"Száz év múlva Juszuf ben Muhammad belga költő, Szu'úd wa szuqút Úrúba (Európa felemelkedése és bukása) című művében szellemes bölcsességgel állapítja majd meg, hogy a 21. században Európában senki sem gondolta, hogy utána nem a 22. század következik, hanem a 16., az iszlám naptár szerint."
"Merkelnek tehát a saját országa érdekei felől nézve – úgy tűnik – igaza van. Emberekre van szüksége, évente félmillióra, méghozzá életerős, aktív korú emberekre, akik dolgoznak és adóznak. Minthogy semmi jele a német gyermekvállalási kedv megváltozásának, a betelepülésnek egyszerűen nincs alternatívája. Ha Németország befogadja azt a rengeteg embert, sokat kockáztat. Ha viszont nem fogadja be, már kockáztatni sem lesz módja, mert összeomlik.
Ezt a tényt azonban, ilyen nyers őszinteséggel egyetlen politikus sem meri a népe szemébe mondani. Megint Herwig Birget idézzük: „Vannak dolgok, amelyek annyira elképzelhetetlenek, hogy az emberek a legszívesebben nem is vesznek róluk tudomást. Ilyen az az előrejelzés is, amely szerint a németek néhány évtized múlva kisebbségben lesznek Németországban.”
"Ezt nem lehet kimondani, mert aki mégis megteszi, biztosan megbukik."
Magyarországról nézve mégis nehéz megérteni, hogy Merkel miért nem bukik meg. Pedig a dolog érthetővé válik, ha két tényezőt számításba veszünk. Az egyik, hogy a németek hetven éve együtt élnek a külső forrásból történő népességpótlás gondolatával. Mindjárt a világháború után több millió magyarországi, lengyelországi és csehországi németet lőcsöltek rá a porig rombolt országra, majd jöttek a jugoszlávok, jöttek a törökök, közben folyamatosan jöttek mindenféle népek, emigránsok, disszidensek, szerencsétlen éhezők és nagymellényű szerencsevadászok. A németek a bevándorláshoz hozzá vannak szokva, most miért lenne idegen nekik?
És még egy fontos adalék. Angela Merkel folyamatosan arról beszél, hogy kedves német népem, ti nagylelkű nép vagytok. Pedig az ellenkezőjét kellene mondania. Azt, hogy kedves német népem, ti önzők vagytok, és minden bajotok ebből az önzőségből ered. Az ilyesmit pedig ki hallgatja szívesen? De erről egy kicsit alább.
És Merkelnek még sincs igaza. Németországnak az elmúlt hetven évben valóban sikerült integrálnia tizenkétmillió bevándorlót – csakhogy azok több mint fele európai volt, igen nagy részében népi német.
A törökökkel már van is baj, sok közülük Németországban is makacsul meg akar maradni töröknek, de ez még jól kezelhető, ezt a problémát a németek régtől fogva ismerik.
Viszont akik most jönnek, azoknak a jövőbeli magatartásáról senki nem tud semmit. Legföljebb sejtéseink lehetnek, azok viszont elég baljóslatúak.
Az igazi probléma kettős természetű, és ebbeli minőségében merőben új. Európa már nagyon sok népet és népáradatot befogadott, de minden eddigi esetben DEMOGRÁFIAI EREJE TELJÉBEN TETTE. Ma azonban az európai kultúrkör lakossága mély, már-már orvosolhatatlannak látszó demográfiai válságban van.
Más megközelítésben: ilyen reprodukciós arányok mellett, ha a migráció a mai nappal teljesen megszűnik is, egy mai elméleti kilencven százalék európai – tíz százalék bevándorló arány száz év alatt ötven-ötven százalékra módosul, pusztán az eltérő népszaporulat következtében. (ha a generációváltás harminc év) (Ha 20, akkor 60év alatt ez bekövetkezik)
urópának ugyanis van egy nagy gyengesége: az egész társadalomszerkezete a polgárok együttműködésére épül. Európa nem attól sikeres, hogy jók a társadalmi játékszabályai, hanem attól, hogy azokat szinte mindenki elfogadja. Ez a rendszer azonban védtelenné válik, ha tömegesen olyanok lépnek be, akik nem ilyen szabályok szerint játszanak.
Most olyan százezrek jönnek, akik nem állnak meg a pirosnál, nem is értik, hogy miért kellene megállniuk. Hiszen nem jön keresztbe senki.
Azt hisszük, az újonnan jöttek majd németté, hollanddá, dánná lesznek? Nem kétséges, hogy a többség meg fogja próbálni. Ám senki sem szeret felnőtt korában kultúrát váltani. Senki sem szeret idegenül csetleni-botlani egy másik kultúrában, amelyhez nincs semmi köze. Senki sem szereti levetni a saját önazonosságát, és egy másikat felölteni helyette. Sokan megpróbálják, de boldogtalanságot nyernek vele. Látják ezt a boldogtalanságot a fiaik és az unokáik, és meghozzák a döntést: vissza az őseink kultúrájába.
Itt csapja meg az arcunkat a katasztrófa előszele. Olyan milliókat engedünk be magunk közé, akik Európában is a maguk szír, afgán, pakisztáni életét akarják majd élni – és a mi kultúránk nem engedi meg nekünk, hogy ezt ne engedjük meg nekik. Szabadságot adunk olyan embereknek, akik majd nem akarnak nekünk szabadságot adni. Választójogot adunk olyanoknak, akik majd nem a mi értékeink szerint választanak.
Európát nem a szabadság és a tolerancia tette naggyá, hanem a velük kapcsolatban kivívott konszenzus. Most olyanok jönnek, akiknek ehhez a konszenzushoz semmi közük, egészen más konszenzusokat tartanak mérvadónak. Önpusztító naivitás azt gondolni, hogy ebből nem lesznek súlyos konfliktusok.
A történelem nem ismétli önmagát, párhuzamokat mégis kínál. Például a római birodalom ötödik századát. A birodalom nyugati felében az állam vezetői úgy látták, hogy az adott demográfiai helyzetben az állam – a hadsereg, a földműves népesség – nem tartható fenn tovább a népáradás egyes népeinek befogadása nélkül. Valószínűleg alaposan végiggondolták a dolgot, és komoly, megfontolt döntést hoztak: hozzáláttak a gótok integrálásához.
A keleti fél vezetői más következtetésre jutottak. Megerősítették a határokat, és noha a külső népeket zsoldjukba fogadták és felhasználták egymás ellen, a birodalomfélbe nem telepítették be őket.
A Nyugatrómai Birodalom elbukott. A Keletrómai Birodalom még ezer évig fennállt.
*
Volt, ami volt. De most mi a megoldás?
A válasz zavarba ejtően egyszerű: elég gyerek.
Ha van gyerek, van jövő. Ha nincs, ha az európai kultúrkör lakossága belátható időn belül nem nyeri vissza a reprodukciós képességét, akkor viszont minden erőlködés felesleges. Az ember, még ha hajlamos is erről megfeledkezni, biológiai lény, és a biológia vastörvényei rá is érvényesek. Ezek közül pedig az egyik legfontosabb, hogy az a populáció, amelyik nem képes önmagát reprodukálni, kihal, átadja a helyét egy másik populációnak. Ez nem jó vagy rossz, nincs morális tartalma, puszta természeti tény.
És itt érjük tetten Angela Merkel árulását, amelyet az igazság ki nem mondásával követ el. Elhallgatja azt a tényt, ami önmagával azonosnak menthetné meg Németországot, egész Európát. Elhallgatja, hogy a demográfiai krízis egyetlen oka az önzés kultúrájának eluralkodása, a szükséges és elégséges megoldás pedig az önzés legyőzése. Hogy ezt gyávaságból teszi, konformizmusból, saját hatalmát féltve vagy politikusi rövidlátóként, igazából egyre megy. A legcsekélyebb mértékben sem mentség a számára, hogy az önzés ma már egyre kifinomultabb álarcot visel, önmegvalósításnak, az egyén szabadságának, korlátok nélküliségnek, LMBTQ-nak és még ki tudja, mi mindennek nevezi magát. Enyhítő körülmény, a személyes kudarcból menekülni törekvés, ha Merkelnek azért nincs gyereke, mert nem lehet. De ha ez a saját választása, akkor még teljesebb, személyes is az árulás.
Amit természetesen nem egyedül követ el. Kell hozzá a pénztőke pusztító mohósága, az újbolsevikok önhitt, világmegforgató ambíciója, a lagymatag széplelkűség, a másságkultusz nárcizmusa, a gőgös értéknélküliség, a szolidaritásnak hazudott önfényezés, a szabadságnak hazudott gyökértelenség, mindaz a torzulás, amivé az egykor tiszteletre méltó liberalizmus mára feslett. De ez sem mentség. Angela Merkel a maga gyereknélküliségében Európa válságának szimbóluma: tehetséges, okos, sikeres, hatalmas – és jövőnélküli.
Ma még dönthetünk. De ha rosszul döntünk, holnap már mások döntenek rólunk. "
