"Június a férfiak mentális egészségének tudatosságának hónapjaként ismerik el.
De senkit sem érdekel igazán, mert férfiak, és ezt fel tudják szívni, megbirkózni vele, és minden terhet cipelni. Ugye?
Van egy bizonyos fajta szenvedés, ami nem azért marad észrevétlen, mert kicsi, hanem azért, mert elhallgatásra nevelték. A férfiak szenvedését sokszor „FELÉRFELKEZETTSÉGNEK” tekintik, hiszen amikor a férfiak belső nyomással, kapcsolati összeomlással, társadalmi változásokkal küzdenek, gyakran személyes kudarcként, ambíció hiányaként, vagy „férfiasodásra” képtelenségként, nem pedig mentális egészségként vagy érzelmi válságként tekintik el
2003-ban egy Norah Vincent nevű író olyasmit tett, amit senki sem mert, az átélt tapasztalatok ellen tesztelte ideológiáját. Vincent újságíró volt, előrehaladó politikájában, és nagyjából szkeptikus azzal kapcsolatban, amit a férfi nehézségek mitológiájának tartott.
Gyanította, hogy ha elég alaposan megnézi a férfiéletet, megtalálja a kiváltság szerkezetét, amelyet a feminista elmélet régóta leírt.
Tehát teljesen elkötelezte magát a kísérlet mellett. Hangtanítással, protézisekkel, új ruhatárral, új névvel, férfinak álcázta magát, és tizennyolc hónapot töltött férfiként.
Amit talált, nem erősítette meg a feltevését.
Összetörte.
A radikális láthatatlanság magányossága, amellyel találkozott, olyan volt, amire nem számított.
Végignézte, ahogy a bowling ligájában a férfiak mély gyászt és kimerültséget hordoznak a humor és terelés áthatolhatatlan fala mögött. A sportról beszéltek. A munkáról beszéltek. Semmilyen körülmények között nem beszéltek arról, hogy valójában mi történik bennük. Férfiak voltak, akik rendkívüli precizitással megtanulták, hogy belső életüket nem látják szívesen nyilvánosan.
A legrosszabb a randizás élménye volt, ami összetört benne valamit. A nők elutasították és folyton kísértették...
Leírta, hogy nőkkel szemben ülve vacsorákon, és érezte azt a hideg, tranzakciós értékelést, amelyet még egyszer sem tapasztalt nőként, férfiak által értékeltek. Férfiként megtapasztalta azt az értékelő tekintetet, amely átnéz rajtad és körülötted, hogy meghatározza, hasznos vagy-e. Akár megfelelsz-e. Akár a szó legbrutálisabb értelmében, akár elég is. A kinézet, a pénztárca, az a magasság....
Megírta, ahogy néhány este után beült a kocsijába és sírt. Felnőtt életében először találkozott azzal, milyen érzés valójában ELDOBHATÓnak lenni.
Norah Vincent megváltozott nőként tért vissza a kísérletéből. Írt egy könyvet, az Önmagad készítő ember, ami őszinte és felkavaró, széles körben dicsért, majd érdekes módon nagyrészt elfeledett volt az ezt követő kulturális beszélgetésben.
Utána súlyos depresszióval küzdött.
Pszichiátriai kórházba került. és 2022-ben Norah Vincent úgy döntött, hogy asszisztált öngyilkosság-eutanáziával veti véget az életét Svájcban, 53 éves volt
Az a nő, aki teljesen odaadta magát az emberi szenvedés mélységének megértéséhez, végül a sajátjai emésztették fel.
Társadalomként megtanultuk, hogy ne nézzünk félre attól, hogy az öngyilkosságok 80%-a férfi, és a kulturális válaszunk alig több, mint alkalmi figyelemfelkeltő kampányok, és a felvetés, hogy a férfiak beszéljenek többet az érzéseikről, vagy egyszerűen csak „terápiára”, de egyedül a terápia szinte semmit sem tesz a férfiakkal, mert a férfiaknak proaktívnak kell lenniük, a terapeuták többsége úgy kezeli a depressziót, mintha szeretethiány lenne, amikor valójában egy jelentősége annak, hogy mit kellene képviselniük ebben a társadalomban, a szerepüket, vagy hogyan, ha felemelik a hangjukat bántalmazóak, erőszakosak és mérgezőek, ha nem mondanak semmit, akkor "érzelmi elhanyagolássá" válnak más nők által.... És ez csak a felszín.
Az a baj, hogy a férfiaknak most jobban hiányzik a formáció, mint valaha, most a gyerekek 40%-a házasságon kívül nő, többségük pedig hiányzó apafigurával és így tovább megy a generációs lánc...
Keresztényként nem szabad meglepődnünk ezen. A Szentírás mindig is tudott valamit a teherről, amit terápiás kultúránk még most is próbál megtanulni: hogy a súlyviselés nem egyenlő azzal, hogy megtörünk általa, és hogy az elviselhetetlen súlyra a válasz soha nem az, hogy úgy teszünk, mintha nem lenne, hanem hogy megtaláljuk azokat, akik hajlandóak cipeld magaddal.
A válasz ősi.
A válasz testvériség és család.
A válasz az a fajta szeretet a férfiak között, amely nem rándul meg a nehézségektől, és nem keveri össze a törődést a puhasággal.
A válasz az, amit az egyház mindig is tudott, néha el is felejtett: hogy nem vagyunk egyedül, hogy elszámoltathatók vagyunk egymásnak és Istennek, és hogy a jellemformálás közösségi projekt, nem pedig szóló.
Már most látjuk, mennyibe kerül annak, hogy elfelejtjük.
A következő generáció még tisztábban fogja látni, hacsak nem most választjuk, hogy valami mást építünk.
Az embereink szenvednek.
Szükségük van egymásra, szükségük van a TESTVÉRSÉGRE.
Szükségük van jó apákra, jó nőkre, akik nem csak kihasználják és megszabadítják őket, és fegyelemre és formációra van szükségük...
Szükségük van Istenre.
A nők váljanak ki, és tiszteljék azokat a férfitársainkat, akik keményen dolgoznak a családjukért, akik gondoskodnak és védik őket, akik néha hajnali 4-kor kelnek, hogy csak azért menjenek dolgozni, hogy 16 órakor második műszakot kapjanak, és még mindig jelenjenek meg a feleségéért és a imádkozz minden csendben küszködő férfiért.
![</div>
<footer>
<a
href=]()
Válasz
