Egy picit azért árnyalni szeretném a képet.

A dokumentumfilmekből és a vadállatok viselkedését feltérképező kutatásokból jól ismert oroszlán, a zimbabwei Cecil levadászása kellőképpen felkorbácsolta a kedélyeket ahhoz, hogy egy kicsit mindenki odafigyeljen az Afrika-vadászok viselkedésére.

Aki érzelmi alapon utálja a vadászatot, annak aligha kell jobb érv ellene, mint egy gyönyörű, fekete sörényű oroszlán kilövése Afrikában, méghozzá egy kocsmában dicsekvő amerikai fogorvos gyilkos fegyvere által. Lehet utálni a gazdagot, akinek a fogorvoskodásból összejön annyi, hogy ki tud fizetni 15 millió forintot az egyhetes afrikai vadászkalandért.

Tele is lett az internet, még a magyar nyelvű oldalak is, a vadászokat legyávázó, kártékony idiótáknak minősítő bejegyzésekkel, cikkekkel és közleményekkel.

Persze rendben, de csak részben.

Árnyalnunk kellene azért egy kicsit. Volt szerencsém tévériporterként elég sok afrikai országban megfordulni, sőt, én magam is készítettem riportfilmet az Afrika-vadászat „ellen”, alaposan felháborodva azokon a magyar benzinkutasokon, akik meseállatokat, például zsiráfokat pufogtattak ész nélkül, nagy pocakkal, kényelmes vadlesekből.

De… Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy az érintett fogorvos egy héten keresztül hajtotta Cecilt (esküszik, hogy nem tudott az oroszlán különleges státusáról, amit én egyébként nem hiszek el), és íjjal lőtte le. Manapság ugyanis, akik egyenlőtlennek tartják a puskával történő vadászatot, azt követelik a vadászoktól, hogy ha olyan nagy legények, akkor vadásszanak íjjal, mint az afrikai őslakosok.

Menjenek ők is közelebb a vadállatokhoz, kockáztassák az életüket, és utána legyen nagy a szájuk.

Hát a fogorvos kockáztatta.

Az más kérdés, és itt az ellenérv rögtön az íjvadászat ellen, hogy csak megsebezni tudta az oroszlánt. Utána még 40 órányi szenvedő üldözés következett, amíg végül puskával leterítették a szenvedő, elvérző nagyvadat. A bulvárosan átélhető sztori másik oldalát azonban senki nem hozza szóba.

Zimbabwét.

Az ottani káoszt, Mugabe diktatúrájának széteső zűrzavarát. Mert kiengedni egy oroszlánt a védett rezervátumból, behajtani egy olyan területre, ahol amúgy lehetne rá vadászni, ha a farmtulajdonosnak lenne engedélye, de jelen esetben nem volt, ez aligha fordulhatott volna elő egy működőképes afrikai országban. Mondjuk Namíbiában, vagy éppen Dél-Afrikában.

Ahol, jegyzem meg, évi egymilliárd dolláros biznisz a vadászat.

Mármint Dél-Afrikában. Utáljuk akkor őket!

A kommunizmusszerű nyomorba süllyedő Zimbabwében csak 40 milliós. Abban az országban a vadászat eredendően a termésüket és a gyerekeik testi épségét féltő helyiek védelmében indult el.

Még a brit gyarmati időkben.

Ezért a nagyvadak, tehát például oroszlánok kilövése a mai napig csak a rezervátumok határszakaszán, az emberek által lakott települések környékén engedélyezett, mert az ő védelmükben amúgy is meg kellene ölni őket. Zimbabwében ez konkrétan évi harminc oroszlánt jelent (azóta már annyit sem, Cecil miatt múlt héten általános oroszlánvadászat-tilalmat vezettek be az országban).

Ezek az állatok előbb-utóbb maguktól is elhullanának, az oroszlán sem él örökké, így viszont a trófeadíjból befolyó összegeket a települések iskoláira, vízrendszerére és hasonló projektekre lehet költeni. Elméletileg. A régi brit gyakorlat szerint.

A mai valóság persze más. A korrupt Zimbabwében éheznek az oroszlánterületek környékén élők, Namíbiában viszont európai szintű utak vezetnek a településeikre.

Szerintem ez is Cecil szomorú történetéhez tartozik.

Érzéki csalódás. Politikai populizmus. Félremagyarázott tények. Fölösleges aggodalom. Ezek a tömör mondatok jutottak Európa-szerte az újságírók eszébe, amikor megnézték az ENSZ menekültügyi szervezetének legfrissebb jelentését.

A francia szatirikus hetilap, a Charlie Hebdo elleni terrortámadás után végigsöpört Európán az aggodalom, hogy ide vezet a menekültek befogadása, a „milliószám” érkező bevándorlók letelepítése, vagyis a nemzeti és történelmi „tisztaság” feladása a multikulturalizmus oltárán.

Magyarországon is hallható volt ez a hang, a témát maga a miniszterelnök vetette fel, aki azt mondta, hogy szerinte nincs szükségünk gazdasági menekültekre, még annak dacára sem, hogy nálunk az európai átlaghoz képest – idézem – „csekély számban élnek tőlünk különböző kulturális háttérrel rendelkező emberek”.

Finom körülírása ez arabnak, muszlimnak, hindunak, afrikai törzsi kultúráknak és mindenféle egzotikumnak. Azoknak, akikről a friss ENSZ-jelentés szól.

Elsőre sokkoló az UNHCR beszámolója, mert az derül ki belőle, hogy a második világháború óta még soha nem keringett a világban ennyi otthonából elüldözött, mint jelenleg.

Tavaly 51 millióan menekültek el a lakóhelyükről. Ami viszont talán még ennél is meglepőbb (az aggódó Európában mindenképp), hogy az életükért futók többnyire a saját országukon belül bujdosnak el, vagy a közvetlenül szomszédos államokban keresnek menedéket.

Relatíve elhanyagolható az a szám, amely Európában felkavarta a politikai állóvizet, és valószínűleg (a számok tükrében mindenképpen) fölösleges aggodalmat keltett Magyarországon éppúgy, mint tőlünk nyugatabbra, a nálunk sokkal aktívabb befogadó országokban.

A belső menekültek száma 33 millió, ők tehát el sem hagyták Szíriát, Líbiát, a palesztin területeket, Szomáliát vagy éppen Dél-Szudánt. 17 millióan a szomszédos, tehát sokszor épp annyira elmaradott, de pillanatnyilag biztonságosabb országokba menekültek.

Összesen tehát, és ez a lényeg, a Föld több mint hétmilliárdnyi lakosából tavaly összesen csak egymillióan kértek menedékjogot és letelepedési engedélyt másik, távoli országban. Közülük 600 ezren Európában. Ennyi jutott el idáig lélekvesztő csónakokban, zárt kamionokban, drótkerítéseken át.

Vagyis ha van bevándorlási probléma, akkor valós súllyal az épp hogy nem Európában jelentkezik. A volt gyarmatokról családegyesítés és hasonló alapon letelepedőket most tegyük félre, az minket magyarokat aligha érint. Lássuk be, hogy francia útlevelével a zsebében senki sem fog a Magreb-térségből Miskolcra bevándorolni (és rózsát letaposni...mert a jelek szerint ott most épp ez a legsúlyosabb probléma)

Szóval menekültügyben a valós nehézség az amúgy is sanyarú sorsú és legyengült erőforrású országokat érinti. Pakisztánban 1,6 millió menekült vár letelepedésre. Libanonban 1,1 millió (vagyis a négymilliós ország lakosságának egynegyede). Irán 980 ezer hozzá menekülő ellátásáról gondoskodik, Törökország 824 ezerről, Etiópia 588 ezerről, Kenya 537 ezerről. Egyik sem európai ország. És egyik sem gazdag.

(a képen egyébként a jordániai al-Zaatar menekülttábor... láthatóan rózsamentes övezet...csak hogy legyen viszonyítási alapunk)

Mi, magyarok az alig több mint négyezer hozzánk menekülő és nálunk letelepedni szándékozó problémájával, még ha a számot szolidaritási hajlandóságuk alapján sokan súlyosnak érzik is (Miskolcon biztosan), akkor is csak a világranglista 92. helyén állunk mint célország.

Lássuk be, a teljes kép ismeretében ez az ügy nálunk majdhogynem szóra sem érdemes.

Van nekünk épp elég más problémánk, például Miskolcon...

Frei bácsi ennek biztos nem örül :)

http://fn.hir24.hu/gazdasag/2015/04/03/felszivodott-kanadaban-bujkalhat-a-sztarkonyvek-kiadoja/

nem javítom, ismétlés a tudás anyja... Akinek meg nem tűnik fel... :)

ezt benéztem :/ tudod szerkeszteni/javítani, vagy a topik gazda? :)

kétszer is bemásoltad annyira jó cikk :)

Másfél milliós város, kisebb tehát, mint Budapest, nyolc év alatt mégis 400 gyanúsan viselkedő áldozat. A philadelphiai rendőrség ennyi „bűnözőjelöltet” lőtt le 2007-től napjainkig. Ha kiszámoljuk, akkor mindez heti egy áldozatot jelent. A 15 százalékuknak még fegyvere sem volt, csak gyanús mozdulatot tett, és máris lelőtték. Például megvillant a kezében a mobiltelefonja, amiről a rendőr azt hitte, hogy fegyver, és kérdés nélkül „semlegesítette” a többnyire fekete bőrű áldozatot.

„Megadtam magam, ne lőj le” – ez a neve az egyik legnagyobb visszhangot kiváltó, rendőri erőszak elleni amerikai mozgalomnak. „A feketék élete számít” – ez pedig a másiké. Az Egyesült Államokban egyre több olyan eset történik, amely alapján erősödik a benyomás, hogy a rasszizmus még mindig komoly tényező a rendőri erők fellépése során.

Fehér rendőrök ölik a feketéket – az amerikai bulvársajtó egy része ennyire leegyszerűsítve tálalja a tényeket.

Melyekről most kiderült, hogy félreértelmezett tények. Philadelphiában mindenképpen.

Az imént említett 400 gyanús haláleset alapos vizsgálata, melyet a város fekete rendőrfőnöke rendelt el, meglepő összefüggéseket tárt fel. Kiderült például, hogy statisztikai értelemben a fegyvertelen fehérek nagyobb eséllyel esnek rendőri fellépés áldozatául, mint a fegyvertelen feketék.

Az amúgy alapvetően fehérekből álló philadelphiai rendőrség ugyanis, ha fehér gyanúsítottakról van szó, nem ránt olyan gyakran és gyorsan fegyvert, mintha feketékkel kerülne összetűzésbe. A fehér gyanúsítottak esetében így viszont könnyebben durvul el a helyzet, mert a fehér „bűnözőjelöltek”, nem látva a rendőr kezében pisztolyt, a feketékhez képest sokkal erőszakosabban lépnek fel, védekeznek, veszekszenek, és verekedni kezdenek a rendőrökkel, ezzel provokálva ki a fegyverhasználatot.

Mindeközben a feketék jobban félnek a rendőröktől, és ezért ők többnyire rögtön és látványosan megadják magukat. Innen a „Megadtam magam, ne lőj le” mozgalom neve. Hajlamosak viszont megadás közben félreérthető mozdulatokat tenni.

A vizsgálat eredménye szerint legtöbbször a feketék nadrághordási divatjából ered a fatális félreértés. A farmer náluk ugyanis nem a derékon, hanem mélyre engedve, a fenék közepén szorul meg, ez most a „menő”. Így viszont a nadrágzseb, benne az igazolvánnyal, már mélyre, szinte a térd magasságába esik. Amikor egy fekete kicsit előredőlve lehajol, hogy elővegye a papírjait, az pont olyan, mintha benyúlna az övébe egy ott tartott fegyverért.

Ilyenkor sül el a rendőrök kezében a pisztoly. Viszont a fehér rendőrök esetében semmivel sem többször, mint hasonló szituációban a fekete rendőrök kezében. Sőt! A philadelphiai felmérés és a 400 halálos incidens vizsgálata azt bizonyította, hogy a fehér rendőrök jobban figyelnek, ők kevesebbszer tévednek, és gondolják egy mobiltelefonról, hogy fegyver, vagy egy mélyre csúszott nadrágról, hogy az öv mögött a baseballsapkás fiatal pisztolyt rejteget.

Az már csak hab a tortán, és a fehér rendőröket rasszizmussal gyanúsító sztereotípia-terjesztők komoly cáfolata, hogy a legtöbb halálos kimenetelű konfliktus latin rendőrök és fekete áldozatok között történik.

Egyik kisebbség öli a másikat – szólhatna a bulvárcím!

„Másfél milliós város, kisebb tehát, mint Budapest, nyolc év alatt mégis 400 gyanúsan viselkedő áldozat. A philadelphiai rendőrség ennyi „bűnözőjelöltet” lőtt le 2007-től napjainkig. Ha kiszámoljuk, akkor mindez heti egy áldozatot jelent. A 15 százalékuknak még fegyvere sem volt, csak gyanús mozdulatot tett, és máris lelőtték. Például megvillant a kezében a mobiltelefonja, amiről a rendőr azt hitte, hogy fegyver, és kérdés nélkül „semlegesítette” a többnyire fekete bőrű áldozatot. „Megadtam magam, ne lőj le” – ez a neve az egyik legnagyobb visszhangot kiváltó, rendőri erőszak elleni amerikai mozgalomnak. „A feketék élete számít” – ez pedig a másiké. Az Egyesült Államokban egyre több olyan eset történik, amely alapján erősödik a benyomás, hogy a rasszizmus még mindig komoly tényező a rendőri erők fellépése során. Fehér rendőrök ölik a feketéket – az amerikai bulvársajtó egy része ennyire leegyszerűsítve tálalja a tényeket. Melyekről most kiderült, hogy félreértelmezett tények. Philadelphiában mindenképpen. Az imént említett 400 gyanús haláleset alapos vizsgálata, melyet a város fekete rendőrfőnöke rendelt el, meglepő összefüggéseket tárt fel. Kiderült például, hogy statisztikai értelemben a fegyvertelen fehérek nagyobb eséllyel esnek rendőri fellépés áldozatául, mint a fegyvertelen feketék. Az amúgy alapvetően fehérekből álló philadelphiai rendőrség ugyanis, ha fehér gyanúsítottakról van szó, nem ránt olyan gyakran és gyorsan fegyvert, mintha feketékkel kerülne összetűzésbe. A fehér gyanúsítottak esetében így viszont könnyebben durvul el a helyzet, mert a fehér „bűnözőjelöltek”, nem látva a rendőr kezében pisztolyt, a feketékhez képest sokkal erőszakosabban lépnek fel, védekeznek, veszekszenek, és verekedni kezdenek a rendőrökkel, ezzel provokálva ki a fegyverhasználatot. Mindeközben a feketék jobban félnek a rendőröktől, és ezért ők többnyire rögtön és látványosan megadják magukat. Innen a „Megadtam magam, ne lőj le” mozgalom neve. Hajlamosak viszont megadás közben félreérthető mozdulatokat tenni. A vizsgálat eredménye szerint legtöbbször a feketék nadrághordási divatjából ered a fatális félreértés. A farmer náluk ugyanis nem a derékon, hanem mélyre engedve, a fenék közepén szorul meg, ez most a „menő”. Így viszont a nadrágzseb, benne az igazolvánnyal, már mélyre, szinte a térd magasságába esik. Amikor egy fekete kicsit előredőlve lehajol, hogy elővegye a papírjait, az pont olyan, mintha benyúlna az övébe egy ott tartott fegyverért. Ilyenkor sül el a rendőrök kezében a pisztoly. Viszont a fehér rendőrök esetében semmivel sem többször, mint hasonló szituációban a fekete rendőrök kezében. Sőt! A philadelphiai felmérés és a 400 halálos incidens vizsgálata azt bizonyította, hogy a fehér rendőrök jobban figyelnek, ők kevesebbszer tévednek, és gondolják egy mobiltelefonról, hogy fegyver, vagy egy mélyre csúszott nadrágról, hogy az öv mögött a baseballsapkás fiatal pisztolyt rejteget. Az már csak hab a tortán, és a fehér rendőröket rasszizmussal gyanúsító sztereotípia-terjesztők komoly cáfolata, hogy a legtöbb halálos kimenetelű konfliktus latin rendőrök és fekete áldozatok között történik. Egyik kisebbség öli a másikat – szólhatna a bulvárcím!”

http://nol.hu/mozaik/frei-tamasnak-100-millioja-banhatja-az-ulpius-csodjet-1525543

na igen. az amcsi módit soha nem értettem. :)

Erről annyit kereslet mindíg lesz. A kínálatot kell megelelő mederbe terelni, lásd németország.

Első pillantásra vicces és kínos a történet, de alaposabban körbejárva elég tanulságos az, ahogy Miamiban az egyik hatalmas városrész rendőrfőnöke egyetlen óra alatt röpült az állásából, mert prostituáltak szolgáltatását vette igénybe.

Ő legalábbis azt hitte, pedig beépített nyomozókról volt szó.

Amerikában a prostitúció ellen alapvetően úgy küzdenek, hogy a rendőrség nem a lányokat üldözi, hanem a kuncsaftokat. Itt ugyanis azt gondolják, hogy aki a testét árulja, az ezt kiszolgáltatott helyzetből teszi, olyan családból, körülményekből származik, hogy nem nagyon van más választása. Nem őt kell tehát üldözni, van anélkül is épp elég baja.

A rendőrség inkább a fizető ügyfeleket célozza, mert Amerikában azt gondolják, hogy a prostitúció esetében a kereslet hozza létre a kínálatot. Ha a férfiak – képletesen szólva – nem lengetnék a százdollárosokat a lányok felé, akkor nem lenne ennyi örömlány.

Azt most tegyük félre, hogy ez így van-e, vagy sem. Ezúttal inkább az az érdekes, hogy a rendőrség errefelé a nyomozást „felbujtóként” is végezheti. Vagyis rendőrnők valós, saját magukról készített szexi fényképekkel hirdethetnek újságokban, honlapokon. Amikor a szolgáltatásaikat igénybe vevő férfiak megérkeznek a szállodaszobába, akkor egészen odáig el kell jutniuk, hogy a férfiak fizetnek. Viszont ha nem azt a hölgyet találnák a szobában, akinek a fotója felizgatta őket, akkor esetleg nem lenne „fizetési aktus”, pedig épp az a bűncselekmény egyértelmű bizonyítéka.

A prostituáltak Amerikában kísérőszolgáltatást, úgynevezett escort szervizt kínálnak. Vagyis „hivatalosan” azért kapnak pénzt, mert elmennek színházba, esetleg vacsorázni egy férfival. Nem pedig a szexért. Ha vacsora után le is fekszenek egymással, akkor – lebukás esetén – azt szokták mondani: vacsora közben megtetszettek egymásnak, és ezért végezték az ágyban.

A valóságban persze szó sem volt vacsoráról, hanem a lényegre térve egyből ágyba bújtak...

De "hivatalosan" pénz a szexért nem cserélt gazdát, az a vacsorakísérgetésért járt. Ha viszont bizonyíthatóan nincs vacsora, csak egyből pénz a szállodaszobában egy rendőrnővel, aki rögzíti is az összes telefonbeszélgetést, hát az a valódi lebukás.

Ez történt a rendőrfőnökkel is, ide-oda telefonált, sőt, rendelt egy barátnőt is, egy másik escortot, mert egyszerre két hölgyet szeretett volna. Megállapodott árban, belépett a szobába, kiperkálta a pénzt, és már kattant is a kezén a bilincs. Krimikbe illő jelenet lehetett, ahogy a kollágái letartóztatták, és a saját börtönében töltötte az éjszakát.

Eközben Miamiban épp bemutatták azt a dokumentumfilmet, amit Miamiban, igazi prostituáltak körében forgattak New York-i újságírók. Az a furcsa és meglepő tanulság derül ki belőle, hogy az internet generálta popkultúrában alapvetően már nem is a kiszolgáltatott, rossz családból származó lányok kötnek ki az éjszakában.

Épp ellenkezőleg. Jól nevelt, rendes, tanult, kisvárosi széplányok, akiket elkábít a valóságshow-kultúra. Megrémülnek a szüleik példájától, hogy rájuk is egész életükben a kocsi, ház, munka, család és gyerek „dögunalma” vár (ők fogalmaznak így a filmben). És a hiteltörlesztés!

Akkor már inkább a prostitúció. Legalább történik velük valami.

Nehéz erre bármit is mondani.

Puzsér írta:

Frei Tamás agya is eldurrant a mocskolódó trollok hordáinak tömeges dühöngését látva az oldalán.

https://m.facebook.com/freitamas/photos/a.155159454505453.31358.153896924631706/899751143379610/?type=1&source=46

Ezek az alantas életformák - melyek egymondatos világmagyarázataikat három-négy trágár szóból álló szaftos köpködéssel nyomatékosítják - kétségkívül a társadalom legalját képezik, azokat a beteg lelkű emberszabásúakat, akikkel a nyilasok és az ÁVH is feltöltötte a sorait. Ugyanakkor hű lenyomatát hordozzák a kádári kisembernek, aki a panellakásában két Barátok közt órákon át képes értekezni a mindent behálózó Háttérhatalomról, önnön nagyszerűségéről, és arról, hogy vele mennyire **** az élet, ő ugyanis mindenhez mindenkinél jobban ért, szorgalmasabb, mint egy tucat kínai, továbbá a világon mindenki az ő nyomoráért felelős, kivéve egy valakit: a kádári kisembert.

Kifejezetten kínos ugyanakkor Frei bejegyzésében az a mondat, ahol Havas Henrik mellkasszőrbe gabalyodó aranykeresztjét idézve panaszolja el, hogy neki nem kellemes dolog "sváb fiúként nap mint nap azt olvasgatni, hogy mocskos zsidó".

Nos, kedves Tamás! Csak itt, csak most, csak Neked szeretném feltenni a kérdést, hogy zsidóként, örményként, cigányként vagy pirézként könnyebb lenne együtt élned a mocskos zsidózással? Kifejezetten a svábságodban sértenek meg ezek a ****ok? Vagy úgy általában a nem zsidóságodban? Mert most már mindannyian tudjuk, hogy Frei Tamás papírjai rendben vannak, ő egy sváb fiú. Köszönjük, nyilvántartásba vettük a keresztleveledet, kedves Tamás. Továbbá arról sem maradtunk le, hogy miközben az emberi nem alja épp mocskos zsidózik, te ízléstelen és gyáva módon jelzed ország-világnak a sváb származásodat: "Ez csak valami félreértés lehet, kérem! Engem itt tévedésből zsidóztak le, semmi közöm az egészhez. Én egy sváb fiú vagyok, rendezzék ezt le a az antiszemiták meg a zsidók egymás közt!"

Köszönet mindenkinek, aki legutóbbi bejegyzésem után írt, "lájkolt", vagy bármiféle más módon üzent, megerősítve abban, hogy a csendes többség, ez a sokszor közhelyszerű kifejezéssel körbeírt tömeg, azért szerencsére mégiscsak létezik.

Itt, ezen az oldalon is jelen van, kulturáltan él, gondolkodik, csak persze nem ír mindig és minden pillanatban.

Tegnap óta, Simicska Lajos ámokfutását látva, azon gondolkodom, hogy vajon mit is gondol ez a "csendes többeség"...? Mi járhat a fejében egy olyan ország lakosainak, akik kivételes helyén élnek a világnak. Én ugyanis nem ismerek olyan államot, ahol nyomdafestéket nem tűrő szavakkal gyalázza az ország egyik leggazdagabb embere a miniszterelnököt, aki amúgy 35 éves jóbarátja...és aki jelentős szerepet játszhatott abban, hogy ő sokmilliárdos vagyonra tett szert a magyar ál-kapitalizmusban, ami csak a felszínen olyan mint egy igazi. Mert egy igaziban verseny van és szabad piac...

Fura, de nem szórakoztató.

Főleg, hogy ez előre tisztán látható volt, mint ahogy a szereplőket ismerve, elég egyértelmű, és előre látható, hogy most mi fog történni. Bár bevallom, hogy még az én regényírói fantáziámat is meglepte Simicska Lajos néhány tegnapi kijelentése. Nem csak a hangvétele, hanem például a merénylettől tartása, mert ő aztán "ismeri ezeket a fiukat..." (ez idézet tőle)

Fura, de nem szórakoztató.

Gondolom, most sokan kérdezik, hogy vajon mit gondol erről Orbán Viktor. Azt hiszem, hogy sosem fogjuk megtudni. Amennyire én sejtem, ebben az országban összesen ketten vannak, akikkel elég alaposan megbeszéli majd, de még velük sem biztos, hogy minden részletet feltárvava...és továbbadva.

Lennék légy a falon, akkor és ott smile hangulatjel

De aztán az ő részéről síri csend lesz, nagyon sokáig síri csend...

Úgyhogy szórakoztatásként álljon itt erről egy kis fikció. Mást ugysem kapunk majd.

Lassan két éve volt már, hogy a 2015-ben játszódó 2015 című regény idevágó részletét írtam. Így aztán tényleg csak fikció, nem érhet az a vád, hogy most fantáziálom és találom ki.

Egyszerűen csak eszembe jutott ez a részlet, amikor eszembe jutott a kérdés, hogy vajon mire gondol most Orbán Viktor. Ha már úgysem tudhatjuk meg, akkor legalább maradjon a képzelgés smile hangulatjel

Íme a regényrészlet, néhányan, akik olvasták, talán emlékeznek rá:

"Mennyire tudta, mindig is sejtette, hogy ő lesz az. Ő fogja azonnal betámadni, amint lehet. Az egyetlen méltó ellenfél(...)

Az ellenségeinek könnyebben bocsátaná meg, mint (neki és a társainak). Bár meglepődve persze nincs. Inkább csak vicces elképzelni a vívódásukat, a gyötrelmet, ahogy például Kengyeles vacillálhatott… hogy elárulja, hátba döfje-e őt vagy sem. Hogy kinek a pártját fogja? Kocsisét vagy az övét? Kire tegye a tétjeit? A szarházi! Ezek tényleg nem jöttek rá, hogy csak azt lehet elárulni, aki bízik bennünk. De ő sosem bízott ezekben. Soha!

Amióta Magyarország politikai horizontján az elmúlt fél évben sűrűsödni kezdtek a felhők (…)a miniszterelnök szinte menekült az ételek és a finom falatok világába. Inni nem igazán szeretett, meg amúgy sem aludt már jól, nagy volt a feszültség, a stressz. Ha este csak pár kortyot is ivott, az már elég volt ahhoz, hogy hajnali háromkor felébredjen, aztán többé ne tudjon visszaaludni. Úgyhogy leszokott a pálinkáról, meghagyta az oligarcháinak, akik viszont ittak helyette is. Rájuk kell csak nézni, az arcukra. A fele alkoholista, de legalábbis zugivó. Láthatóan nem bírják a nyomást. És most már a kardjukat is kirántották. Aljas módon pont a legnagyobb baj kellős közepén.

A miniszterelnök régóta menekült előlük, kerülte őket. Kikapcsolódásként inkább finom falatokra vágyott, nem pedig a saját segédletével kreált új-elit társaságára. Evett inkább, mert már a sport sem hiányzott neki úgy, mint régen. Ahhoz is túl fáradt volt. Öregszik, magában ezt gondolta erről. Évekkel ezelőtt esténként még elment futni, focizni, kosarazni, kiizzadni. Számára az volt a legjobb gőzleengedés. De újabban már nincs kedve hozzá. Megszólták az egyre nagyobb hasáért, az interneten előnytelen képek keringtek róla, a nadrágjából néha kicsúszó fehér ingjén viccelődtek mindenféle jöttment nyikhajok, de már ez sem érdekelte. Tényleg nem. (…)Fáradtnak érezte magát, legalább fél évet szeretett volna aludni, de közben mégis napi 24 órában akarta tőle mindenki az eszét, a logikáját, a vízióját.

- Fejedelmet alakítasz, akitől félni kell, hát akkor mit vársz, hogy ne hajbókoljanak? Hogy ne remegjen a hangjuk? – ezt kérdezte tőle (a felesége), épp itt, épp ennél az asztalnál, talán három héttel ezelőtt.

Gúnyt érzett a hangjában. Nem néztek egymásra, csak beszéltek bele a semmibe, mintha legalábbis a mondataiknak így tompább lenne az éle, a sebek pedig, amiket ejtenek, kisebbek. Ültek a vacsorájuk felett, nézték innen, a tihanyi Belső-tó felől az apátságot, amit festőivé tett a sárgás tavaszi naplemente és a hosszú árnyékok kontrasztja. Nézték a megcsillanó Balaton vizét a frissen zöldellő Bencés domb mögött, beszívták a veranda üde, ropogós levegőjét, és neki megint végig kellett hallgatnia, hogy a felesége szerint ő annyira elmerült Erdély aranykorának tanulmányozásában, Bethlen Gábor 16 évnyi uralkodásának tiszteletében, az 1600-as évek magyar fejedelmi hatalom-logikájában, hogy tudat alatt most már a gesztusai, a testbeszéde, sőt, még a hanghordozása is pátoszt, gőgöt, és fölényt áraszt. Uram-bátyámkodó közvetlenséget a vaspáncélos parancsuralom kellős közepén.

- Ha tudná az a sok vérgőzös utálód, akik állandóan Horthyt látják benned, a kormányzót, a két világháború közötti avíttas Magyarország feltámasztását, hogy mennyire, de mennyire félreismernek. Nem Horthy vagy te, hanem Bethlen Gábor fejedelem.

És ezzel a lendülettel fel is állt a felesége, otthagyva őt és a naplementét.

...(A miniszterelnök szerint nem) volt rendjén, hogy egy olyan szegény országban, ahol ötszáz euro a havi átlagkereset, ott mindenki úgy akarjon élni, és itt a mindenkin van a hangsúly, mint azokban az országokban, ahol kétezer euró a fizetés. Miközben Magyarország még az ötszáz eurót is csak külföldi hitelekből tudja előteremteni. Olyan ez, mint egy tengeri hajószerencsétlenség, amiben Magyarország a süllyedő hajó. Egy kicsi Titanic.

A vízben hatvan ember úszik, miközben a mentőcsónakban csak negyvennek jut hely. Húsz éven át más se történt Magyarországon, mint hogy az egymást követő kormányok mind a hatvan utast meg akarták menteni. Gyávák voltak döntéseket hozni, előretekinteni, konfliktusokat vállalni. Inkább bevettek a csónakba negyvenet, ráadásul a leggyengébbeket, akik alig tudtak úszni, miközben húszat kint hagytak a csónak körül. A legerősebbeket. Aztán demokratikus vitát indítottak arról, hogy ki lenne hajlandó önként beugrani a vízbe a biztonságos csónak kényelméből, és úszni pár órát azok helyett, akik már régóta a tengerben fagyoskodnak, és mindjárt megfulladnak. Kik vállalják a terheket mások helyett, ez volt a kérdés, hogy azok is lélegzethez jussanak.

Negyvenfős csónakkal akartak Magyarországon hatvan embert megmenteni. Ez ment 1989 óta, egészen 2010-ig. Hát súlyos tévedés volt. Mert így a végén már majdnem mindenki megfulladt.

Húszat ki kell hajítani a csónakból könyörtelenül, nincs más megoldás, mert most már tényleg a túlélésről van szó, hogy legalább a vízbe esettek fele megmeneküljön. Illúzió ugyanis az összetartás és a közös túlélés. Látjuk, tudjuk, tapasztaltuk húsz éven át. Olyan csak a mesében van.

Úgyhogy aki 2011 óta bele mer kapaszkodni a csónak szélébe, azt lapáttal fejbe zúzzák. A csónakban ülők érdekében, ha valaki esetleg még nem fogta volna fel. Így fogják talán negyvenen túlélni a kommunizmus és a későbbi két évtized magyar hajókatasztrófáját.

Talán.

A miniszterelnök így látta ezt, és könyörtelenül végre is hajtott mindent, ami ehhez az ország-mentéshez kellett.

Igen, igaza van a feleségének, ő nem egy újabb Horthy, hanem Bethlen Gábor fejedelem. Valóban. Hiszen Bethlen 1613-ban gazdasági káoszt örökölt az elődjétől, Báthory Gábortól. Hát ő is! Bethlennek volt ereje és bátorsága az érdemtelenül szétosztott javakat visszavenni. Hát neki is volt! Bethlen megnövelte az állami birtokokat és javakat, hát ő is. Monopóliumot vezetett be mindenre, amivel a központi bevételeket növelhette. Ő is pont ezt tette négyszáz évvel később.

...Bethlen pár év alatt talpra állította Erdélyt, hallatlanul megnövelte az ország bevételeit, megerősítette a fejedelmi hatalmat, támogatta a középrétegeket, és igen… igen, a végén visszaszorította a rendeket.

A Kocsisokat, Kengyeleseket, Simonkákat, akikre persze szükség volt útközben, de aztán a helyükre kerültek.

Ezek tényleg azt hiszik, hogy nekik építi az országot? Hogy a végcél az, hogy ők tegyenek el személyesen mindent?

Nem tanulták meg, hogy ha ő képes visszavenni külföldi kézből a földeket, eltiporni az osztrák seftelők zsebszerződéseit, kivásárolni a MOL-ból az oroszokat, kiebrudalni a villamosenergia ellátásból a németeket, ha a kapzsi külföldi kezekből ki tudta csavarni az elprivatizált magyar gázkészletet és a tárolókat, visszavenni a mobiltelefon piac egy részét, a földi frekvenciás kereskedelmi tévétorta elég nagy szeletét, a modernkor összes fontos felületét, akkor ezeket is levadássza majd.

Mégis mit képzel magáról ez a Kocsis? Hogy ő kicsoda?

Kelet-Európát soha nem látott módon osztja meg az ukrán válság. A berlini fal leomlása, vagyis kerek negyedszázad óta ez az első igazán sorsfordító történelmi helyzet a térségben.

A kényszerűen jelentkező és kötelezően megoldandó feladat, az Oroszországgal kapcsolatos viszony újragondolása megdöbbentő különbségeket eredményez az úgynevezett visegrádi országok viszonyában. Az már jól látható, hogy a két szélső érték Magyarország és Lengyelország.

A legtávolabb ez a két ország áll most egymástól. Miközben Magyarországon a magyar érdekek előtérbe helyezéséről beszélnek, és erre hivatkozva Budapest lavírozik Oroszország és a Nyugat között, addig a lengyelek drasztikusan, egyértelműen és nyíltan állást foglalnak ebben a kérdésben.

Tanulságos volt például figyelni a múlt heti davosi világgazdasági fórumot (bár a magyar sajtó részéről különösebb érdeklődést nem tapasztaltam). A Soros György által Davosban „maffiaállamnak” minősített putyini rezsim PR-szempontból a mélypontra ért. Az ukrán elnök pedig a csúcsra. A pár héttel korábban megtámadott ukrán autóbusz golyó lyuggatta fémdarabját a magasba emelő és a Nyugat segítségét kérő multimilliárdos Porosenko mára a megfontoltan haladó, reformpárti hős mintapéldánya lett. Putyin pedig erkölcstelen, hazug maffiózó. A szerepeket láthatóan egy időre kiosztják ebben a drámában, és Putyin egyre inkább a vállalhatatlan kategóriába kerül.

Miközben Magyarországon diplomáciai sikernek, a bölcs és okos külpolitikai gondolkodás jelének tartják, hogy februárban munkalátogatásra a magyar fővárosba érkezik Putyin (nem sokkal a német kancellár vizitje után), addig a lengyelek ezen a héten mindent megtettek azért, hogy Putyin be ne tegye a lábát az országukba.

Pedig nem volt egyszerű. Hiszen az auschwitzi koncentrációs tábor felszabadításának 70. évfordulóján tartott keddi megemlékezésre a tábort felszabadító Oroszország elnöke mégiscsak hivatalos lett volna. Ha már több mint negyven ország képviseltette magát. Többségük elnöki szinten.

De a lengyelek újabban kiütést kapnak Putyinnak még a leheletétől is. Ezért agyafúrt módon inkább senkinek sem küldtek hivatalos meghívót, hanem csak a színfalak mögött, diplomáciai csatornákon jelezték, hogy kit szeretnének látni, és persze kit nem Lengyelországban. Értelemszerűen mindenki értett a szóból. A francia elnök például értette, hogy őt szívesen látják, meg persze a német is, éppúgy, mint Porosenko. Ő amúgy is pár héttel ezelőtt már járt Varsóban, megköszönve a lengyelek támogatását. Pedig a lengyelek sokkal többet veszítenek az orosz konfliktuson, mint mi, magyarok. A kieső mezőgazdasági exportjuk például sokszorosa a magyarnak, több mint egymilliárd dollár kár éri őket.

Természetesen Putyin is megértette, hogy őt most nem szeretnék Lengyelországban látni. Mint ahogy Prágában sem. Amikor például az oroszbarátnak tartott cseh elnök, Milos Zeman az auschwitzi fiaskó miatt kárpótlásul Prágába hívta Putyint, egy ott megrendezett zsidó fórumra, akkor olyan nagy lett a felháborodás, és annyian mondták le csehországi látogatásukat, hogy végül maga a cseh államfő is közölte, hogy Putyin jöhet ugyan Prágába, de ő nem lesz ott, mert inkább Auschwitzba utazik.

Marad tehát február 17-én Budapest.

jajj jajj én ezzel nem értek eggyet, jó hogy megtanítják gépelni kölköket, de nem szabadna nem oktatni a kézzel írást.

oda nem fészkelték be magukat a "liberálisok"..nem birják a hideget a szakadár arabok..

Unortodoxia – az utóbbi időben valahogy Magyarország egyik kedvenc szava lett ez a nehezen kiejthető és reszelősen hangzó kifejezés. A szokásoktól eltérő, újszerűen gondolkodó és nem a sablonmegoldásokat kereső megközelítésmód leírására használt unortodoxia szó és a mögötte rejlő bátorság persze nemcsak ránk, hanem sok más országra is jellemző, sőt, sok országra sokkal inkább.

Szerintem például az északi modell, a finn, norvég, svéd és dán megoldások az innovatív, kezdeményező és bátor társadalmi modellek ékkövei. Sokat tanulhatnánk tőlük, elemezhetnénk az ő sikereik okát is.

Vegyük például a legújabb esetet. A finn iskolarendszer meglepő csavarját, a kézírás oktatásának megszüntetését. Ezen a fronton valamit kétségkívül jól csinálnak a finnek, hiszen a finn iskolások évek óta remek teljesítményt nyújtanak a PISA-teszteken. A 15 éves diákok mindennapi életben történő boldogulását segítő, a továbbtanuláshoz és a munkába álláshoz szükséges képességek fejlettségét vizsgáló PISA-felmérések azt sejtetik, hogy a széles körű, az unortodox módon államilag is támogatott diákkori internethasználat nagyon messzire vezető eredményeket hozott Finnországban. Úgyhogy most itt a következő logikus lépés.

Első hallásra legalábbis annak tűnik. Logikusnak. Ésszerűnek. 2016 őszétől a finn általános iskolásokat nem tanítják majd meg írni. Kézzel írni. Az iskolák persze megtehetik, oktathatják krétával a táblán a betűket, ezt nem tiltja meg nekik a finn oktatási miniszter, de nem is javasolja. Fölösleges energia- és időpocsékolás. Inkább tanítsák meg a gyerekeket gépelni!

Az unortodoxul gondolkodó finn állam ugyanis azt gondolja, hogy a kézírással, annak olvashatóságával, a betűk külalakjával értelmetlenül herdálják a gyerekek idejét és energiáit. Inkább a leírtak tartalmára kellene koncentrálni. A mai világban sokkal szükségesebb, hogy valaki gyorsan és hibamentesen tudjon „gépelni”. Tegye ezt érintőképernyős telefonok apró billentyűzetutánzatán vagy asztali számítógépek valódi billentyűzetén.

Bátor lépésnek tűnik, de logikusnak. Gondoljunk csak bele, valójában hányszor veszünk manapság tollat a kezünkbe. Viszont hányszor próbálunk billentyűzeteken ügyetlenül pötyögni. Vagy gondoljunk a gyerekeinkre, esetleg nyugdíjas szüleinkre, akik iskolai oktatás nélkül, autodidakta módon próbálnak a kor követelményeinek megfelelni.

Finnországban a bejelentést nem követte szinte semmiféle tiltakozás. Ott már társadalmi méreteket és többséget ölt az évtizedek óta tartó logikus, újszerű, bátor gondolkodás. Az északi modell attitűdje. Az unortodoxia.

Amikor néhányan halkan megjegyezték, hogy a kézírás oktatásának megszüntetése oda vezethet, hogy egyre többen a nevüket sem lesznek képesek leírni, és semmilyen dokumentumot nem tudnak majd aláírni, akkor azonnal megérkezett a logikus válasz.

A jövőben egyre inkább jelszavakkal, PIN kódokkal és ujjlenyomatokkal fogjuk azonosítani magunkat, nem aláírással. Emiatt nem kell megtanulni írni!

És tényleg, mondták erre a finn kritikusok, aztán unortodox módon elhallgattak…

pont ezt írtam 2 napja a Mo. topikban

http://stockland.hu/forum/topic/49/2/#post716735

" Egy külföldi, nyugati pénzből élő ország ne ócsárolja azokat, akiknek a pénzétől, hiteleitől, vásárlóerejétől és jóindulatától függ a gazdasági stabilitása.

Ez a tanulság.... mindenki számára!"

Hát, ez az!

Lehet a kasszához fáradni, és kicsengetni a pénzt.

Amerikában körülbelül ebben a hangvételben kommentálják a csődközeli állapotba keveredett orosz gazdaság vergődését. „Payday” – mondják angolul, eljött a „fizetés napja”.

Putyin kekeckedő, szabadságharcos, a világgal kioktató módon szembeforduló nacionalizmusa, amit egy lényeges gazdasági alapokkal nem, csak a föld alól feltörő olajjal és gázzal rendelkező ország vezetőjeként produkált, mostanra meghozta az „eredményét”. Mégsem a farok csóválja a kutyát, nagyjából ezt mondják itt, Amerikában.

Ezen a héten már egy elgyengült, önbizalmát vesztett és kapkodó Oroszországot látott a világ. A teljes káosz jele ugyanis, ahogy az orosz vezetés egyik pillanatban még éjszaka, sebtében elhatározott kamatemeléssel, a másikban pedig a devizatartalékok piacra dobásával és rubelfelvásárlással próbálja menteni a menthetőt. De ez aligha fog sikerülni.

Oroszország jelenlegi baját ugyanis nem az energiahordozók áresése okozza, pontosabban nem csak az. Hiszen a rubel már akkor veszíteni kezdett az értékéből, amikor még száz dollár fölött volt az olaj hordónkénti ára.

Sokkal inkább Ukrajna a kulcsszó.

A Krím bekebelezése és a kelet-ukrajnai szeparatisták gátlástalan és hazugságokkal leplezett támogatása politikai értelemben tette tönkre Oroszország amúgy sem igen létező jó hírét. Az ukrán válság örökre és végérvényesen bebizonyította, hogy Putyin megbízhatatlan és kiszámíthatatlan, nem lehet hinni a szavának, hol így, hol úgy beszél.

Az ő politikai döntései és cinikus lavírozása okozta az orosz gazdaság jelenlegi bajait. Ő tehát a felelős.

A pénz menekülni kezdett (nemcsak a külföldi befektetők, hanem maguk az oroszok is vitték, amit csak lehetett), aztán jöttek a szankciók, elakadtak a külföldi pénzforrások.

Egy külföldi, nyugati pénzből élő ország ne ócsárolja azokat, akiknek a pénzétől, hiteleitől, vásárlóerejétől és jóindulatától függ a gazdasági stabilitása.

Ez a tanulság.... mindenki számára!

Az orosz vállalatoknak 650 milliárd dolláros külföldi, nyugati bankokkal szemben fennálló adóssága van. A Nyugat finanszírozta az orosz gazdaságot, még ha Putyin verte is a mellét, hogy az eredmények neki köszönhetők. De nem.

A leszakadó, oligarchás, tolvaj és korrupt orosz gazdaság tisztán mutatja, hogy hová vezet a tehetség és képzettség nélküli, valójában csak politikai machinációkhoz értő erőskezű államvezetés. A haveri kör verseny nélküli kényelme. Ott tornyosul Magyarország mellett egy kolosszális méretű árnyék, egy tanmese, hogy miképpen ne.

Megfontolandó ez... mindenki számára!

Amerikában a tévéműsorok tele vannak olyan beszélgetésekkel, melyek az olcsó energiahordozók gazdasági erejéről és külpolitikai fegyverként történő felhasználásáról szólnak. Errefelé nyíltan és egyértelműen kimondják, hogy az alapvetően olajból és gázkitermelésből finanszírozott diktatúrák vagy féldemokráciák sorsa ebben az új, palagázzal és frissen feltárt olajmezőkkel telített világban megpecsételődött. Ezzel kapcsolatban Venezuela, Irán és Oroszország nevét hallani legtöbbször.

Az amerikaiak most hátradőlnek a foteljükben, és kéjes vigyorral az arcukon végignézik, ahogy minden és mindenki a helyére kerül. Élükön a nagyszájú keleti KGB-tiszttel, Vlagyimir Putyinnal.

Payday!