sznobizmusból persze. Nem úgy, mint évtizedekkel ezelőtt, a 60-as években magára találó, meggazdagodó és mindent, ami európai, teljes szívből imádó Japán. Nem, itt most másról van szó. A kínaiak nem az európai és amerikai márkák múltjába lesznek szerelmesek, hanem állítólag valódi bizalmatlanságból nem akarnak kínai termékeket vásárolni.
Ők ugyanis pontosan tudják, hogy Kínában hogyan is „nyesik le a sarkokat”, vagyis hagyják el és ki a végterméken elsőre még nem látható, de később problémákat okozó költséges kiadásokat. Hogyan és miért nem lesz például a kínai gyártmányú pelenka olyan, mint a francia. Úgyhogy ők a nagynehezen megkeresett pénzükért franciát akarnak. Francia pelenkát a saját gyerekeik popsijára, nem pedig kínait.
Első pillantásra ezek után nem is értettem az olasz eszpresszógépesek felháborodását. Hiszen Kína éledő és egyre erősebb Nyugat-mániája igazi aranybánya lehet a minőségi európai termékeknek. A gazdasági statisztikák bűvöletében élő makroközgazdászok most már egyre többet beszélnek arról, hogy ennek a trendnek köszönhetően megfordulhat a pénzcsatornák folyási iránya. Az elmúlt évtizedekben Kínába pumpált európai és amerikai pénz visszafordulhat és visszavándorolhat, mert a kínaiak elköltik majd nyugati termékekre.
Japán esetében is így volt egészen a 80-as évek elejéig, amikor jött az újabb fordulat, a világszínvonalú japán termékek piaci sikere. De Kína ettől azért még távol van. Most még csak annyi történik, hogy elutaznak Olaszországba a nagy tradíciójú eszpresszógépgyártókhoz például, és „csicskáztatják őket”. Mario használta a csicskáztatás szót annak a négy napnak a leírására, amit a kínaiak az ő trevisói üzemében töltöttek egy hónappal ezelőtt.
„Eljöttek, és minden alkatrészt megvizsgáltak – mesélte Mario –, még a rézcsiszoló dobok belső felépítését is, hogy biztosan nincs-e bennük semmi kínai. Aztán igazolást állítottak ki, és így már megveszik a gépeinket. Ide jutottunk, a mi családunkat vizsgáztatják a kínaiak!”
Hát ide.
A dolce vita kényelméből nézve gyomor kell hozzá, ez világos, de azért megéri…
Na, aki juliusban a cikk hatására ebbe a 3 kukásba rakta a pénzét egyenlő arányban, az egész szépet foghatott 3 hónap alatt.
13--18,25 (+40%)
20--21,43 (+7%)
35--32,91 (-6%)
Frei Tamás hivatalos oldala
A magyar kormány még egészen visszafogott, ha a görögökhöz hasonlítjuk az Orbán-kabinet európai adósság- és pénzügypolitikáját.
A sokak által rettenetesnek, szabadságharcos hévtől túlcsordulónak kikiáltott, bankadókkal és IMF-kiebrudalással súlyosbított magyar hozzáállás selyemkesztyűbe bujtatott udvariaskodás ahhoz képest, amit Athénban művelnek. A német bankok zsigerelésébe belefáradt görögök ugyanis váratlanul előhúzták a történelmi ászt, és az államadósság kezelésének keretében kártérítési igény bejelentésére készülnek a második világháborúban történtek alapján. A görög miniszterelnök kérésére előkészített, 80 oldalas dokumentum a német megszállás idejére alapoz (1941–1945), és arra a háború idején kikényszerített görög hitelre, amelyet a németek sosem fizettek vissza.
Merész képzettársítással olyan ez, mintha az Orbán-kormány elővenné Trianont, az elcsatolt területek kapcsán Magyarországot ért károkat, és mai pénzben számolva közölné például a franciákkal, hogy fizessenek néhány tízmilliárd eurót Magyarországnak. Vagy persze akár megúszhatják fizetés nélkül is, csak intsenek búcsút azoknak a hiteleknek, melyeket a közelmúltban vettünk fel tőlük és Európa más nagyhatalmaitól. De ha ez sem jó megoldás, akkor a magyar kormány a tartozás fejében szívesen lefoglalja a Magyarországon található francia tulajdonú vállalatokat (Görögországban ez a megoldás is felmerült).
Merész, ugye?
A görög számla 162 milliárd euró, ennyit számoltak ki Athénban. Ráadásul ez még a visszafogott kormánymatematika, mert a németellenes és Európa-fóbiás érzelmeket meglovagoló szélsőséges ellenzéki pártok 449 milliárd euróval kalkulálnak. Többel, mint amennyivel Görögország jelenleg tartozik az IMF-nek és az uniónak. Vagyis cserébe a történelmi feledésért, kérnének még néhány száz milliárdot is! Veszélyes játszma, lássuk be. Ha az Orbán-kormány pár lépését populistának bélyegzik Brüsszelben, akkor kíváncsi vagyok, erre vajon milyen jelzőt találnak majd.
Aligha véletlen, hogy a 80 oldalas kormánydokumentum kiszivárogtatását a közelmúltban a német választások napjára időzítették Athénban. A józanabb magyarázatok szerint csak arról van szó, hogy a színfalak mögött kiderült: Görögország képtelen lesz visszafizetni a több mint százmilliárdos hitelcsomagot, amelyet több lépcsőben vett fel az uniótól, többnyire német biztosítékokkal a háttérben. Eszerint csak a német közvélemény megnyugtatásáról van szó, mert a tiszta adósságelengedést nem tudná elfogadtatni a lassan felálló új német koalíció. Viszont ha úgy „adják el” a német közvéleménynek a görög fizetésképtelenséget, mint a régi tartozások beszámítását, akkor talán megbékélnek ezzel a dolgos, amúgy a görögöket lusta tzatzikievőknek tartó németek.
Meglátjuk. Mindenesetre Európa-szerte gyomorgörcsöt okozott az ötlet és a görög kormány által is gerjesztett hangulat, amely ma már olyan athéni újságcímekben testesül meg, mint amilyet pár nappal ezelőtt a legnagyobb példányszámú napilap címoldalán lehetett olvasni: „Mennyivel is tartozik nekünk Németország?”
Veszélyes pálya, veszélyes precedens…
"Frei Tamás, ahogy még sosem láttuk
A riporter Frei Tamás Orbánról, a bérgyilkosról, az újságírókról beszél! Hétfőn este az ATV Húzós című portréműsorának első vendége Frei Tamás lesz.
A külföldre költözött újságírót Rónai Egon kérdezi a múltbéli balhékról, az orosz bérgyilkos esetéről, az állítólag sosem volt szaúdi forgatásról. Szóba kerül az újságírók gyávasága, Frei vállalkozásai, életvitele, és a hazai belpolitika és a bűnözés regényeiben megjelenő összefonódása.
Rónai Egon második vendége az énekes-szerző Gerendás Péter lesz, aki annyira elköszönt Magyarországtól, hogy végül itthon maradt...
Az ATV Húzós című műsora 22.20 órakor kezdődik!"
Szegény norvég hajléktalanok. Nem elég h k hideg van, még guberálni sem tudnak egy jót :)
http://beta.fool.com/victorselva/2013/07/15/making-profits-from-trash/39588/?source=eogyholnk0000001
Nem lesz egyszerű. Napról napra egyre világosabb, hogy Edward Snowden nehezen kezelhető lavinát indított el a világban. Ahány ország, annyi megoldás. És ahogy mondani szokták, most aztán mindegyik ország ki is mutatja a foga fehérjét.
Nem arról van szó, hogy hol is kap majd végleges menedéket minden idők legnagyobb amerikai kiszivárogtatási botrányának a kirobbantója. Ez szinte másodlagos kérdés. Sokkal inkább az a lényeg, hogy az amerikai nemzetbiztonsági ügynökség adatgyűjtése mekkora mélységben avatkozik a személyiségi jogainkba. És miképpen reagál erre a világ? A különböző országok? Kelet és Nyugat? Oroszország például, vagy az Európai Unió és benne Magyarország?
Egyelőre csak a fő vonalak rajzolódnak ki. Jó néhány országban (sokat elmond, hogy ezek között a leghangosabb Oroszország) a kormányok maguknak követelik az amerikai internetes cégek által összegyűjtött privát adatokat. Az orosz állampolgárok internetkeresési logjait, Skype-hívásainak listáját és hasonlókat.
„Nemzeti ellenőrzés alá kell helyeznünk a Google-, Microsoft- és Facebook-szerű cégeket” – nyilatkozta pár napja az orosz törvényhozás egyik ismert hangadója, Ruszlan Gattarov. Az egyik elképzelés szerint például a Microsoft csak úgy adhatna el programokat Oroszországban, hogy előtte beépíti a KGB utódszervezetének, a Szövetségi Biztonsági Szolgálatnak a titkosítási szoftverét. A Facebook és a Google köteles lenne Oroszország területén tartani az orosz állampolgárok adatforgalmát bonyolító szervereit, és ezeket a KGB utódszervezete bármikor vizsgálhatná.
Magyarul, az oroszoknak és a hozzájuk hasonló rezsimeknek nem az a problémájuk, hogy amerikai cégek miért is gyűjtik milliók személyes adatait, és aztán adják oda ezeket az amerikai nemzetbiztonsági szolgálatoknak, hanem csak az, hogy az információkat miért nem ők kapják meg. Hogy miért nem lesz az oroszokról összegereblyézett adattömeg a moszkvai kormányé. Sokat elmond egyébként erről a „keleties” hozzáállásról az a történet, amely nemrégiben esett meg az orosz ellenzéki, Alekszej Navalnij kapcsán, akit tegnap ítéltek ötéves börtönbüntetésre.
A KGB utódszervezete arra kötelezte a legnagyobb orosz keresőszerver üzemeltetőjét, a Yandexet, hogy adja ki azoknak az oroszoknak az adatait, akik az interneten pénzt küldtek az ellenzéki vezetőnek. A Yandex természetesen átnyújtotta a címlistát. A hírek szerint azóta is zaklatják ezeket az állampolgárokat, például éjszakánként gyalázkodó telefonhívásokat kapnak az orosz kormánypárt ifjúsági tagozatától.
A „nyugatias” reakció ezzel szemben úgy hangzik, hogy a Facebook-szerű cégek hadd gyűjtsék továbbra is a működésükhöz szükséges információkat, viszont szigorúan korlátozni kellene, hogy ebből mit oszthatnak meg a hatóságokkal. A német kancellár ezen a héten már arról beszélt, hogy ezek az amerikai cégek csak azoknak az országoknak a törvényeit tartják be (értsd USA, Európában pedig Írország), ahol a szerverük üzemel, és ez baj.
A rendszert átláthatóvá kellene tenni és a személyes adatokat megvédeni, nem pedig titokban és nyakra-főre mindenféle kormánynak kiadni – a jelek szerint Európában ez lesz a Snowden-ügy kapcsán kialakuló álláspont
Kezdeném egy, a magyar fül számára értelmezhetetlen mondattal. A városban, amelyről szó lesz, kevés a szemét. Szó szerint! Nincs elég belőle. Úgyhogy a város vezetése szemetet importál. Részben Angliából, elég sokat Svédországból, de most már Amerikából is – hajón szállítva.
Szemetet!
A tengeri transzport ugyanis olcsó, így aztán ezertonna-szám érkezik a szemét a norvég fővárosba. Oslóról van szó, most már elárulom, ott panaszkodnak arra, hogy nincs elég szemét.
Az észak-európai mentalitás, az újrahasznosítás, a jövőbelátás mostanra ugyanis azt eredményezte, hogy Oslóban a központi fűtés, például az iskoláké, mind-mind szemétégetésen alapszik. Arrafelé újrahasznosítják és energiává alakítják még a mérgező szennyezőanyagokat is, olyan futurisztikus technikával, hogy a város levegője a világ egyik legtisztább lélegzetét ajándékozza az ott élőknek.
Az észak-európaiak „szemétből energiát” programnak hívják azt a fejlesztést, amely vészes hiányhelyzetet okozott. A svéd, a norvég és a finn szemétégető és energiaellátó rendszer évi 700 millió tonna szemetet képes elégetni, miközben ennek a három országnak a lakossága együttvéve is „csak” 150 millió tonna szemetet termel. A „csak” szót azért tettem idézőjelbe, mert a probléma tényleg súlyos. Hiszen az energiaellátó és fűtőrendszer kapacitásait arrafelé az elmúlt években úgy alakították ki, hogy azt feltételezték: jön majd szemét bőven.
Micsoda probléma, ugye?
Azért lesz hideg a norvég iskolákban, mert apu és anyu nem szemetel eleget otthon. Így aztán az oslói városvezetés jobb híján szemetet vásárol, a már említett helyekről. A szemétimport lebonyolítói azért szervezik gőzerővel az amerikai szállítmányokat, mert hosszú távon egyelőre csak az a „piac” tűnik stabilnak. A norvégok lebiggyesztett ajakkal panaszolják, hogy most már a németek is kezdik túlépítkezni magukat szemétégetőkből, az osztrákokról pedig már jobb nem is beszélni. Lassan nem marad Európában elég szemét ahhoz, hogy legyen mit újrahasznosítani.
Kelet-Európa, a mi térségünk egyelőre nem került szóba, mert innen túl drága lenne szemetet szállítani. Pedig vihetnék, csak sajnos teherautóval, a jelenlegi benzinárakon, nem gazdaságos. Az óceánon át viszont megéri, a tengeri szállítás gazdaságosabb, olcsóbb, ha szeméttonnákra vetítjük. Amerika dobálja csak nyugodtan továbbra is ki minden kávézó összes papírpoharát, műanyag kanalakat és tányérokat az olcsó étteremhálózatokban, éljen, éljen, jól jön mindez Norvégiában.
Ide jutott a világ.
A szemétről most már úgy beszélnek, mint értékes „nyersanyagról”. Olvasom a külföldi lapok gazdasági hírei között, hogy a szemétpiac növekvő ágazat, érdemes belefektetni, szemétgyűjtő vállalatokat létesíteni, logisztikát szervezni, országhatárokon átívelő cégeket alapítani. Az oslói panaszok legbizarrabb vetülete valószínűleg az, hogy Norvégia amúgy tele lenne másféle energiahordozókkal is. Az Északi-tenger olajkészleteinek köszönhetően olajexportőr, óriási gázkészletekkel rendelkezik, miközben a hegyekben 1100 vízerőmű áll a rendelkezésére.
Ki gondolta volna a mai, környezettisztaságért aggódó korban, hogy néhány európai város vezetése lassan azt kéri majd a polgáraitól, hogy szemeteljenek sokat és bátran.
Ha télen nem akarnak fázni…
Frei Tamás hivatalos oldala
Nincs messze tőlünk, úgyhogy odafigyelhetnénk Bécsre, és arra, amivel ott kísérleteznek. Olvastam már olasz, német, de néhány napja még egy amerikai újságban is az osztrák főváros izgalmas próbálkozásáról. Arról a forradalminak tekintett újításról, amellyel Bécs a légszennyezettség ellen küzd.
Számítások szerint évi 300 tonnával csökkenti a városra „engedett” szén-dioxid mennyiséget az a megoldás, amelynek keretében a korábbi folyékonygáz- és dízelüzemű buszokat elektromosra cserélik.
De nem is akármilyenekre!
Az újdonságnak számító szerkezet a villamosok áramvezetékeire „nyúlik fel” (pantográfnak hívják a buszból kiemelkedő kart), és saját magát újratölti. Vagyis a bécsiek ezzel az ötlettel épp azt a hatalmas beruházást spórolják meg, amely rengeteg várost riaszt el attól, hogy átálljon az elektromos buszokra.
A lemerülő buszokat gyorsan ismét menetképessé tevő elektromos akkumulátorbázisok ugyanis rengetegbe kerülnek. Amikor nagyvárosok ezeknek a töltőállomásoknak az árát is belekalkulálják a beruházási költségbe, akkor általában elriadnak. Hogy azzal együtt már túl drága.
A létező villamosvezetékekre felcsatlakozni viszont lényeges spórolás.
Bécsben működik a világ ötödik legnagyobb villamoshálózata (összesen 173 kilométernyi), de lássuk be, hogy például Budapesté sem kicsi, a maga 156 kilométerével. De ugye van villamos Miskolcon, Szegeden és Debrecenben is.
A bécsi környezettudatos megközelítés ráadásul a zajszintet is csökkenti. A városnak ráadásul megtakarítást eredményez (körülbelül 25 százalékkal csökken a buszok üzemeltetési költsége), bár természetesen az áram is pénzbe kerül, de Bécs mindenképpen tisztább és csendesebb lesz. Az utólag már pofonegyszerűnek tűnő ötlet zsenialitása, hogy a buszok 10-15 perc alatt feltöltődnek, mert a villamosvezetékekben magas a feszültség, 650-700 volt.
Szélesebb perspektívából nézve, jelenleg az európai tömegközlekedés 40 százaléka működik árammal. Becslések szerint 90 millió európai használ napi rendszerességgel elektromos „közlekedési megoldást”. Értsd csendeset és tisztát. Ez konkrétan 189 vonatpályát, 45 metrót és 90 trolibuszrendszert jelent Európában. Más szempontból nézve viszont, az európaiak 60 százaléka busszal közlekedik, és a buszok 95 százaléka még dízel- vagy benzinüzemű. Vagyis környezetszennyező.
Többféle kísérlet zajlik az olcsó és hatékony elektromos buszrendszerek kiépítésére. Itt, Nizzában például nemsokára megkezdi a próbaüzemet az úgynevezett WATT szisztéma. A franciák totemoszlopoknak hívják azokat a buszmegállóba telepített gyorstöltőket, melyekre (miközben az utasok le- és felszállnak) a busz rácsatlakozik, és tíz másodperc alatt feltölt.
Tudom, hogy hihetetlenül hangzik, mégis működik. A totemek ugyanis állandó áramellátást kapnak, és egy innovatív fejlesztés segítségével, mintha „villámcsapást” mérnének a buszra, pár másodperc alatt kisütik, pontosabban átlövik magukból az energiát az épp utasokra váró négykerekűbe. Akarom mondani 16 kerekűbe, mert Nizzában a totemek száz férőhelyes csuklós buszokat töltenek majd fel tíz másodperc alatt.
Szép új világ, ugye?
Basszus, a mai napon korábban írott gondolatomat most átlinkelem ide, mert csont nélkül ugyanazt írtam, csak más megfogalmazással és egyebekben a Frei által hivatkozott információk ismerete nélkül.
http://www.stocklandyard.hu/forum/locatepost/636740
*
Az emberek manapság ilyenek banyaiz, se gondolkodni, se beszélgetni nem szeretnek, hanem szeretik azt, ha rövid, velős anyázással és "tiltsuk már ki" című érvrendszerekkel izomból és erőből akarják a másikat megsemmisíteni. És ennyi. Se fínomság, sem szépség, se érdekesség, semmi.
Pont most filozófáltam el arról, hogy mekkorát is változott a világ húsz év alatt, és csak úgy belegondoltam abba, hogy mekkora is egy húsz évre kötött hitelszerződés.
És tudod mire jöttem rá banyaiz?
Arra, hogy ugye minden idősebb generáció el szokta mondogatni, hogy "bezzeg az ő idejében" milyen volt az élet, "bezzeg akkor még minden más volt", és eleddig az volt a normális, akkor erre a fiatalabb generáció azt mondta, hogy "hülyék, öregek, begyöpösödöttek" és ezek után éltek a lehetőségekkel, és boldogan éltek, amig az ifjabb generációnak el nem mondták tök ugyanezen mondatokat.
Tudod mi változott meg banyaiz?
Az, hogy miközben az idősebb generáció ezt most tényekre alapozva mondja, mert tényleg akkora a változás és olyan irányú, amit nem látnak jónak - aközben ezzel a fiatalabb generáció egyetért.
Ugyanakkor mégsem tesz azért semmit, hogy más legyen a világ. Olyan beletörődés, vagy "törődjön bele" az egész hangulat, és kissé erre is hajaz az, hogy "aki hitelt vett fel az hülye és nem tartottak pisztolyt a fejéhez". Egyszerűen nem veszik észre azok, akik ezt írják, hogy ez az ügy nem erről szól, hanem arról, hogy egy komplett generáció életterét tették tönkre, mert ez annyit tesz, hogy egy egész generáció jön létre úgy, hogy igazából nincs és soha nem is lesz saját élete. Nem lesz valódi szórakozása, társasága, közösségi élete, semmi más nem lesz csak annyi, hogy törlessze a hitelét.
Ez pedig egy olyan életmód, amit tényleg az adósrabszolgaságig kell visszavezetni, méghozzá olyan módon, hogy valójában az adósság is örökölhető marad. Mert ez még a feudalizmusban sem létezett ebben a formában. Hát persze, hogy nagy a képzavar a fejekben, mert igen régen volt már az, hogy ekkora visszalépés történt a társadalmi fejlődési szintekben, sacc/kb akkora a dráma és az átalakulás, mint amikor a Római Birodalom teljesen összeomlott és a helyén létrejött a középkor.
És én egyre inkább azt érzem, hogy ebbe az irányba tendálunk, azaz egyre inkább arrafelé haladnak a dolgok, hogy plebsz visszakerüljön oda, ahol volt még az I. Vh előtt. Azaz, vége van a versenynek, a kétpólusú világ versenyének vége van, már nincs szükség arra, hogy a szovjet rendszer bomlasztása érdekében az embereknek jólétet mutassanak nyugaton, keleten meg eleve minek emelni az életszínvonalat, az nem üzlet.
Elég csak ránézni terroriszgánra, ami egyre inkább egy birodalom képét kezdi ölteni senki által meg nem választott hivatalokkal, intézményekkel, senki által meg nem választott imperátorral amely uralkodik az alávetett nemzetek felett.
Nagyon erősem megindult a visszarendeződés, csak ezt sokan nem veszik észre, nem látják meg. Node ez itt már nagyon off :)
„Tolvaj generáció” – súlyos, sokakat sértő kifejezés ez, mégis egyre több európai országban bukkan fel.
A 2008 óta tartó gazdasági mélyrepülés felelőseinek keresése közben kezdték el használni, főleg Nyugaton. A „tolvaj generáció” kifejezés egyre mélyebben rágja bele magát a fiatalok tudatába.
Merthogy a tolvajok a mai 50 és 60 évesek. A már éppen nyugdíjasok, vagy akik pár év múlva azok lesznek. Ők lopták el a fiatalabb generációk, a mai 20-as, 30-as, és 40-es éveiket taposók jövőjét.
Elsőre furcsa, és talán nem is azonnal érthető a vád, de mind több és több országban gondolják végig, hogy van-e benne igazság. A lényege az, hogy a manapság nyugdíjba menőknek „mindenük megvolt”. A legszerencsésebb generáció, mert nem rázta meg az életüket sosem háború (hiszen már a második világháború után születtek), alapvetően ingyenes oktatás és remek egészségügy járt nekik, részük volt a nyugati ingatlan-áremelkedés sokakat meggazdagító buborékjában (olcsón vettek, és tőlük függetlenül sokszorosára nőtt a vagyonuk), ráadásul most még előttük áll a kényelmes életet biztosító nyugdíjas kor is.
Évtizedekig fognak a mai fiatalok hátán élősködni (így szól a vád), hiszen Nyugat-Európában 80 év fölötti az átlagéletkor, köszönhetően a remek egészségügyi ellátásnak. Ami ugye nekik még megadatott. Az ő életükben még nem kellett az ellátáson spórolni.
Ráadásul pont ez az a generáció, amelyik a 80-as évektől kezdődően, mert mindent akart, mert kapzsi volt, mert nem tudta, hogy hol a határ, tovább nyújtózkodott, mint ameddig a takarója ért. Adósságokba keveredett, sőt, választópolgárként eladósodásba kergette a kormányait is (hiszen mindet akartak). És persze a politikusok populista demagógiával engedtek is nekik.
Aminek aztán az lett a vége, amit most magunk körül tapasztalunk.
Ameddig csak előre látunk spórolás következik, megszorítások, elszegényedés.
Ez tehát tolvaj generáció, szól a nyugati fiatalság ítélete, mert ellopták a mostaniak jövőjét. Az új generációk lesznek kénytelenek utólag kigazdálkodni ennek a letűnt, békés aranykornak a túlköltekezését. Ezért aztán a mai fiatalok valószínűleg már sosem fogják megismerni, hogy milyen is az, amikor valakinek élete végéig van biztos állása. Hogy milyen lehetett az a kor, amikor csak a lumpenek (a lakosság 4-5 százaléka) félt attól, hogy elveszíti a munkahelyét. Amikor Nyugaton mindenki tudott pénzt keresni, aki dolgozni akart.
A mai nyugati fiatalok 25-30 százalékos munkanélküliséggel, már egyáltalán nem ingyenes oktatással és romló egészségüggyel szembesülnek. Dühösek, mert látják, hogy egyre csak nő a szakadék, hogy évről-évre rosszabb lesz, hogy a hátukon kell cipelniük az időseket, pedig épp a mai nyugdíjasok élték fel az ő jövőjüket is.
A nyugati lapokban egyre több írás szól arról, hogy a mai 20-asok nem Ibizára szeretnének eljutni, hanem időutazáson részt venni. Megtapasztalni, hogy milyen is lehetett az az európai élet és biztonság, amit elloptak tőlük a kapzsi idősek, akik előre felélték a következő húsz év összes megtakarítását.
Tolvaj generáció, akik helyett most majd évtizedekig kell gürcölni, és miattuk megszorítani.