Angol kastélyokban is így van ez. oszt mégsem teszik ki az ott lakókat.
Angol kastélyokban is így van ez. oszt mégsem teszik ki az ott lakókat.
Nézd meg a bulinegyedet kik kaszálták el, kik záratták be a kocsmákat éttermeket a Liszt Ferenc téren este 10 után!
Iszonyat mennyiségű idős főleg néni éldegél olyan lakásokban, ahol anno felneveltek 2-3 gyereket, arra pont jó volt, most meg már évek óta nem is jártak egy-egy szobájukban.
'akik a mai napig élnek szép 80-100 m2-es (kiutalt) belvárosi lakásaikban.'
Ki ez az illető?
Hol lakik?
Neve?
Címe?
Alapvetően én már évek óta azt mondom, amilyen irányt Bencsik javasol , csak sokkal radikálisabban.
Én azt javasoltam, hogy a fő irányelv az kellene, hogy legyen, hogy a nyugdíjasok kapjanak alap nyugdíjként egy létminimum összeget és azon felül annyi nyugdíjat, a gyermekeik nyugdíj járulékként befizetett összegének 50-60%-át. (nyilván a különbözet az fedezetet adna az alapnygdíjakra). Persze lenne nyugdíjplafon is, senki nem kaphatna több nyugdíjat, mint az átlagfizetés!
Ez a fő irányelv.
Aztán persze kell finom hangolni (mi van azokkal, akiknek meghalt a gyereke, vagy társadalom számára hasznos , de mégsem jól fizetett állása van a gyerekének), de a fő elv ez kellene, hogy legyen!
Mert a mai rendszer mennyire igazságtalan! Ha nulláról indulnánk ki, nem egy már létező kialakult rendszerből, akkor teljesen nyilvánvaló lenne, csak a jelenlegi rendszer nagyszámú kedvezményezettjének nincs érdekében a jelenlegi rendszeren változtatni.
És pont úgy, ahogy a választásokon is visszaélnek azzal, hogy a társadalom többsége inaktív, akiket a mindenkori politikusok korrumpálnak néhány zsák krumplival - így rabolgatva utána felelősségrevonás nélkül az országot- pont ilyen módon élnek ma is vissza ezek a kedvezményezett inaktívok a helyzetükkel -az amúgy fenntarthatatlan- nyugdíjrendszer mellett.
Mert mi történt? A mai nyugdíjasok a szocialista rendszerben elkövettek 7 millió abortuszt, illetve jóval kevesebb gyerek megszülését, felnevelését vállalták, mint az társadalmi szempontból szükséges lett volna.
De cserében ezeket a pénzeket, időket , energiákat amiket gyermekek nevelésére kellett volna áldozniuk, azt a saját jólétükre költötték.
Volt is minden, nyaralók, autók, általános jólét és kényelem.
Aztán most azt várják el a mégis gyermeket vállalók következő generációjától, hogy azok ne csak saját szüleiket tartsák el, hanem azokat a nyugdíjasokat is, akik a mai napig élnek szép 80-100 m2-es (kiutalt) belvárosi lakásaikban. Emellett persze a ma szülőképes generációnak nincs szinte hol laknia (ilyen lakás árak mellett) , és fizetnie kellene gyermekük oktatását , egészségügyi ellátását - ahol már az állami ellátás- hogy is mondjam , áh inkább nem mondom.
Persze most még , hogy a nyugdíjkassza ne álljon a földbe, még további hiteleket is veszünk fel, elsöpörve a szőnyeg alá a szart, de ennek terheit majd a mi generációnk gyermekei fizethetik ki. (tehát nem elég lesz eltartani minket, még nagyszüleik nyugdíja utáni kamatot is fizetniük kell!)
És ne magyarázzanak arról, hogy legyen magánnyugdíj, meg vállalati nyugdíj, mert főleg itt Kelet Európában az mindig csak a levonás részéig működött, amikor már nyugdíjat kellett volna fizetni, akkor mindig csak az állam (adófizetők) maradtak, a lenyúlt járulékokból meg mindig a bankárok , részvényesek gazdagodtak csak.
Illetve azért sem működőképes , mert nem ösztönzi a társadalmat önvédelemre, öngondoskodásra természeti szinten.
A pénznek önmagában soha nincs értéke, ha az aktív társadalom nem állít elő értéket és nem mond le az előállított érték egy részéről szociális alapon az inaktívak részére.
Például hiába tenne félre valaki 100 milliárd forintot, ha nem lenne az országban fiatal munkaerő, orvos, pék , eladó, akkor a pénze pillanat alatt annyit érne , mint 1946-ban a pengő. Semmit.
Ergo, öngondoskodás csak az lehet ha felnevelünk néhány tisztességesen dolgozó gyermeket, akik utána eltartanak.
Aki meg nem vállal gyermeket az tegyen félre aktív élete során és örüljön, hogy a nyugdíjas korában az akkori aktív népesség lemond a pénze ellenében bizonyos jószágokról és ezzel eltartja őt. Igen, ez független attól, hogy szándékosan nem vállalt gyereket vagy nem lehetett neki gyereke (persze a gyerekvállalást lombik támogatással miegymással elő kell segíteni, de azt is inkább 35 alatt, mint afelett)!
A gyermekfüggő nyugdíjrendszerről szóló cikkem első részében áttekintettem azokat a folyamatokat, amelyek a felosztó-kiróvó nyugdíjrendszer fenntarthatatlanságához vezettek, és bemutattam azt is, hogy miért nem képesek reagálni a gyermekeket közjószágként tekintő reformjavaslatok a problémákra. Most nézzük meg közelebbről Bencsik János friss nyugdíjjavaslatát, illetve tekintsünk át néhány nemzetközi példát!
A Bencsik-javaslat annyi rejtett diszkriminációs elemet tartalmaz, amely alapjaiban igazságtalanná és méltánytalanná tehetné a bevezetését. Csak néhány kérdés: Ha egy nő szeretne gyermeket, de minden törekvése ellenére sem eshet teherbe, akkor őt hátrányos helyzetbe kell hozni? Ahogyan azokat az édesanyákat is, akik egy gyermeket szültek? És azokat is, akik két vagy több gyermeket is nevelnek, de nem lesz belőlük középfokú végzettséggel rendelkező, rendes járulékfizető? És azokat is, akik gyermeke vagy gyermekei kivándorolnak? Hogyan hozható mindez összhangba a kötelező szülőtartás rendelkezéseivel – amely eleve óriási terhelést jelenthet a jövőben a gyermekek számára?
Hogyan háríthatók el az óhatatlanul fölmerülő morális kockázatok? Például az, hogy ugyan miért szülne nyugdíjmegfontolásból több gyermeket egy nő, aki látja, hogy mire a gyermekei járulékfizetővé érnek, addigra a nyugdíjrendszer finanszírozási problémái az egekig nőhetnek? Az is jogos aggodalom, hogy hiába van nekem több felnőtt gyermekem, ha az öregedő társadalomban összességében kisebbségben lesznek az egyébként a saját gyermekeiket is eltartani köteles, járulékfizető fiatalok a nyugdíjas öregekhez képest. És mi lesz a gyermeküket először társas kapcsolatban, aztán egyedül, aztán új társas kapcsolatban, aztán megint egyedül nevelő anyukákkal és apukákkal?
SZÁMTALAN EGYÉB MÉLTÁNYTALAN ÉS DISZKRIMINATÍV TAPOSÓAKNA REJLIK AZ ILYEN TÍPUSÚ JAVASLATBAN, AMELYEK HATÁSTALANÍTÁSA EGYÁLTALÁN NEM ÉRI MEG A VESZÉLYES FÁRADOZÁST.
A szülői nyugdíjrészre vonatkozó javaslat nyilvánosságra hozatalának időzítését nyilván befolyásolta, hogy Szlovákiában éppen most zajlik az egyebek között a szülői nyugdíjbónuszról szóló törvénymódosítás vitája. A szlovák szülői bónusz eredeti verziója szerint minden dolgozó gyermek a két évvel korábbi bérének 5 százalékát a jövedelemadójából átutalhatta volna szüleinek, 2,5 százalékot az apjának, 2,5 százalékot az anyjának. A végleges törvényjavaslatban 3 százalékra mérsékelték a szülői bónuszt (mert az eredeti javaslat félmilliárd eurós hiányt okzott volna a nyugdíjkasszában), azaz másfél százalék járhat a gyermektől egy szülőnek, miközben bevezettek egy felső határt is, amely szerint a mindenkori országos szlovák átlagfizetés 1,2-szereséből számítják a szülői bónusz nagyságát. Ez a reform a szlovák Szociális Biztosító költségvetésében így is 200 millió euró hiányt eredményez, amelynek a fedezete egyelőre tisztázatlan.
A SZLOVÁK SZÜLŐI BÓNUSZ KONCEPCIÓJA UGYANÚGY EZER SEBBŐL VÉRZIK, MINT A HASONLÓ MAGYAR VERZIÓK.
A Bencsik-javaslat megvalósítása akár arra is épülhetne, hogy a nagykorú gyermekek adójának egy része jusson vissza az őket felnevelő szülőkhöz. De hogyan hozható összhangba ez a felnőtté és adófizetővé vált gyermekek nyugdíjjárulék-fizetési kötelezettségével és az őket terhelő szülőtartási kötelezettséggel? Hogyan hangolható össze a felnőtté és adófizetővé vált gyermek társadalmasított eltartási kötelezettsége (ez jelenik meg a nyugdíjjárulék fizetésében) és szülőtartási kötelezettsége (amelyet bíróság is kikényszeríthet) az adófizetési kötelezettség keretében bevezetni kívánt irányított adózási csatorna megteremtésével – amelyen keresztül az adó egy része nem a közös kasszába, hanem a szülők kasszájába folyna be?
Az állam egyébként úgy osztja föl az adóbevételeket, ahogyan akarja, amíg bele nem ütközik ennek társadalomszervezési korlátaiba: az adóbevételeknek az egyes korcsoportok közötti felosztásáért folyó harc aktuális eredménye által kijelölt keretekbe. Minél nagyobb hányadát teszik ki az idősek a szavazópolgárok közösségének, annál nagyobb hatást gyakorolhatnak e harc kimenetelére.
A FIATALOK VISZONT ÚGY VÉDEKEZHETNEK, HOGY A TALPUKKAL SZAVAZVA ELHAGYJÁK AZ ORSZÁGOT, VAGYIS NAGYON FINOMAN KELL HANGOLNI A FOLYAMATOT, HOGY SENKI SE VESZÍTSEN TÚL SOKAT ÉS NE IS NYERHESSE TÚL MAGÁT.
A Bencsik-féle szülői nyugdíjrész koncepciója tekintetében a német mintát is figyelembe vehette az előterjesztő. Németországban a gyermek három éves koráig a gyermeknevelési időtartam automatikusan biztosítási időnek minősül. Ez egyébként önmagában is megalapozhat saját jogú nyugdíjjogosultságot: ha valaki legalább 5 évig él Németországban, és ezalatt felnevel legalább két gyermeket legalább 3 éves korukig, akkor anélkül is nyugdíjjogosultságot szerez, hogy keresőtevékenységet folytatott volna, miután ezt a gyermeknevelési időtartamot a német nemzetgazdasági átlagbér alapján veszik figyelembe.
Gyermekenként évente 1 pontot, a három év alatt összesen 3 pontot kapnak a gyermeket nevelő szülők, amelyet el is oszthatnak egymás között – ez a pont független attól, hogy a gyermekét nevelő szülő dolgozik-e. A gyermek 10 éves koráig is figyelembe veszik a gyermeknevelést, ez esetben ha a gyermekét nevelő szülő dolgozik és fizeti a nyugdíjjárulékot, akkor évente gyermekenként a gyermek 4-10 éves kora között egyharmad nyugdíjpontot kaphat, de évente összesen az összes gyermekére tekintettel is legfeljebb 1 pontot.
Ausztriában a szülők szintén osztozhatnak a gyermekneveléssel szerezhető biztosítási időtartamok során a dolgozó szülő által szerzett nyugdíjjóváíráson, hogy a gyermekével otthon maradó szülő leendő nyugdíjának összege ne csökkenjen túlzott mértékben. Az a szülő ugyanis, aki nem marad otthon a gyermekét nevelni, hanem dolgozik, az átadhatja az ebben az időszakban a járulékfizetése alapján járó jóváírása legfeljebb 50 százalékát a gyermeküket otthon nevelő másik szülő részére. Gyermekenként legfeljebb hét évi jóváírás osztható meg ilyen módon. A megosztásra irányuló döntés nem vonható vissza. A nyugdíjjogosultság szempontjából a gyermekneveléssel a születéstől számított legfeljebb 48 (járulékfizetés nélküli) naptári hónap számítható be. (Ikerszülések esetében legfeljebb 60 naptári hónap számítható be.) Így nem kell számolgatni, mint itthon, hogy melyik gyerek után milyen támogatást, milyen értékben és milyen tartamban kapott a szülő.
A svéd nyugdíjrendszerben a gyermek négyéves koráig (örökbefogadott gyermek esetén a gyermek 10 éves koráig) jár speciális nyugdíjjóváírás a törvényben meghatározott mértékű “névleges jövedelem” alapján. A névleges jövedelmet háromféle számítási módszer szerint állapíthatják meg, ezek közül a szülő számára legjobb eredményre vezető verzió alapján határozzák meg a nyugdíjjóváírást. A három számítás alapja:
A szülők dönthetik el, hogy melyikük nyugdíjszámláin írják jóvá a gyermeknevelés alapján járó nyugdíjjogosultságokat. Ezek a nyugdíjjogosultságok attól függetlenül járnak az érintett szülőnek, hogy egyéb jövedelemmel rendelkezik-e (természetesen a svéd járulékplafonra tekintettel), vagy más szülői ellátásban részesül-e.
A gyermekfüggő nyugdíjreform bármelyik verziója (vagyis az öregedő társadalomban fenntarthatatlan járadék-meghatározott felosztó-kirovó elv kétségbeesett fenntartási kísérlete) helyett sokkal célszerűbbnek látszik például a fogyasztásiadó-alapú kiegészítő nyugdíjfinanszírozás lehetőségén töprengeni az állami alapnyugdíj és a munkáltatói nyugdíjpillér, valamint az öngondoskodás sokkal hatékonyabb ösztönzési elemeinek lehetséges bevezetése mellett.
A járadék-meghatározott felosztó-kirovó alapelv az öregedő társadalmakban a jövőben bizonyosan alkalmatlanná válik a megfelelő nyugdíjbevételek biztosítására, bármennyire függővé is tesszük némi alaptörvény-ellenesség kockáztatásával egyes szülők nyugdíját az általuk felnevelt rendes - azaz itthon adót és járulékot fizető, legalább középfokú iskolai végzettséget szerző - gyerekek számától.
Az EU/EGT tagállamok nyugdíjrendszereiben bevált automatikus korrekciós és kiegyenlítő megoldások ismerete nélkülözhetetlen bármely lehetséges magyar nyugdíjreformhoz. Amire egyébként a választások eredményétől függetlenül mielőbb szükség lesz, mert a magánnyugdíjpénztárak 2010-es visszaállamosítása - azaz a megreformált nyugdíjrendszer reformmentesítése -, a 2011-es radikális szigorítások, és általában a demográfiai osztalék aranykorának bealkonyulása után megint visszatérhetünk a kiindulópontra, és szembesülhetünk ugyanazokkal a rendszerszintű problémákkal, mint az 1990-es években. Eközben a nyugdíj-kiadások a 13. havi nyugdíj, a Nők40 és egyéb plusz juttatások, a finanszírozási kockázatok pedig a pandémia és az orosz-ukrán háború következtében nagyságrendekkel nőttek. Emiatt elengedhetetlen, hogy megismerjünk minden bevált - vagy legalábbis kipróbált - európai megoldást annak érdekében, hogy a magyar nyugdíjrendszer hosszú távon is fenntartható maradjon és minden érintett számára méltányosabb legyen.
Az automatikus kiigazító mechanizmusok (AKM) a nyugdíjrendszerekben olyan előre meghatározott szabályokra épülnek, amelyek automatikusan - külső politikai, jogalkotói beavatkozás nélkül - változtatnak a nyugdíj megállapítási vagy karbantartási feltételein, ha az AKM működtetéséhez kiválasztott indikátorok értéke változik, így biztosítva a fenntarthatóságot és a méltányosságot.
Az indikátorok lehetnek demográfiai, gazdasági vagy pénzügyi jellegű jelzőszámok. Demográfiai indikátor lehet egy meghatározott életkorban várható további élettartam, gazdasági indikátor lehet az infláció, a keresetnövekedés, a bértömeg alakulása vagy a GDP változása, pénzügyi indikátor lehet a nyugdíjkassza egyensúlyának változása. Az AKM-ek jellemzően a nyugdíj értékére, a járulék mértékére vagy a nyugdíjkorhatárra vonatkozó változásokat léptetnek életbe. Az automatikus jelző arra vonatkozik, hogy a nyugdíjrendszer kijelölt összetevőit érintő változások előre meghatározott szabály szerint külön politikai vagy gazdasági beavatkozás nélkül bekövetkeznek, ha a szintén előre meghatározott feltételek vagy küszöbértékek módosulnak.
MINDEN AKM KÖZÖS CÉLJA, HOGY CSÖKKENTSÉK A NYUGDÍJRENDSZEREKET ÉRINTŐ JÖVŐBENI BIZONYTALANSÁGOK NEGATÍV KOCKÁZATAIT,
különösen az infláció alakulása, a nyugdíjak finanszírozása és a várható élettartam növekedése vonatkozásában. A folyó finanszírozású (pay as you go) rendszerekben külön kockázatot jelent az egy nyugdíjasra eső járulékfizetők számának alakulása, amely közvetlenül függ a várható élettartamban, a termékenységben, a foglalkoztatásban és a migrációs egyenlegben bekövetkező változásoktól. Az automatikus kiigazítások révén megakadályozható, hogy a nyugdíjak megfelelőségét vagy a nyugdíjrendszer pénzügyi fenntarthatóságát tartósan veszélyeztessék a jövőbeni kockázati tényezők.
Az AKM megoldások a nyugdíjrendszer számtalan metszetét érinthetik, a nyugdíjszámítás során alkalmazott valorizációs módszerektől a nyugdíjemelési indexek alakításán és a nyugdíjrendszer pénzügyi fenntarthatóságát biztosító kiegyenlítő rendszereken át a várható további élettartamtól függő korhatár-alakítás és nyugdíjmeghatározás különböző automatikus szabályrendszereinek alkalmazásáig.
Az OECD legutóbbi jelentése szerint (Pensions at a Glance 2021) az OECD tagállamok közül
Az EU/EGT tagállamok közül nem működik külön nevesített AKM Ausztriában, Belgiumban, Csehországban, Franciaországban, Írországban, Szlovákiában, Szlovéniában, Spanyolországban, Svájcban és Magyarországon sem. Minden országban beavatkoznak persze a nyugdíjrendszer alakításába, de ehhez politikai aktorok közreműködésére van szükség, nincs automatikus eljárás.
Svédországban és Finnországban működnek a leghatékonyabb AKM-ek, de Észtországban és Olaszországban is fejlesztik ezeket a megoldásokat, amelyekben mind a nyugdíjmegállapítás, mind a nyugdíjemelés, mind a nyugdíjkorhatár alakulása függ a várható élettartam változásától, továbbá a járulékfizetők és a nyugdíjasok arányának alakulásától. Ez utóbbi a német kiegyenlítő mechanizmusban is fontos szerepet játszik.
A nyugdíjkorhatárnak a várható élettartamhoz kötése azt célozza, hogy a hosszabb életre számító évjáratok tagjai tovább dolgozzanak, vagyis az élettartam növekedése ne a nyugdíjas évek számát növelje. Ezt a megoldást alkalmazza Dánia, Észtország, Finnország, Görögország, Olaszország, Hollandia és Portugália. 2017-ben Szlovákia is bevezette ezt a módszert, de 2020-ban visszavonta az intézkedést.
A nyugdíjkorhatár várható élettartamtól történő függővé tétele következtében az élettartam-növekmény egésze vagy kétharmada az érintett személy aktív dolgozói időszakára esik, így nem (vagy csak kisebb mértékben) növeli a nyugdíjban töltött idő hosszát. AZ EU átlagában a nők 20-25 évig, a férfiak 15-20 évig nyugdíjasok, ennek az időtartamnak a további növekedését akadályozzák meg a nyugdíjkorhatár várható élettartam alakulástól függő automatikus szabályozása révén. (Dániában a nyugdíjkorhatár emelkedése következtében a nyugdíjasként töltött élettartam várható átlagos hossza mindössze 14 és fél év.) Ha csökkenne a várható élettartam, akkor ez automatikusan csak Észtország, Finnország, Görögország, Portugália esetén vezethet a nyugdíjkorhatár csökkenéséhez.
A NYUGDÍJRENDSZERT ÉRINTŐ PÉNZÜGYI EGYENSÚLYTALANSÁGOT AZONBAN NEM KÉPES ÖNMAGÁBAN KEZELNI AZ A MEGOLDÁS, HOGY A NYUGDÍJKORHATÁR A VÁRHATÓ TOVÁBBI ÉLETTARTAMTÓL IS FÜGG,
hiszen minél magasabb a nyugdíjkorhatár, az aktív dolgozó annál több nyugdíjjogosultságot halmozhat föl, amelynek nyugdíjjáradékként történő kivétele a rövidebb nyugdíjas élet ellenére további finanszírozási kockázatot teremt. Ezért ezt a jogosultság-halmozódást is szabályozni szükséges (korábban ezt járulékfizetési vagy nyugdíjplafon, degresszió és hasonló módszerek révén valósították meg, de ez sok esetben ellenérdekeltséget szít a járulékfizetés tekintetében). Az AKM-ek ezt a célt a fenntarthatósági koefficiensek bevezetésével oldják meg.
A biztosítási elv alapján a nyugdíjrendszerekben jövedelem átcsoportosítás zajlik a korábban elhunytak részéről a hosszabban élők részére. Miután a kisebb keresetűeknek jellemzően rövidebb a várható élettartama, a kisebb nyugdíjukat is csak rövidebb ideig kapják, ennek következtében sérül a nyugdíjrendszerben a méltányosság. Ezt csak úgy lehetne kezelni, ha a várható élettartamokat nem csak a születési évjárat, hanem a társadalmi csoporthoz tartozás szerint is figyelembe vennék, de ez kezelhetetlenül elbonyolítaná a rendszert. A várható élettartamok keresettől is függő alakulását inkább a jövedelem újraelosztási eljárásaiban lehet figyelembe venni, vagyis a nyugdíjrendszerben a szolidaritási elvet is fokozottan érvényesíteni kell. Az OECD becslése szerint a kisebb keresetűek várható élettartama átlagosan 3 évvel rövidebb, ami 13%-kal csökkenti a nyugdíjuk összértékét a tovább élő magasabb keresetűek nyugdíjához képest, mégpedig azon a negatív hatáson felül, amit a kisebb összegű nyugdíjuk okoz.
További AKM megoldások a demográfiai változások nyugdíjkiadás növelő hatásainak csökkentése érdekében automatikusan változtatják a nyugdíjszintet a várható élettartam, a járulékfizető/nyugdíjas arány, a GDP vagy a bértömeg/átlagkereset alakulása függvényében.
Élettartamtól függő fenntarthatósági koefficiens a finn és a portugál nyugdíjrendszerben
Finnország a 62 éves korban várható további élettartamhoz igazított korrekciós élettartam koefficienst alkalmaz az új nyugdíjak megállapítása során. A bevezetés évében, 2009-ben a koefficiens értéke 1 volt (az 1947-ben született évjárat tagjai részére), ami 2021-re 0,957-re csökkent (az 1957-ben született évjárat tagjai részére), vagyis az új nyugdíjak megállapításkori értéke egy évtized alatt 4,3%-kal csökkent. Az előrejelzések szerint a koefficiens értéke 2066-ban 0,869-re csökken, vagyis az 1998-ben vagy később született évjáratok tagjai részére a leendő nyugdíjuk megállapításkori értéke 13,1%-kal lesz alacsonyabb e koefficiens alkalmazása miatt.
Portugáliában 2007-ben vezették be a fenntarthatósági együtthatót, amit 2013-tól a nyugdíjkorhatárnak a további várható élettartamtól történő függővé tétele követett. A portugál fenntarthatósági együttható a 65 éves életkorban 2000-ben mért további várható élettartam és a tényleges nyugdíjkorhatár betöltése előtti évben a 65 évesek részére mért további várható élettartam hányadosa. Az együtthatót azonban csak a korhatár előtti nyugdíjak esetében alkalmazzák, ha az érintett nyugdíjigénylő 60 éves koráig nem szerzett legalább 40 évi biztosítási időt. Ekkor azonban a nyugdíjmegállapítás során jelentős nyugdíjcsökkentést okoz a koefficiens alkalmazása, 2021-ben ez 16,7% volt, de 2066-ra eléri a 30,3%-ot, miközben a korhatár előtti nyugdíj összegét ezen felül is csökkenti az annyiszor havi fél százalékos málusz, ahány hónappal a tényleges nyugdíjkoratár előtt igényelte az érintett a nyugdíját.
Öröklési nyereség és életjáradék-osztók a svéd nyugdíjrendszerben
Svédországban az állami nyugdíj income pension ágában az adott évjáratban az átlagos várható élettartamnál rövidebb ideig élő biztosítottak nyugdíjjogosultságait – az öröklési nyereséget - szétosztják az adott évjárat még élő tagjai között. (A svéd állami income nyugdíj összege semmilyen mértékben nem függ a biztosítási időtartam hosszától, kizárólag a felhalmozott névleges nyugdíjjogosultság összegétől. Ezért is nevezik “income”, azaz jövedelem-nyugdíjnak.) Ez az eljárás a nyugdíjfolyósítás megkezdése után is tovább működik az életjáradéki osztók újraszámítása révén. Minden évjárat tagjai olyan biztosítási kockázatközösséget alkotnak e rendszerben, amely szerint a rövidebb ideig élők halálukig felhalmozott nyugdíjjogosultságai közvetlenül kimutatva hozzájárulnak a hosszabb ideig élők nyugdíjjogosultságainak fedezetéhez.
Az income nyugdíj számításánál a vezérlő elv az, hogy a nyugdíjigénylő várható további átlagos élettartamára szétterítik a névleges egyéni nyugdíjszámláján felhalmozott nyugdíjjogosultságát. Ezért minden születési évjáratra előre meghatározzák az adott évjárat várható átlagos élettartamától függő életjáradék-osztót, amit rendszeresen felülvizsgálnak és szükség szerint újraszámolnak.
A gender-semleges számítás jegyében a nők és a férfiak Svédországban is jelentősen eltérő várható élettartamát átlagolják, vagyis uniszex élettartamot használnak (akárcsak bárhol Európában). Ennek következtében azonos feltételek esetén a nők átlagos nyugdíja 65 éves korban mérve átlagosan 8%-kal magasabb, mint a férfiak átlagos nyugdíja - ahhoz képest, amennyi a nyugdíj összege a nemek szerint eltérő várható élettartamok alapján számítva lenne.
Az életjáradék-osztó előzetes kamatot is tartalmaz (mértéke jelenleg 1,6%), amely azt fejezi ki, hogy a jövőben milyen feltételezett “kamattal” lehet számolni a nyugdíjszámla tekintetében, azaz a jövőben milyen feltételezett éves mértékben nő majd a bérindex (a svéd átlagkereset). A feltételezett kamat figyelembe vétele miatt egyrészt a frissen megállapított nyugdíj összege magasabb, másrészt a már folyósított nyugdíj növekedési üteme lassabb, miután az indexálás során az előzetesen figyelembe vett kamat mértékét le kell vonni a bérindexből.
A svéd prémium nyugdíj (a ténylegesen tőkefedezeti nyugdíjpillér) összegének számítását az életjáradék-biztosításokra vonatkozó alapelvek vezérlik. A prémium nyugdíj összegének megállapítása során a prémium egyéni nyugdíjszámla egyenlegét elosztják a prémium nyugdíj életjáradék-osztójával, amely annyiban tér el az income nyugdíj megállapításához használt életjáradék-osztótól, hogy nem 1,6%, hanem más összegű (az utóbbi években 1,75% - 3% közötti) előzetes kamatot tartalmaz és nem a nyugdíjba vonulás időpontjában az adott személy évjárata alapján várható élettartamot, hanem a további élettartamra vonatkozó általános előrejelzéseket veszi számításba (ezek alapján az osztó jellemzően nagyobb, mint az income nyugdíj számításához alkalmazott életjáradék-osztó). Három évente készül a jövőben várható élettartamokra vonatkozó új előrejelzés, ennek megfelelően három évente változhat az életjáradék-osztó mértéke, így az azt követően folyósított prémium nyugdíj összege is.
Több ország alkalmaz ilyen típusú fenntarthatósági megoldásokat. Észtországban a teljes járulékbevétel változásához, Görögországban a nominális GDP növekedéséhez, Portugáliában a GDP reálnövelkedéséhez, Litvániában az országos bértömeghez is igazítják a nyugdíjakat.
Az éves járulékmértéket a rendszerbe épített fenntarthatósági alap (a nyugdíjrendszer belső függőségi rátájától, azaz a járulékfizetők számának a nyugdíjasok számához viszonyított arányától függő biztonsági alap) befolyásolhatja. Ez az alap egy havi nyugdíjkiadás 20-150%-a között fluktuálhat. Ha az előrejelzések szerint a következő évi járulékbevételek nem biztosítják, hogy az alap e keretek között maradjon, akkor ennek megfelelően növelhetik vagy csökkenthetik a járulék mértékét.
A nyugdíj összegét az aktuális nyugdíjérték mint szorzótényező révén befolyásolja a német gazdasági fejlődés éves alakulása. Az aktuális nyugdíjérték megegyezik annak a havi nyugdíjnak az összegével, ami egy átlagkeresőt illetne meg a tárgyévben. A számítás során az előző évi aktuális nyugdíjértéket megszorozzák az előző évi nemzetgazdasági bruttó átlagkereset változásának mértékével, majd az előző évi nyugdíjjárulék változásának százalékos mértékével, majd az előző évi fenntarthatósági szorzótényezővel, így kapják meg a tárgyévi aktuális nyugdíjértéket. A törvény garantálja, hogy a tárgyévet követő évi aktuális nyugdíjérték semmilyen esetben sem lehet kisebb, mint a tárgyévi aktuális nyugdíjérték. Ha a valóságban kisebb lenne, akkor ezt nem tükröztetik az adott évi aktuális nyugdíjértékben, hanem a jövőbeni növekedés terhére számítják be úgy, hogy a következő években bekövetkező növekedésnek csak a felét veszik figyelembe mindaddig, amíg ezáltal nem pótolják a hiányt.
A fenntarthatósági szorzótényező a nyugdíjrendszer függőségi rátájának a változását méri. Vagyis azt, hogyan változik a járulékfizetők száma a rendszer által fizetett ellátásokban részesülő nyugdíjasok számához képest. A képlet alkalmazása során a ráta változása mértékének csak a negyedét veszik figyelembe.
E megoldás hosszabb távon a bruttó helyettesítési ráta csökkenéséhez vezet, mivel az aktuális nyugdíjérték növekedése elmarad(hat) a bruttó nemzetgazdasági átlagbér növekedésétől. A német nyugdíjtörvény ennek kapcsán az új nyugdíjmegállapítások tekintetében meghatározza a bruttó helyettesítési ráta alsó küszöbértékét, amely 2030-ig nem lehet alacsonyabb 43%-nál. Ez lényegében azt jelenti, hogy – legalábbis 2030-ig - az érintett személy megállapított nyugdíja nem lehet kevesebb, mint az utolsó keresete összegének 43%-a. A helyettesítési ráta 2030 után szükség szerint bármilyen irányban változhat, a demográfiai folyamatok miatt természetesen nem kizárt a további csökkentés. A jelenlegi politikai szándék arra irányul, hogy 2025-ig legalább 48%-on tartsák a bruttó helyettesítési rátát.
AUTOMATIKUS KIEGYENSÚLYOZÓ MECHANIZMUSOK MŰKÖDNEK A NYUGDÍJRENSZERBEN AZ EU/EGT TAGÁLLAMOK KÖZÜL AZ EMLÍTETT NÉMETORSZÁG MELLETT FINNORSZÁGBAN, HOLLANDIÁBAN, SVÉDORSZÁGBAN ÉS LUXEMBURGBAN IS.
A svéd rendszerben a 16% nyugdíjjárulékból fedezett felosztó-kirovó rendszerű income nyugdíjpillér önfenntartását a hosszú távú egyensúly biztosítását célzó kiegyenlítő mechanizmus segíti, amely egyrészt a négy nemzeti nyugdíjbiztosítási alap, továbbá egy plusz biztonsági alap rendszerét takarja, amelyekből fedezik az aktuális hiányt is, másrészt a névleges egyéni számlák főszabály szerint a bérindex mértékével történő indexálásának mértékét csökkenti – a bérindex helyett a csökkentett mértékű kiegyenlítő index lép hatályba - , ha az adott évi nyugdíjkiadások meghaladnák az adott évi járulékbevételeket. A működés alapelve, hogy a bérindexet olyan mértékben csökkentik, ahogyan a kiadások meghaladják a bevételeket a kettejük viszonyát mérő egyensúlyi arányszám szerint. A rendszer automatikusan kapcsol be és ki az egyensúlyi arányszám és a bérindex változásainak függvényében. Az automatizmusok eredményeként a rosszabb időkben csökkenő indexálás miatti “elmaradt hasznot” a jobb időkben a bérindex fölé növelt indexek révén visszapótolják.
Az EU/EGT tagállamokban bevált automatikus korrekciós és kiegyenlítő megoldások - a best practice - ismerete nélkülözhetetlen bármely lehetséges magyar nyugdíjreform megtervezéséhez és előkészítéséhez annak érdekében, hogy a magyar nyugdíjrendszer hosszú távon is fenntartható maradjon és minden érintett számára méltányosabb legyen.
https://www.portfolio.hu/gazdasag/20210623/bebi-bu...
▾hirdetés
A nyugdíjrendszer az egyes nemzedékek egymás közti bizalmára épül: a mindenkori aktív generációk járulékfizetése teremti meg a mindenkori nyugdíjasok ellátásának a fedezetét, abban a reményben, hogy mire a mostani aktív korosztályok is nyugdíjba vonulnak, az ő gyermekeik generációi hasonlóképpen finanszírozzák majd az ő nyugdíjukat. Ez a "pay as you go" rendszer generációközi jövedelemtranszferre épül, ezért is nevezhető folyó finanszírozású rendszernek.
A MAGYAR NYUGDÍJRENDSZER VÁLTOZATLANUL OLYAN, MINT EGY ÜRES CSŐ: MINDEN HÓNAPBAN BELE KELL TÖLTENI A NYUGDÍJAK FINANSZÍROZÁSÁRA SZÁNT PÉNZT, AMI A CSŐ MÁSIK VÉGÉN KIÖMLIK A NYUGDÍJAK KIFIZETÉSÉRE.
A betölthető forrás alapvetően háromféle lehet: a dolgozó magánszemélyek által fizetett társadalombiztosítási járulék nyugdíjkasszát megillető része, a foglalkoztatók által fizetendő szociális hozzájárulási adó nyugdíjkasszát megillető része, valamint a költségvetésből a nyugdíjkassza kiadásainak az előző tételek által nem fedezett részére meghatározott előirányzat. A rendszer - éppen az üres cső jellege miatt - nem képes tartalék létrehozására, nincs benne tőkefedezeti elem sem ténylegesen (mint amilyen eredendően a kötelező magánnyugdíjpénztári pillér volt), sem névlegesen (mint amilyen például a svéd nyugdíjrendszerben működik). A rendszer jogosultjai a nyugdíjasok, akiknek a létszáma (jelenleg kicsivel többen vannak, mint kétmillió fő) és várható további élettartama (65 éves koruktól számítva a nők 18,4 évig, a férfiak 14,5 évig élnek átlagosan) a következő évtizedekben tovább nő.
Ha bárki be kíván avatkozni ebbe a rendszerbe, három helyen teheti meg:
Természetesen radikális átalakításra is sor kerülhet, ez esetben a felosztó-kirovó elvre alapozott rendszer egészét lehet teljesen eltérő működési alapelvre átállítani.
A humántőke-fedezeti nyugdíjelképzelés két helyen is átalakítaná a rendszert: egyrészt a működési paradigmát a folyó finanszírozásról kettős tőkefedezeti elvre állítaná át, másrészt a járulékfizetés rendszerét is gyökeresen átformálná. A javaslat azonban megítélésem szerint több helyen is téves vagy nem bizonyítható állításokra épül, így stabil rendszer nem építhető rá.
A koncepció indoklása szerint "a társadalombiztosítás a saját sírját ássa, hiszen azzal, hogy azt ígéri, hogy az aktuális járulékfizetők eltartják az aktuális nyugdíjasokat, implicite azt is feltételezik, hogy mindig lesz elég járulékfizető, vagyis elegendő gyereket nevelnek fel", így "maga a társadalombiztosítás ösztönzi az embereket arra, hogy ne vállaljanak gyermeket". A szerző szerint "mi nem szeretnénk, hogy valaki csak azért vállaljon gyermeket, mert az számára gazdaságilag előnyös, de azt igen, hogy azért ne mondjon le a gyermekvállalásról, mert az gazdaságilag hátrányos számára, mint ami a jelenlegi helyzet."
EZT A TÉTELT RENDKÍVÜL PROBLÉMÁSNAK TARTOM, HISZEN AZT FELTÉTELEZI A SZÜLŐKRŐL, HOGY A GYERMEKVÁLLALÁSI DÖNTÉSEIKET ALAPVETŐEN BEFOLYÁSOLHATJA, MIKÉNT ALAKUL A NYUGDÍJUK 40-50 ÉV MÚLVA.
A gyermekvállalást mindenekelőtt a gyermek iránti természetes vágy és a szülők aktuális élethelyzete befolyásolja - figyelembe véve a gyermekes családokat megillető komoly kedvezményeket -, de a jövőbeni nyugdíjhelyzetük alakulása valószínűleg nincs a mérlegelendő tényezők között.
Az a korreláció, hogy esik a termékenység, miközben működik a társadalombiztosítás, nem valószínű, hogy oksági összefüggés lehetne. Mindkettő inkább annak a következménye, ahogyan a modern társadalmak fejlődnek.
A több vízbefúlásnak sem az az oka, hogy több jégkrém fogy, noha a két jelenség szoros korrelációban van - első pillantásra. Csakhogy mindkettőnek az a közös oka, hogy nyáron meleg van.
Ha sarkosabban fogalmazunk, akkor rögtön látszik, milyen törékeny jégen jár ez a termékenység visszaesési magyarázat: "a nők azért szülnek kevesebb gyermeket, mert működik a társadalombiztosítási nyugellátás". Valóban?
A szerző szerint a mai rendszer "úgy tesz, mintha legitim megoldás lenne, hogy az állami nyugdíjrendszerben a nyugdíj a járulékfizetésért jár."
A mai nyugdíjrendszerben az öregségi nyugdíj összege az elismert szolgálati időtől és az öregségi nyugdíj alapját képező havi átlagkereset összegétől függ. A szolgálati idő pedig akkor elismert, ha az érintett időtartamban a nyugdíjjogosult fizette a nyugdíjjárulékot. Miután ezt a magyar nyugdíjtörvény határozza meg, abszolút legitim megoldásról van szó.
A nyugdíj összegét nem a járulék mértéke, hanem a járulékalap határozza meg, de ez az elvet nem érinti.
A szerző szerint "maga a folyó finanszírozású nyugdíjrendszer nem más, mint egy rosszul felépített humán tőkén alapuló nyugdíjrendszer. Humán tőkén alapul, hiszen nem tesz mást, mint a mostani aktív generáció járulékát fizeti ki az aktuális nyugdíjasoknak, és azt ígéri, hogy ha majd a mostani aktívak nyugdíjasok lesznek, akkor nekik majd az akkori aktívak fizetnek nyugdíjat. Vagyis a rendszer a jövő generáció járulékfizetési kapacitására, másképp humán tőkéjére épül."
Ha a jelenlegi nyugdíjrendszer "rosszul felépített humán tőkén alapuló rendszer", akkor a világ legtöbb modern nyugdíjrendszere egy évszázada tévedésen alapul.
A "tőkejövedelem" és a "munkajövedelem" rejtett fogalmai zavaróan keverednek az okfejtésben. A nyugdíjakat nem csak a dolgozó magánszemély keresetét terhelő járulékokból, hanem az őt foglalkoztató - a tényleges tőkét működtető - foglalkoztatók által befizetett szociális hozzájárulási adóból és hiány esetén az adóbevételek terhére elkülönített plusz költségvetési előirányzatból finanszírozzák. Félrevezető, ha valaki csupán az egyéni dolgozói befizetésekre koncentrál, hiszen összegzett és komplex pénzügyi transzferek állnak a nyugdíjfinanszírozás hátterében.
A szerző szerint "mindenki ismeri a feltőkésített nyugdíjrendszert, amit Magyarországon a nyugdíjpénztár képvisel leginkább. Ennek az az elve, hogy mindenki befizet valamennyit ide – az egyszerűség kedvéért tegyük fel, hogy mindenki jövedelmének ugyanannyi hányadát – majd az ez alapján összegyűlt tőke után, nyugdíjba vonuláskor arányos járadékot kap. Vagyis a nyugdíj arányos lesz a takarékoskodási erőfeszítésekkel, amit mindenki méltányosnak is érez."
A megállapítás túlzott leegyszerűsítés: a nyugdíj összege a feltőkésített rendszerekben
Emiatt egy kis összegekkel takarékoskodni korán kezdő ember nyugdíja szerencsés tőkepiaci trendek esetén akár a sokszorosa lehet egy sokkal nagyobb összegekkel, de későn takarékoskodni kezdő, nem túl kedvező trendek által sújtott megtakarító nyugdíjának. Amit ez utóbbi személy persze méltánytalannak érez. A túlzottan leegyszerűsítő példa hiteltelenítheti a következtetéseket.
A szerző folytatja: "Most csavarjunk egyet a dolgon, és képzeljük el, hogy a befizetés ugyanez, de a kifizetés már nem így történik, hanem mindenki az általa felnevelt gyermekek számával arányos nyugdíjat kap. Érezzük, hogy ez nem méltányos, mert a nyugdíjnak a hozzájárulástól kellene függenie, ehhez a rendszerhez pedig nem a gyermekvállalás volt a hozzájárulás. A jelenlegi folyó finanszírozású rendszer viszont ennek pont a fordítottja, de az sem méltányos, mert ott a nyugdíjhoz a gyermekneveléssel járulunk hozzá, a járulékfizetésnek más a státusza, nem az alapozza meg a mi későbbi nyugdíjunkat, hanem azzal fizetjük vissza felnevelésünk költségeit."
A nézőpontok keveredése miatt nehéz kiigazodni, milyen rendszerről beszél éppen a szerző: a jelenlegi felosztó-kirovó rendszerről (ami a pénzbeni járulékfizetésre épül), az általa javasolt humántőke-fedezeti rendszerről (ami a gyermeknevelés költségeinek törlesztésére épül) vagy egy elképzelt harmadik hipotetikus rendszerről?
Mindenesetre a tőkefedezeti elv és a felosztó-kirovó elv nem egymás tükörképei, és a jelenlegi magyar nyugdíjrendszerben nem a gyermekneveléssel járulunk hozzá a nyugdíjhoz, hanem a járulékfizetéssel, és e járulékfizetéssel nem fizetjük vissza nevelésünk költségeit, mert a rendszer társadalmasított, nem egyéni családi viszonyokra épül.
"Tehát a humán tőke alapú nyugdíjrendszer másik alapvető felismerése, hogy a járulék az nem a rendszer befizetési, hanem a kifizetési oldala, vagyis ez a törlesztés és a kamat. Ezt a járulékfizetőnek azért kell fizetnie, mert tartozik azoknak, akik a felnevelését finanszírozták, s amit csak akkor tud visszafizetni, ha már munkába áll. És mivel ezzel a tartozását rótta le, ezért neki már nem jár semmi." - írja a szerző.
Ez a tétel megítélésem szerint teljes képtelenség. A logika igaz lehet a diákhitelre, de nem lehet igaz a nyugdíjra. Az élőmunkát terhelő járulékfizetés semmilyen módon nem hozható összefüggésbe a gyermeknevelés költségeivel, még abban a megfoghatatlanul metaforikus - bár magát nagyon tudományos köntösbe öltöztető - feltételezésben sem, hogy a gyermek ugyanolyan befektetés, mint az ingatlan vagy egy részvénycsomag.
Tételezzük föl egy pillanatra, hogy a szeretet fogalmát nem ismerve szív nélkül eljáró, csak az agyukra támaszkodva tökéletesen racionális befektetési döntéseken töprengő szülők tényleg nyugdíjcélú humántőke-befektetésnek tekintik a gyermekeket. Ez esetben az édesanya nem azért szül gyermeket, mert a párjával szeretnének gyermeket, hanem azért, hogy legyen nyugdíja.
"A világtörténelemben – a modern kor kivételével – a gyermekek mindig visszafizették felnevelésük költségeit (már ha egyáltalán megérték a felnőttkort). Ezt hívják a mából visszatekintve „hagyományos nyugdíjrendszernek”. Habár a gyermekvállalás nem feltétlenül gazdasági céllal történik, mindig nyereséges „üzlet” volt, ráadásul viszonylag olcsó is." - olvashatjuk tovább a koncepció kifejtését.
A gyermekvállalás az emberi fajfenntartást biztosító evolúciós program, amely minden ember életében a legerősebb elemi hajtóerő. Nem azért vállaltak az őseink gyermeket, mert ezzel gazdasági céljuk volt, hanem azért, mert az ember ösztöneibe ez a program van kitörölhetetlenül belemarva. Ha nem így lenne, mi sem lennénk.
Az emberi nem történetének 250 ezer éve alatt a születéskor várható élettartam nem érte el a 30 évet, a Homo sapiens összlétszáma is mindössze néhány százezer fő volt a Földön (sőt, 75 ezer évvel ezelőtt a Toba szupervulkán kitörése idején egyes tudósok szerint néhány száz főre apadt az emberiség létszáma, akik egy dél-afrikai barlangba szorulva vészelték át az évtizedes Armageddont: emiatt genetikai szempontból elképesztően azonos minden ma élő ember, hiszen mindannyian e maroknyi ős - metaforikusan a "mitokondriális Éva" - leszármazottai vagyunk. Így aztán még egy közgazdász és egy jogász is teljesen azonos genetikailag...) Vándorló eleink számára az öregedés ismeretlen fogalom maradt, a lehetséges gyermekszámot pedig a folytonos vándorlás keményen korlátozta.
Csak a csigalassú technológiai vánszorgás eredményeként 12 ezer évvel ezelőtt bekövetkezett mezőgazdasági forradalom tette lehetővé a letelepedést, majd az együttélő nagyobb családok kialakulását, innen kezdődhetett a szülőnként több gyermek vállalása, amelynek három fő oka közül
Az öregedés változatlanul nem jelentett problémát a rövid várható élettartam miatt, s ha mégis hosszabban élt valamelyik szülő vagy nagyszülő, akkor a nagycsaládban egy-egy fő rövid ideig tartó eltartása sok családtag között oszlott meg. (Gondolom, a szerző erre a modellre utalt a "hagyományos nyugdíjrendszer" fogalmával.) Az ókor és a középkor történetét végigkísérte ez a jelenség, változást csak az ipari forradalommal bekövetkező újkor hozott, amely egyrészt szétszaggatta a hagyományos földművelő nagycsaládokat, a városi gyárakba szivattyúzva a fiatal családtagokat, másrészt a gyilkos ragályok elleni oltások fokozatos felfedezésével, a higiénés viszonyok javításával (csatornázástól a szappanhasználatig), a gyorsuló gazdasági fejlődéssel, a növekvő jóléttel érdemben javította a születéskor várható élettartamokat.
ENNEK KÖVETKEZTÉBEN A DEMOGRÁFIAI INGA LASSAN VISSZALENGETT A CSALÁDONKÉNT 6-8 GYERMEKRŐL A MÚLT SZÁZAD ELEJÉRE JELLEMZŐ 3-4 GYERMEKRE.
Ebben a korszakban vezették be az első modern nyugdíjrendszereket, amelyek a dolgozók és munkáltatóik járulékfizetésére alapozva teremtették meg - először tőkefedezeti, majd pay-as-you-go, aztán ma már mindinkább vegyes alapokon - a nyugdíjak fedezetét.
A második világháborút követő hihetetlen kapitalista gazdasági fejlődés tovább lökte a demográfia ingát a kevesebb gyermek irányába, miután egyrészt a sorozatos technológiai robbanások következtében nem volt szükség semmilyen közvetlen gazdasági megfontolásból sok gyermekre, ennek megfelelően enyhült a korábbi vallási-kulturális kényszerek nőkre gyakorolt hatása (a múlt század hatvanas éveinek szexuális forradalma nyomán véget érhetett a nők reprodukciós rabszolgaságának kora), másrészt az emberi nem tevékenységének eddigi legnagyobb eredményeként a születéskor várható élettartam száz év alatt harminc évvel nőtt (és nő folyamatosan tovább a legtöbb országban).
A gyermekek számossága a legújabb kor komplex gazdasági és társadalompolitikai viszonyrendszerében egyre kevésbé számít, sokkal inkább az az értékteremtő minőségük a meghatározó, amely a termelékenység növekedésében és a sorozatos technológiai robbanásokban ölt testet, amelyek révén a gazdaság a korábbiakban, alacsonyabb technológiai képességek birtokában nem tapasztalt ütemben képes fejlődni. Ennek eredményeként az országban megtermelt jövedelem olyan mértékben nő, amelynek révén a nyugdíjrendszer is finanszírozható maradhat. Nem azért, mert sok a gyermek, és különösen nem azért, mert a gyermek mint humántőke-egység viselkedik, hanem azért, mert a nyugdíjakat a nagyobb nemzeti jövedelemből magasabb színvonalon lehet finanszírozni.
Mint említettem, a nyugdíjakat ma sem csupán a magánszemély járulékbefizetéseiből finanszírozzák: két további elem is kulcsfontosságú e tekintetben. Az egyik a foglalkoztatók, munkaadók - a tényleges tőkejavak működtetői - által befizetett, jelenleg szociális hozzájárulási adónak nevezett közteher, a másik pedig az a költségvetési előirányzat, amit a járulékbevételek és a szocho-bevételek elégtelensége esetén biztosít az állam a nyugdíjak maradéktalan kifizetéséhez. Természetesen ennek a költségvetési előirányzatnak a fedezetét az általános adóbevételek teremtik meg, amelyek a gazdaság növekedésével összhangban nőnek.
A nyugdíjrendszer finanszírozását csak a jövőben várható fejlemények tükrében lehet sikerrel módosítani. Nyilvánvaló fejlemény, hogy
Emellett viszont egyre valószínűbb, hogy a közeli jövőben a nyugdíjas kor küszöbén várható további élettartam akár évtizedekkkel is kitolódhat, ami új finanszírozási kihívások elé állíthatja a nyugdíjrendszert.
E tekintetben megfontolásra érdemes, hogy teljesen szakadjon el a nyugdíjrendszer finanszírozása az élőmunkát terhelő járulékoktól (akár tényleges járulékfizetésről, akár a szerző koncepciója szerint részben humántőke-befektetésről mint természetbeni járulékfizetésről van szó), és álljon át a rendszer adóalapú finanszírozásra (az adóalap lehet a társasági adó alapja - ez esetben vethető ki a "robotadó" is azon cégek esetében, amelyek a termelést automatizálták -, vagy az áfa, illetve azon belül vagy elkülönülve egy speciális nyugdíjfinanszírozási fogyasztási adófajta, amelynek az egyszerűség kedvéért korábbi cikkeimben az "idősérdekű adóhártya" nevet adtam.)
Ez esetben valóban meg lehet változtatni a nyugdíjrendszer finanszírozási paradigmáját, amely a jövőben nem a nemzedékek egymás iránti egyre törékenyebb bizalmára, a generációközi jövedelemtranszferre épülne, hanem az ország mindenkori gazdasági teljesítményére. Ilyen finanszírozás mellett az állampolgári vagy helybenlakási jogon járó alapnyugdíj is bevezethető lenne, amely a társadalom vesztes rétegeinek is megnyugtató alternatívát kínálna az időskorúak járadéka címén igényelhető, megalázóan alacsony összegű szociális segélyek helyett.
A MAGYAR NYUGDÍJRENDSZERBEN EMELLETT AZ ÁLLAMI NYUGELLÁTÁS HATALMAS TÚLSÚLYÁT IS ENYHÍTENI KELL, AMELYRE A LEGKÉZENFEKVŐBB MEGOLDÁS A MUNKÁLTATÓI NYUGDÍJPILLÉR LÉTREHOZÁSA LEHET. AZ ELSŐ LÉPÉSEKET AZ MNB IS MEGTETTE E TÉREN, AMIKOR JAVASLATOT TETT A NEMZETI JÓLÉTI ALAPOK LÉTREHOZÁSÁRA.
A hibrid nyugdíjrendszer utolsó elemeként nyilvánvalóan minden tekintetben erőteljesebb támogatást kell kapnia az öngondoskodásnak, amelynek szerepe a hosszú öregkor anyagi biztonságának megteremtésében minden fejlett országban egyre nő. (És amelynek fontosságát a szerző éppen olyan jól érti, mint én, hiszen ő is hosszú ideig dolgozott biztosítótársaságok, biztosító egyesületek vezetői vagy felügyelői pozícióiban.)
Az öregkori nyugdíj biztosításáért minden modern nyugdíjrendszerben három szereplő a felelős:
Ennek a háromosztatú felelősségnek a jegyében fogadták el az utóbbi három évtizedben a nagy horderejű nyugdíjrendszer-átalakítási reformokat, amelyek eredményeként az állami nyugdíjrendszer mellett vele jellemzően egyenértékű szerepet játszik a munkáltatói nyugdíjpillér és az öngondoskodás. A mögöttes ideológia jellemzően az, hogy az állami nyugdíjrendszernek a minimális vagy elfogadható szintű időskori életfeltételeket kell biztosítania, de a korábban megszokott életszínvonal megfelelő fenntartásához a munkáltatói és az egyéni előtakarékoskodás eszközei is nélkülözhetetlenek.
Magyarországon ilyen tekintetben reform előtti állapotban vagyunk, hiszen egészségtelenül túlsúlyos az állami nyugdíjrendszer szerepe, miközben teljesen hiányzik a munkáltatói nyugdíjpillér és az összes lehetséges érintettre vetítve gyöngécske az öngondoskodás pillére.
A szerző szerint a modern korban "részben hallatlanul megdrágult a gyermeknevelés (hiszen az iskolázás időtartama egyre hosszabb), részben pedig a megtérülés szinte nullára csökkent, vagyis az erre vállalkozók számára ez egy erősen veszteséges üzlet, lényegében passzió, vagy inkább luxusfogyasztás. Ennek oka, hogy a mai korban – és ez történelmileg vadonatúj jelenség – nincsenek olyan intézményes csatornák, ahol az egyéneknek megtérül a humántőke befektetésük."
Ez a közgazdász újbeszél szerintem a szülőket sértő fejtegetés.
A GYERMEK MINDEN SZÜLŐ SZÁMÁRA ÖNMAGÁBAN ÉRTÉK, NEM PEDIG BEFEKTETÉSI ESZKÖZ VAGY KÖZJÓSZÁG, AMELYTŐL ELVÁRJA, HOGY SZÁMÁRA VISSZAFIZESSE KAMATOSTUL A NEVELTETÉSE ÖSSZES KÖLTSÉGEIT.
A szülő-gyermek közötti pénzáramlás az emberi társadalmak történetében egyébként sem olyan kölcsönügyletre épül, ahol a gyermekre fordított szülői költséget a szülő részére kell visszafizetni, hanem arra, hogy a gyermekre fordított szülői költséget a gyermeknek a saját gyermeke, azaz az unoka nevelésére kell fordítania.
Ráadásul van olyan intézményes csatorna a magyar jogrendszerben, ahol a szülő követelheti a "humántőke befektetése" megtérülését, ezt hívják kötelező szülőtartásnak, amely szerint a nagykorú gyermek köteles a rászoruló szülei eltartására.
"Az elv: a járulékot annak adjuk vissza – persze megfelelő kockázatmegosztást alkalmazva –, aki a járulékfizetőt létrehozta. Járulékos elv: az egy (átlagos) ember által fizetendő járuléknak nagyjából meg kell egyeznie az egy (átlagos) ember felnevelésének a költségével, beleértve minden költséget az iskoláztatástól a szülő idejéig, amit úgy kell mérni, hogy emiatt mennyi jövedelemről mondott le azáltal, hogy gyermeket nevelt, ahelyett, hogy dolgozott volna." - írja a szerző.
Ezzel az elvvel és járulékos elvvel a társadalombiztosítás rendszerére személyes családi logikát erőszakolna a javaslat, hiszen "a járulékot annak adná vissza, aki létrehozta a járulékfizetőt". Eltekintve a rideg stíluselemektől, nehéz elképzelni, hogyan lenne ez ténylegesen megvalósítható.
Olyan becsült vagy nem is becsülhető költségekre épülne a rendszer, amelynek nincs mindenki által elfogadott objektív mérőszáma, így nem alapozható meg a rendszer működése, hiszen a költségek amorf összege állandó feszültséget gerjesztene minden érintett félben.
Ki állapítaná meg az átlagos ember felnevelési összköltségét? És egy statisztikai mérőszámot miért fogadna el bárki személyes tételként? És meddig tartana a gyermek felnevelésének a figyelembe vett időszaka? Az iskolaköteles kor, 16 év betöltéséig? Vagy 18 éves korig, de csak akkor, ha folytatja a középiskolát a gyermek? Vagy 25 éves korig, de csak akkor, ha egyetemre jár a gyermek? Vagy 30 éves korig, amíg megszerzi a PhD fokozatát vagy a szakorvosi/szakmérnöki diplomáját, miközben mindvégig a mamahotelben otthon él a szüleivel? Hogyan lehet majd szétszálazni a költségeket, ha a gyermek maga is dolgozik, amíg tanul, vagy ösztöndíjat is kap? És hogyan számítható be a testvérek neveltetési költsége?
Három elemi iskolai végzettségű gyerek vagy két középiskolai végzettségű gyerek egyenlő egy egyetemi végzettségű gyerekkel?
Mi történik akkor, ha a gyermek tartósan beteg vagy megrokkan? A szülői szeretet által biztosított végtelen gondozási, ápolási ráfordítás értékét milyen mesterséges intelligenciával támogatott szuperszámítógép számíthatná ki? A kérdés általánosabban az, hogy mit érdemel az a szülő, aki nem volt képes hibátlan új járulékfizetőt "létrehozni", mert a gyermeke beteg, rokkant, elhunyt, vagy éppen munkanélküli, aktív korúak ellátására szorul, börtönben ül, vagy külföldre ment és vissza sem akar jönni, hogy törlessze a járulékfizetés révén a felneveltetése költségeit? Az ilyen szülő nyugdíj nélkül marad? Hiszen ő csak természetben fizette a járulékot, pénzben nem, de a humántőke-eleme sajnos működésképtelennek bizonyult, így nem számíthat a törlesztésre.
Hogyan lehet hitelesen megállapítani, hogy mennyi jövedelemről mondott le a szülő a gyermeknevelés miatt?
Ki fog egyetérteni a becsléssel? Az édesanyák többsége nem marad túl hosszan otthon a gyermekkel (különösen, ha van a közelében bölcsőde, óvoda), és a szülését követően néhány hónap után korán visszamegy dolgozni (persze csak akkor, ha van munkahelye vagy működő vállalkozása - vagy nem érkezik gyorsan a kistestvér). Ilyen esetben mi számít veszteségnek? Hogyan mérhető egy vállalkozó szülő esetében az elmaradt haszon arra az időszakra, amikor a gyermekkel otthon volt? Különösen abban az esetben, ha például katás vállalkozó vagy a foglalkoztatási kényszerhedonizmus egyéb jogviszonyaiban küzd az optimalizált közteherviselésért?
ÉS MI ALAPOZZA MEG AZT A FELTÉTELEZÉST, HOGY A GYERMEKES CSALÁDOK ÉLETSZÍNVONALA ROSSZABB, MINT A GYERMEKTELENEKÉ?
A kormányzat egy évtizede törekszik arra, hogy lényegesen emelje a gyermekvállaláshoz kötődő juttatásokat (persze elsősorban a dolgozó, adót fizető szülők részére), és az utóbbi egy-két évben a gyermekes családok kifejezetten előnyös megoldásokat vehetnek igénybe, amelyek jelentősen képesek ellensúlyozni a gyermektelen családok esetleg magasabb életszínvonalát (támogatott hitelek, törlesztési kedvezmények, adóvisszatérítés, stb.).
Hogyan kezelhető az a szülő, akinek nem lehet gyermeke, noha évekig küzd érte? Lehet, hogy az orvosi kezelések miatt sokkal több ideig esik ki a munkából, mintha gond nélkül szülhetne egy gyermeket. Vagyis sem pénzben, sem természetben nem tud járulékot fizetni. Neki mi járhat a humántőke-alapú nyugdíjrendszerben?
Mi történik majd azokkal a szülőkkel, akik szülőként megbuknak? Akik elhagyják a gyermeküket, akik nem fizetik a gyerektartást, vagy akik otthon teszik pokollá a gyermekeik életét?
Csak e tétel kapcsán ezernyi további kérdést kellene megválaszolni - de nem biztos, hogy ez rendszerbe illeszthető módon lehetséges.
Most hosszabban idézném a szerzőt: "Ha egy szűkebb nyugdíjas körben újraosztjuk a járuléktömeget, akkor az átlagosnál nagyobb számú, átlagosnál magasabb végzettségű gyermeket nevelők az átlagosnál több nyugdíjat kapnak, a kevesebb és/vagy alacsonyabb végzettségű gyermeket nevelők kevesebbet, a gyermeket nem nevelők viszont sokkal kevesebbet. Viszont nekik is kell kapniuk valamennyit, mert a gyermeknevelést részben adókból finanszírozzák (pl. családi pótlék, gyes, gyed, csok, illetve az óvoda és az iskola költségeinek nagyobb része), amit a gyermektelenek is fizetnek – arányaiban esetleg nagyobbat is, mint a gyermekesek. De ez csak kis nyugdíjat adna. Viszont ők megtakarítják a gyermeknevelés költségeit. Egyrészt nem kell fizetniük a gyermek fogyasztását, másrészt nem kell a gyermeknevelés miatt kiszakadniuk a munkából, többet tudnak dolgozni és keresni. A mai rendszerben ezt nyugodtan fogyasztásra költhetik, pedig egy átlagos embernek aktív korában nemcsak az akkori és időskori fogyasztását kell megkeresnie, hanem a gyermekkorit is. Ha nem nevel gyermeket, akkor ő nem adta vissza azt, amivel – felnevelése miatt – a társadalomnak tartozik. Ezért az általam javasolt rendszerben a számukra létre kell hozni egy „hagyományosan” feltőkésített nyugdíj részrendszert. Azt a pénzt, amit a gyermek nem neveléssel megtakarítottak befizetnek, ezzel egészítik ki hasonló szintűre a nyugdíjukat, mint a gyermekesek. Ugyanakkor senkit sem kényszerít gyermeknevelésre, mindenki szabadon választhat, hogy nyugdíjára „hagyományos” módon vagy „gyermekben” takarékoskodik."
Mindenekelőtt tisztázni szükséges, hogy mit jelentenek egy közgazdasági modellben azok a fogalmak, hogy "szűkebb nyugdíjas kör", "átlagosnál nagyobb számú gyermek", "átlagosnál magasabb végzettségű gyermek", "átlagosnál több nyugdíj", "átlagosnál kevesebb nyugdíj", "sokkal kevesebbet kapnak", "nekik is kell kapniuk valamennyit", "kis nyugdíjat adna"?!
A BIZONYTALANUL IMBOLYGÓ, NEM EGZAKT FOGALMAK MÉLYÉN LAPPANGÓ DISZKRIMINÁCIÓ SEM TESZI SZERETHETŐBBÉ AZ ELMÉLETET. (KIKNEK VAN SOK, ALACSONY KÉPZETTSÉGŰ GYERMEKE?)
A következtetések egy sor nem bizonyított állítás alapján születnek. Mi alapozza meg például azt a kijelentést, hogy "a gyermektelenek nem kell a gyermeknevelés miatt kiszakadniuk a munkából, többet tudnak dolgozni és keresni"? Ugyan mi garantálja, hogy minden gyermektelennek jól fizető munkája van? És azt mi támasztja alá, hogy "egy átlagos embernek aktív korában nemcsak az akkori és időskori fogyasztását kell megkeresnie, hanem a gyermekkorit is"? E kijelentésen érhető tetten az, hogy a javaslat mennyire mechanikus szemlélettel tekint a nyugdíjrendszerben résztvevő emberekre, mintha ők egymástól függetlenül, elszigetelve, egyedül élnének és küzdenének, nem pedig családi és társadalmi közösségek tarka, kölcsönös függésekkel (sőt, szeretettel) átszőtt hálózatában.
Az elképzelés szerint "a gyermektelenek, és a kevés gyermeket nevelők is ugyanolyan szinten fognak élni, mint azok, akik két-három gyermeket nevelnek. Megszűnik tehát az a mai helyzet, hogy a gyermeknevelés egyértelműen fogyasztási áldozat, kiegyenlítődik a gyermekesek és a gyermektelenek fogyasztási szintje."
Eszerint gyermektelenek és a "kevés" - azaz egyetlen - gyermeket nevelők "azt a pénzt, amit a gyermek nem-neveléssel megtakarítottak", pénzbeni járulékként befizetik, "ezzel egészítik ki hasonló szintűre a nyugdíjukat, mint a gyermekesek".
Újra szembesülhetünk a nem egzakt fogalmak ijesztő hatásával, hiszen semmilyen konkrét adat nem adható meg az érintettek "gyermek nem-neveléssel" elért megtakarítására, ami így bármekkora, akár drámai mértékű is lehet, ha köteleznék őket arra, hogy ezt pénzbeni járulékként fizessék be egy külön nekik - a gyermektelenséggel vagy egykeséggel megbélyegzetteknek - létrehozandó tőkealapba. (Vajon véletlen, ha itt eszembe jut a Rákosi-rendszer 1953-1956 között szedett gyermektelenségi adója?) Ki határozza meg hitelesen a befizetendő összeget? Ki kényszerítheti a befizetésre az érintetteket?
Ha később születik megfelelő számú gyermek, akkor a kikényszerített befizetés visszajár?
Ki kezelné és ki ellenőrizné ezeket a nyugdíjalapokat? Hogyan győznék meg a magánnyugdíjpénztári rendszer visszaállamosítása miatt minden nagyobb átalakítást alapvető gyanakvással fogadó embereket? Nem is beszélve arról, hogy a politikai aktorokat is kirázza a hideg bármilyen radikális átalakítás gondolatától, különösen, ha abban szerepet játszik az anatémának számító kötelező tőkefedezet fogalma.
Persze megnyugtató gondolat a szerzőtől, hogy a humántőke-fedezeti rendszer "senkit sem kényszerít gyermeknevelésre, mindenki szabadon választhat, hogy nyugdíjára „hagyományos” módon vagy „gyermekben” takarékoskodik."
Képzeljük el azt a helyzetet, hogy mindenki "gyermekben" akar takarékoskodni, és valami csoda folytán minden családban meg is születik két-három gyermek. Ez esetben a gyermekben történő takarékoskodást nem egészíti ki hagyományos módon történő megtakarítás (azaz pénzbeli járulékfizetés). Miből fizetik ilyen esetben az aktuális nyugdíjakat?
Kulcskérdés ennek kapcsán: milyen lehetne az átállás a mai rendszerről az újra? Ki fizetné az átállítás évtizedekig tartó plusz költségeit? Újra csak fölidézném a magánnyugdíjpénztári rendszer kálváriáját, sok tanulságot lehet levonni e szomorú történetből.
További fontos kérdés, hogyan tudná az új rendszer kezelni a demográfiai öregedés folyamatát, konkrétan azt a helyzetet, hogy a gyermeknevelés időtartamát meghaladhatja a nyugdíjas kor tartama, vagyis a gyermeknevelés költségeinek visszatörlesztése nem biztosíthatna elegendő fedezetet az egyre hosszabb öregkor kiadásaira?
A szerző folytatja: "Technikailag ezt úgy gondolom, hogy aktív életpályája kezdetén mindenki elkezdi fizetése egy részét félrerakni a saját nyugdíjára. (Ez nem a mostani járulékfizetés, az – időtartamában korlátozva ugyan, de - megmaradna, viszont nem járna érte nyugdíj.) Ha születik egy gyermeke, akkor ezt lecsökkentheti mondjuk harmadára, tehát azonnal pénze szabadul fel a gyermeknevelésre. További gyermek esetén tovább csökken ez a rész és 3 gyermeknél már semmit sem kell félreraknia."
Hogyan lehetne arra kényszeríteni az összes érintettet, hogy "aktív életpályája kezdetén mindenki elkezdi fizetése egy részét félrerakni a saját nyugdíjára"? Ami ráadásul "nem a mostani járulékfizetés, az – időtartamában korlátozva ugyan, de - megmaradna, viszont nem járna érte nyugdíj." Ha nem járna érte nyugdíj, akkor miért fizetné bárki is? Ráadásul a kötelező járulékfizetés mellett (amiért nem járna nyugdíj) kötelező lenne a "fizetés egy részének" félretétele "a saját nyugdíjára"?
Nem éppen az lenne a koncepció lényege, hogy a járulékfizetés/félretett pénz nem más, mint a gyermeknevelés miatt a gyermek által a szülőtől fölvett természetbeni kölcsön pénzbeni visszatörlesztése a szülő részére? Akkor hogyan jön ide a saját nyugdíj kérdése?
ÉS MÉG EGYSZER: KÉPZELJÜK EL AZT A HELYZETET, HOGY MINDENKI "GYERMEKBEN" AKAR TAKARÉKOSKODNI. MIBŐL FIZETIK ILYEN ESETBEN AZ AKTUÁLIS NYUGDÍJAKAT?
A korábbi véleménycikkemben kifejeztem az aggodalmamat azon nők kapcsán, akiknek bármely okból nem lehet gyermekük. Erre a következő kioktatást kaptam: "A társadalom nem teheti meg, hogy az efölötti sajnálatát plusz pénzzel fejezze ki a gyermektelenek számára."
Ezzel az érzéketlen hozzáállással nyilván a koncepció híve lesz az összes nő, akinek nem lehet gyermeke. Márpedig ők sokan vannak. A 30 év alatti nők 84%-a, az összes szülőképes korú nő 45%-a gyermektelen. A 30 év alatti gyermektelen nők száma megnégyszereződött, a 30 év alatti olyan édesanyák száma, akiknek viszont legalább két gyermekük van, a negyedére zuhant az elmúlt 30 évben. Az 1975-ben született nők 17%-a, az 1985-ös nemzedék 27%-a, az 1995-ös nemzedék 30%-a maradhat akaratlanul - esetleg szándékosan - gyermektelen.
Az összes magyar család 37,5%-ában egyébként (még, már vagy egyáltalán) nem él gyermek, míg a gyermekkel élő családok 54,5%-ában egy gyermek, 33,2%-ában két gyermek él, és csak 9,4%-ában él három gyermek, 4 vagy több gyermeket pedig csak a családok 2,9%-a nevel.
A teljes termékenységi mutató
Ráadásul a termékeny életkorban lévő (a megengedő statisztikai spektrum szerint 15-49 éves) nők összlétszáma 404 ezer fővel, 18,3%-kal csökken 2030-ig. Változatlan termékenységi szint mellett is csökkenő születésszámmal kell számolni, s ha emellett még termékenység is visszaesne, az jelentősen visszavetné a megszületett babák számát. (Forrás: KSH és Népességtudományi Kutatóintézet elemzései, valamint Felelősen magadért - a női egészség védelmében, 2019 adatai.)
Persze azt sem könnyű zsebre tennem, amit a kioktatás második részében kaptam: "Pláne, hogy van más megoldás is: az örökbefogadás. Ahhoz, hogy valaki szülő legyen, nem szükséges saját gyermek – sajnos – elég nagy a kínálat az örökbe fogadható gyermekekből. És a rendszer szempontjából közömbös, hogy valaki saját, vagy örökbe fogadott gyermekeket nevel. Ráadásul a gyermeket nem, vagy csak keveset nevelők egy kisebbsége az, akinek nem lehet gyermeke. A szabályokat nem a kisebbségre, hanem a többségre kell hozni, csak ott kell rajtuk változtatni, ha lényeges csoportok nem tudnak azokhoz alkalmazkodni. Az általam javasolt szabályokhoz pedig azok is tudnak alkalmazkodni, akiknek nem lehet saját gyermekük."
Ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy a legutolsó elérhető (2019-es) örökbefogadási adatokról a következő megállapítások tehetők:
VAGYIS A VALÓSÁGBAN AZ ÖRÖKBEFOGADÁSOK SZÁMA (AZ ÖRÖKBEFOGADHATÓ GYERMEKEK KIS SZÁMA ÉS A BONYOLULT FELTÉTELRENDSZER MIATT) ELENYÉSZŐ A GYERMEKTELEN NŐK (ÉS/VAGY FÉRFIAK) SZÁMÁHOZ KÉPEST.
A fenti adatok mellett csak egyetlen további megjegyzés: a kisebbségvédelem jogintézménye a jogállam része.
Jól szórakoztam a szerző cikkének végén említett "robotadó" ötletem kapcsán (nyilván ezt tekinti sci-fi elemnek a cikkemben): "S végül Farkas András saját nyugdíjjavaslatáról, amit az általa bírált „ellentmondásos” javaslat ellenében „letesz az asztalra”. Ez egy homályos utalás egy nem létező „robotadóra”, amit csak néhány futurológus, illetve feltűnést kereső politikus vetett fel eddig. Ezt nyugodtan lehet a szórakoztatás részének tekinteni."
A gyermekszámtól függő, humántőke-alapú új nyugdíjrendszer koncepciója korántsem volt olyan szórakoztató a számomra, mint az exponenciális technológiai fejlődés kikerülhetetlen hatásainak figyelembe vétele, amelynek nyomán a fentiekben már említett hibrid nyugdíjrendszer létrehozását látom célszerű - és veszélyes társadalmi feszültséget nem gerjesztő - megoldásnak. Ebben persze szerepet játszhat a robotadó is, vagyis az automatizált gyárak társaságiadó-alapjára kivetendő nyugdíjrendszer finanszírozási adó.
Hacsak a robotok nem tanulnak meg robot-gyermekeket produkálni, ez esetben a robottőke-alapú nyugdíjrendszer koncepcióját is meg kell majd vitatnunk - ha nem nekünk, hát a robotoknak...
A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával.
Ha hozzászólna a témához, küldje el meglátásait a velemeny@portfolio.hu címre. A Portfolio Vélemény rovata az On The Other Hand. A rovatról itt írtunk, a megjelent cikkek pedig itt olvashatók.
Kint laktam majd 1 évet (angolt tanultam), volt időm.. :-)
A sorozat következő részében arról lesz szó, hogy a magyar nyugdíjas átlag karbonlábnyoma hogyan viszonyul az amerikai átlagnyugdíjas karbonlábnyomához.
Hiszen ez is egy lényeges kérdés.
Ez nagyon ott van!
Azokról, akik már kiestek a csónakból vagy benne se voltak soha már nincs is szó.
A többi meg mind rendes ember, azok jól élnek.
Kicsit zavaró, hogy a két moderátor már abban se értett egyet, hogy mennyi aktuálisan az átlagnyugdíj és a sárgainges hangja minden adat bemondásakor megbicsaklik és kimarad, de oda se neki.
Apróság, hogy bemondják most a csak havi 5.000 Ft-ot félreteszel-t, de az én első fizetésem 8.020 Ft volt.
Egyébként azt hittem Kabos László jelentkezik.
Ha végig kattintgatod a képeimet, látod, h mást is megnéztem, amíg kint voltam.. :-)
Érdekes h ki mit néz meg én nem marxot néztem meg hanem a londoni szabadkőműves nagypáholyt ami ugye nem létezik csak az összeesküvés elméletekben főleg a 444,telex,24.hu,hvg szerint. Pedig ott van az London közepén ,a Great Queen Streeten és mindent elmond h a city (london független kerülete, és A pénzügyi központ) szélén.
És hát ugye nem csak a történelmet írták ott hanem a jövöt is ott tervezgetik. Furi a nyugdíjról vitázni, mostanság mert ebben az évtizedben elsöprő kataklizma jön így vagy úgy és elsöpri nem csak a pénzrendszert hanem a gazdaságokat is talán magával rántja az aerikát és az eu-t is. Mindenesetre nem a nyugdíj lesz a legnagyobb gond. Az alapjövedelem meg igazán vicces. A még az évszázadban 3 milliárdra növő (duplázódó) afrikai népességnek ugyan ki fizetné meg és miből az alapjövedelmét? És az ázsiai (pl. indiai,paki,indonáz stb) milliárdoknak ? Ha viszont őket kihagyják akkor vagy 4 milliárd ember itt fog tolongani europában h hozzájusson, és az eu meg soros még mindig előzékenyen hozza majd be őket. Ez csak mese, majd ha sikerül gécéknak megtizedelni az emberiség létszámát akkor majd esetleg elgondolkadnak rajta a nem létező összeesküvők
Az a baj, hogy a valo eletre nem lehet finomhangolni. A legvaratlanabb dolgok, eshetosegek tortennek meg. Keptelenseg mindent lepapirozni. Ezert kene egyszeru rendszer, tiszta elvek menten, nem pedig minden egyenre kulon raszabni
Lényeges finomhangolások persze lehetnének a rendszerben, pl. ha valakinek meghal a gyereke, akkor az a szűlő kapja meg az átlag nyugdíjat vagy a keveset kereső de hasznos társadalmi munkát végző emberek szülei is kapjanak nagyobb összegű nyugdíjat, de ezek már finomhangolások lennének. A vezérelv az az lenne, hogy amennyi járulékot fizet a gyerek, annak arányában kap nyugdíjat a szülő.
A nyugdíj rendszer a különféle szocdem egyletekből és önsegélyező pénztárakból fejlődött ki azért, hogy az öreg melósnak is jusson valami.
Évezredeken át nem volt nyugdíjrendszer - ez igaz.
Helyette volt nagy család, sok gyerek, törzsi rendszer és rövid életkor.
Az emberiség fejlődése hozta magával ezt a változást.
Az, hogy sokáig nem volt, nem azt jelenti, hogy úgy jó volt, hanem azt, hogy több volt a szenvedés, vagy legalábbis mástól szenvedtek és talán másképp.
Egyébként, ha ezeket a pulzáló reklámokat nézem itt a szövegem mellett, nem vagyok biztos benne, hogy valóban volt fejlődés.
(Inkább csak egyfajta automatizmusok ki lettek váltva másfajta automatizmusokkal.)
