Annak tükrében, hogy a világjárvány felgyorsított számos munkaerő-piaci tendenciát, a megkérdezettek 60%-a aggódik amiatt, hogy az automatizálás veszélyezteti a munkahelyeket; 48%-uk úgy véli, hogy a hagyományos foglalkoztatásról a jövőben nem beszélhetünk, 39%-uk pedig valószínűnek tartja, hogy munkahelye öt éven belül feleslegessé válik.
Ugyanakkor a munkavállalók 40%-a szerint digitális készségeik javultak a hosszú lezárás alatt, és azt állítják, hogy továbbra is nagy hangsúlyt fektetnek majd a képzésre és a készségfejlesztésre. A válaszadók 77%-a kész új készségek elsajátítására vagy a teljes átképzésre, 74 százalékuk pedig személyes felelősségnek tekinti a képzést. Továbbá 80 százalékuk bízik abban, hogy alkalmazkodni tud a munkahelyükön alkalmazott új technológiákhoz; Indiában (69%) és Dél-Afrikában (66%) a megkérdezettek nagy többsége ?nagyon bizakodó? e tekintetben. Ezenkívül a válaszadók közel fele (49%) a vállalkozói készségek fejlesztésére összpontosít, saját vállalkozás indítása érdekében.
A felmérés arra is rámutatott, hogy a munkavállalók 50%-a szembesült munkahelyi diszkriminációval, ami hátrányosan érintette előmenetelüket vagy képzésüket. A munkavállalók 13%-a szerint az etnikai hovatartozás miatt estek el lehetőségektől, és 14%-uk tapasztalt nemek közötti hátrányos megkülönböztetést, ami a nőket kétszer nagyobb valószínűséggel érte, mint a férfiakat. A megkérdezettek 13%-a találkozott osztályalapú megkülönböztetéssel, ezen belül leginkább a posztgraduális végzettségűek és a magasabb képesítéssel rendelkezők számoltak be előítéletekről. A fiatalok ugyanolyan valószínűséggel tapasztalnak életkoron alapuló megkülönböztetést, mint az idősebbek.
?A jelenlegi gyakorlatot követve a készségfejlesztés tovább növelheti a társadalmi egyenlőtlenséget, miközben éppen az ellenkezőjét kellene elérnie. A kormányzatoknak és a gazdasági szereplőknek együtt kell működniük, hogy a leginkább veszélyeztetett iparágakban és csoportokban az emberek hozzájussanak a szükséges lehetőségekhez. Az automatizálás és a technológiai fejlődés elkerülhetetlenek, az azonban a mi felelősségünk, hogy ennek negatív hatásait kezeljük? ? mondta Major Andrea, a PwC Magyarország cégtársa.
A felmérés szerint a távmunka a lezárásokat követően is fennmarad. A távmunkában dolgozók 72%-a azt állítja, hogy a személyes jelenléten alapuló munkavégzés és a távmunka ötvözését részesíti előnyben, és mindössze 9%-uk szeretne teljes munkaidőben visszatérni hagyományos munkakörnyezetébe. Ez különösen igaz az irodai dolgozókra, a cégtulajdonosokra és az egyéni vállalkozókra, akik a technológia segítségével feladataikat távoli munkavégzés formájában is képesek ellátni. Az otthoni munkavégzésnek azonban nem kell kizárólag a szellemi foglalkozásokra korlátozódnia. A fizikai dolgozók 43%-a, valamint a betanított munkások 45%-a azt állítja, hogy munkájuknak számos olyan eleme van, amelyet távolról is el tudnának végezni.
Az emberek hozzáállása az otthoni munkavégzéshez földrajzi elhelyezkedéstől függően is változik, ami további bizonyítékot szolgáltat arra, hogy a világjárvány miként növelte a globális digitális szakadékot. A nagyvárosi területek munkavállalói (66%) nagyobb valószínűséggel dolgoznak olyan munkakörben, amely a távmunkát lehetővé teszi, mint a vidéken élők (44%).
Világszerte a munkavállalók 44%-a vállalná, hogy a munkaadójuk a technológia segítségével ellenőrizze munkateljesítményüket, beleértve az érzékelőket és a testen hordható eszközöket, míg 31%-uk ellenezné azt. Addig azonban sokan már nem mennének el, hogy munkáltatóik számára hozzáférést engedjenek személyes adataikhoz. A válaszadók 41%-a nem biztosítana hozzáférést munkáltatója számára személyes adataihoz, például a közösségimédia-profiljához, míg 35%-uk erre is nyitott lenne.
A munkavállalók háromnegyede (75%) világszerte azt mondja, hogy olyan szervezetnél szeretne dolgozni, amely pozitívan járul hozzá a társadalomhoz. Ez a preferencia különösen Kínában (87%), Indiában (90%) és Dél-Afrikában (90%) jellemző.
A gazdasági bizonytalanság azonban korlátozza az embereket ? különösen a fiatalokat ? abban, hogy egy magasztos cél vagy alapelv szolgálatában álló karriert válasszanak. Összességében a megkérdezettek több mint fele (54%) nyilatkozta azt, hogy ha kénytelen lenne választani, akkor inkább olyan munka mellett döntene, amivel a jövedelmét maximalizálhatná, szemben egy olyan munkakörrel, amelyben változást érhet el a világban (46%).
Major Andrea szerint miközben a világ továbbra is egy globális egészségügyi válsággal és gazdasági bizonytalansággal küzd, láthatjuk, hogy a munkavállalók magasabb elvárásokat támasztanak az üzleti szférával szemben, munkáltatóikat arra ösztönözve, hogy pozitívan járuljanak hozzá a társadalomhoz. A PwC cégtársa hozzátette: ?A társadalmi hatások középpontba helyezése és a profit maximalizálása nem zárja ki egymást, sőt a társadalmi célok előtérbe helyezése még javíthatja is a vállalkozás sikerességét.?
fosik usa, pedig a versenyt hirdeti.
Miközben zsarolással fenyegetéssel tud csak üzletelni.
kettős beszéd kettős mérce.
Északi áramlat 2őn oroszoknak csak hidrogént akarnak engedni szállítani mert aki részt vett ebben a projektben azt teljesen blokkolják, ellehettelenítik, cégesen és egyénileg is.
Németek belengették, megveszik szaros lng gázukat ha nem ugatnak bele, de legalább is megépítik a terminált.
Hát igen, csak mivel Gates, Zuckenberg meg a hasonlóak már papíron nincstelenek, hiszen mindenüket beletették a maguk által kezelt alapítványokba, így pont megint nem a gazadgokat fogják megadóztatni, hanem a középosztályt.
Olyan, mintha itthon azt mondanák, hogy mindenki fizessen be m2-enként 10.000 ft adót a lakásai után, de aki be tudja mutatni azt, hogy NER-es szerződéseken keresztül lett pénze, az mentesül az adó alól...
Valahol igazuk van, hogy a gazdagoknak többet kéne adózni. Ezt Buffett, meg Gates is egy ideje mondogatja. Vannak felmérések, hogy kevesebbet adóznak, mint egy átlag polgár. Lehet mondani, hogy munkahelyet teremtenek, de ettől függetlenül, többet kéne a közösbe tenni a saját vagyonból.
Más kérdés, hogy a forrásokat másként kéne felhasználni, mint ahogy mostanság osztják el. A legjobb példa, ha már usa, california állam, a gazdagok menekülnek onnan, mert akkora az adó mértéke, az usában talán a legmagasabb, az állam nem forgat semmit vissza, egyre rosszabb a közbiztonság, tele vannak az utcák hajléktalanokkal stb stb... szóval rendszer szintű átalakításokra lenne szükség, nem csak ott, hanem az egész világban, mert az olló csak nyílik és nyílik, s ennek valószínűleg nem lesz jó a vége...
https://www.portfolio.hu/global/20210316/gazdagado...
Ezek a liberál-bolsevik-magukat demokratának tituláló kommunista ivadék férgek a világ minden részén ugyanazt csinálják ha hatalomra jutnak:
El akarják venni államosítás/ adók jogcímen a vagyonokat, amit aztán megpróbálnak átjátszani maguknak, miközben állandóan háborúkat provokálnak. Biden is biztos vagyok benne, hogy 2 éven belül háborút fog indítani valahol a világban.
A 2008-ban indult pénzügyi és világgazdasági válság egy, a meggyőződésében doktriner módon a Milton Friedman nevével fémjelzett stabilitási célokat valló nemzetközi gazdasági és pénzügyi szervezeti intézményrendszert állított kihívások elé. Ebbe az intézményi körbe sorolhatók a gazdaságpolitikai ajánlásokat tevő OECD, IMF és Világbank, valamint a monetáris politikai irányokat döntéseikkel nemzetközileg meghatározó amerikai Fed és az európai EKB. Nem csoda, hogy tíz évvel ezelőtt ezek a szervezetek és az ajánlásaikból táplálkozó nemzeti szintű gazdaságpolitikák a monetarista típusú uralkodó áramlat szerint sok esetben megszorító intézkedéseket foganatosítottak. A válságkezelés során azonban e globális jelentőségű kör intézményei is rákényszerültek olyan megoldásokra, amelyek ?békeidőben? eretnekségnek vagy feleslegesnek számítottak volna, mint például a jegybankok nagy volumenű államkötvényvásárlása vagy egyéb nemkonvencionális monetáris eszközök alkalmazása.
Mire a 2020-as Covid-19 járvány miatti teljesen újszerű gazdasági válság kezelésére sor került, a fenti intézmények szemlélete jelentősen átalakult, megszabadulva sok korábbi dogmától a megelőző évtized során. Ennek következtében olyan megoldásokat javasolnak ma egy, a modern piacgazdaságban eddig nem tapasztalt kihívásra, amelyek néhány éve még szinte elképzelhetetlenek lettek volna részükről. Már nem a stabilitás az elsődleges, hanem a növekedés, aminek következtében sokkal megengedőbbek a gazdaságpolitikai lazításokkal szemben mind fiskális, mind monetáris téren, sőt, adott esetben követelik azok alkalmazását. A megközelítésben bekövetkezett változást a felsorolt pénzügyi szervezetek vezető közgazdászainak nyilatkozatán keresztül érzékeltetjük egy kis időutazással kezdve.
2008 utolsó negyedévében a világgazdaságot meghatározó központi bankok alapvetően az inflációs kockázatok mérséklődésére és a likviditás fenntartására helyezték a hangsúlyt, és alapvetően a kamatcsatorna alkalmazásában gondolkoztak.
A G7 országok pénzügyminiszterei és jegybankjai 2009-ben még a nemzetközi pénzügyi rendszer integritása és likviditás a mellett tettek hitet, kinyilvánítva azt is, hogy minden eszközt megragadnak annak érdekében, hogy biztosítsák a nemzetközi pénzügyi rendszer stabilitását. Utóbbi elköteleződés egyértelműen azt jelentette közgazdasági szemszögből, hogy a pénzügyi kockázatok elkerülése érdekében nem alakulhat ki likviditási buborék, sem a nemfizetés kockázatával járó túlzott eladósodás.
Az EKB vezetői közül Lorenzo Bini Smaghi a 2008 szeptemberi Lehman Brothers csődje után két héttel az európai pénzügyi infrastruktúra megerősítéséről, a prudencia és a szabályozás fokozásáról beszélt. Jürgen Stark, akkori igazgatósági tag 2008 novemberében hangsúlyozta, hogy a válságkezelő fiskális lazítás mellett szükséges, hogy a közép és hosszútávú fiskális fenntarthatóság továbbra is a gazdaságpolitikusok szeme előtt lebegjen. Stark még az európai adósságválság közepette, 2010 elején és végén az adósságválság rémétől tartott leginkább, ezért az árstabilitás és a fiskális egyensúly helyreállítására hívta fel a gazdaságpolitikusok figyelmét.
A Fed rugalmasabban és gyorsabban alkalmazkodott a pénzpiaci likviditási kihívásokhoz, ahogy arról Ben Bernankie, a Fed akkori elnöke már a Lehman csődje után egy hónappal beszámolt. Ugyanakkor a 2009-ben és 2010-ben Bernanke és Donald L. Kohn (alelnök) előadásaiban visszatérő elem volt a pénzügyi stabilitáshoz és az árstabilitáshoz való visszatérés, valamint a költségvetési fenntarthatóság szükségessége. (E helyett persze a mennyiségi lazítás három hulláma inkább újabb tőzsdei buborékot eredményezett, ami szintén a szemlélet időközbeni átalakulását mutatja.) Tehát a Fed vezetői is fontosnak tartották, hogy a rövidtávú élénkítés mellett a kezdetektől hangsúlyozzák az egyensúlyhoz való visszatérés ígéretének fontosságát.
Az IMF részéről Olivier Blanchard 2010-ben úgy vélekedett, hogy ?[a] költségvetési kiigazítás kulcsfontosságú a nagyarányú magánbefektetések és a hosszú távú növekedés szempontjából?, és a fiskális reformok ?tízparancsolatát? kínálta az országoknak szerzőtársával, hangsúlyozva a középtávú konszolidáció és a fenntartható növekedési pálya fontosságát. Ugyanebben az évben az OECD-től Pier Carlo Padoan azt állította, hogy ?[a] görög [adósságválság] eset bizonyos értelemben azt jelzi, hogy a globális pénzügyi válság új szakaszában vagyunk, ahol a fő kérdéssé a költségvetési fenntarthatóság vált, háttérbe szorítva a recesszióból való kilábalást.?
A sorból talán a Világbank lógott ki annyiban, amennyiben akkori vezető közgazdásza, Justin Yifu Lin inkább a fiskális és monetáris eszközök célzottabb és hatékonyabb felhasználásáról, valamint a munkahelyteremtésről értekezett, és nem az adósságcsapdáról vagy megszorításokról.
Túl a 2010-es évek többhullámos mennyiségi könnyítésén, az államkötvénypiac jegybanki finanszírozása tilalmának elengedésén, valamint két nagy, fiskális forrásból finanszírozott gazdaságélénkítésen, illetve az ezeket 2020-tól kikényszerítő pénzügyi-, adósság- és karanténválságon, napjainkban már máshogy gondolkodnak a vezető közgazdászok a monetáris lazításról vagy az eladósodást növelő fiskális élénkítésről. (Természetesen nem állítjuk azt, hogy a későbbiekben nem lesz igény az egyensúlyhoz való visszatérésre. A lényeg azonban, hogy 2020-ban már nem idegenkedett a makrogazdasági szakma az élénkítés azonnali alkalmazásától.)
Egy 2020 októberi konferencián a Világbank vezető közgazdásza, a fiskális megszorítás és fenntarthatóság apostola, Carmen M. Reinhart a masszív eladósodást javasolja minden országnak addig, amíg a vírus okozta korlátozás miatt tart a gazdasági válság. Ezt az álláspontot erősített az IMF vezérigazgatója, Kristalina Georgieva, aki a költekezésre és a megszorítások elhalasztására szólította fel az országokat.
Ezzel egybecseng az IMF másik vezető közgazdásza, Gita Gopinath nyilatkozata, amely szerint ?mind a monetáris, mind a fiskális politika megfelelően és agresszíven reagált erre a világjárvány által vezérelt válságra. A monetáris politika intézkedései - a monetáris lazítás, az eszközvásárlás, a likviditási infúziók/támogatások - mind elengedhetetlenek voltak a pénzügyi katasztrófa és a túlzott csődök megelőzéséhez.? Illetve ?A pénzügyi válság után levont fontos tanulság, hogy a fiskális politika alapvető szerepet játszik a fellendülésben. Az adósság növekedése nem minden esetben veti el a ťpusztítás magvátŤ.? Georgieva annyiban árnyalja mindezt egy interjúban, hogy a fiskális és monetáris élénkítést munkahelyteremtési és digitalizálási céllal tartja mindenképpen szükségesnek.
Nem maradt ki a pénzszórásra való felhívásból az OECD jelenlegi vezető közgazdásza, Laurence Boone sem. 2021 januári nyilatkozatában kifejezetten óv attól, hogy a kormányok megszorításokba kezdjenek, illetve adót emeljenek. Furcsamód éppen azzal érvel, amely indokkal a megszorítások mellett volt szokás korábban érvelni: a fiskális hitelesség fenntartása miatt szükséges tovább költekezni és az adókat alacsonyan tartani, hiszen a gazdaságélénkítő csomagokat a kormányok korábban már beígérték. Érvelése alapján az állam ?adóssága akkor tartható fenn, ha az emberek bíznak intézményeiben, és a politikai döntéshozók teljesítik, amit ígértek?.
A monetáris hatóságok is megerősítik a permanens gazdaságélénkítés álláspontját. Az EKB Igazgatótanácsának tagjai, Fabio Panetta, Philip R. Lane és Isabel Schnabel 2020 utolsó hónapjaiban tartott beszédeikben kijelentették, hogy az EKB-nak folytatnia kell a ?kedvező pénzügyi feltételek fenntartását?, azaz a gazdaságösztönzést. Sőt, Lane szerint a nemzeti és közösségi finanszírozású fiskális politikának is feladata van a kilábalás folytatásában.
A Fed jelenlegi elnöke, Jerome H. Powell szintén lassú menetelésre, 2023-ban is még velünk lévő kilábalási folyamatra számít, így a Fed részéről is a gazdaságélénkítő aktivizmus fog folytatódni, amihez a új monetáris keretrendszert is kidolgozott az amerikai jegybank.
A fiskális egyensúly gyors visszaállításának szükségességét egyelőre csak a Világbankos Reinhart hangsúlyozza, aki a korábban idézett nyilatkozata ellenére azt vizionálja, hogy a Covid-válság át fog alakulni idén globális államadósságválsággá.
A fentiek alapján nem arról van szó, hogy a vezető közgazdászok teljesen megfeledkeztek volna a hosszútávú kockázatokról, de annyit mindenképpen megállapíthatunk, hogy a világjárvány okozta sajátos helyzetben azt javasolják az országoknak, hogy úgy költsenek, adósodjanak el és teremtsenek likviditást 2021-ben, mintha nem lenne holnap. Ennek a fordulatnak a célját az MNB elnöke, Matolcsy György fogalmazta meg a következőképpen: amíg 2010-ben az egyensúlyt kellett helyreállítani a növekedés megalapozásához, addig jelenleg a növekedés helyreállításával érhető el újra az egyensúly.
Bill Gates már Amerika legnagyobb termőföld-birtokosa - Portfolio.hu
Tisztánlátók, akik kapják a tanulmányokat.
Nehéz fölbecsülni a jelentőségét, mert Kína már eddig is hatalmas volt.
Hogy ez mekkora pluszt jelent és milyen értelemben, nehéz belátni jelenleg.
Mindenesetre ez eddig is hír volt, csak talán a Covid meg az USA elnökválasztás miatt ritkábban emlegették.
Ázsiában létrehozzák az eddigi legnagyobb szabadkereskedelmi övezetet (origo.hu)
Nem sokat hallunk róla miközben félelmetes a mérete és a lehetősége.
folyamatosan módosítottam a válaszom ahogy előre jutottam.
Alapból nem hozhatna létre a rendszer ilyen munkaköröket.
Mert minden cég nyereség- és eredményorientált kell legyen. Időnként mennek a nagyvállalatokhoz hatékonyság felmérő cégek akik figyelik a hatékonyságot és a párhuzamos feladatokat, kiradírozzák ezeket.
Bár én is ismerek cégeket akik egy nagy projektre felvesznek embereket
akikre utána nincs szükség, de mivel jók nem akarják elbocsátani őket
ezért felesleges feladatokkal tartják őket karban. Hátha lesz még
hasonló nagy projekt és akkor kellenek. Nem túl hatékony.
Korábban írtam legalább 3 féle munkavállaló van.
- a fogaskerék aki kölcsönadja a munkaerejét tudását elvégzi amit mondanak, ennyi
- második aki komplexebb feladatot kap esetleg csapatban dolgozik, megoldásokat javasol, ellenőrzi a többiek munkáját.
- a harmadik amikor érdeklődik a teljes terv iránt olyan mint a második csoport de magáénak érzi a feladatot, túlórázik, benne van az alkotási vágy.
Igen sok feladatot át fognak venni az embertől a gépek és az MI, de soha nem lehet kiváltani szerintem az embert.
Nem véletlenül vannak kisérletek a munka nélküli alapjövedelemmel.
Ebben a cikkben - én úgy értem - inkább arról van szó, hogy a rendszer hoz létre ilyen munkaköröket.
Az pl. egy kritikus pontja enneka problémának, hogy - ha akár csak szétnézek a saját ismerettségi körömben, több olyan arc van, akik átlagosan tényleg napi 3-4 órát dolgoznak, másokat meg széthajtanak a 8 órán is túl.
Szinte véletlenszerűen, attól függően, hogy a fogyasztói társadalom melyik pontjára csöppentél, egész más atmoszférában találod magadat.
És a tudás is csak egy faktor, ami nem biztos, hogy véd vagy a hiánya nem biztos, hogy árt.
Szétszakadt a világ és ez nem noooormális.
Igen, az élet értékeden mér. Nem a duma számít.
Én is ismerek sokakat akik elvégzik a munkát mert muszáj. A 8órából 6ot sem dolgoznak. Utálják a kormányt és lenéznek mindenkit mert nem ismeri el őket. Ők a fotelforrdalmárok a nagy megmondók a virtuális térben, ahol újabb és újabb álnéven születnek újjá, de még ezek is mind zsákutcák.
Ezek mindenért mást okolnak.
A folyamatos tanulás, a jelenlegi képességeidnél nagyobb feladatok vállalása ami karbantart és amitől fejlődsz.
Szerintem nincs lélekölőbb mint egész nap nem csinálni semmit.. lásd biztonsági őrök.
A munkavállalók egy része nincs tisztában a státuszával. Ő egy fogaskerék, egy szerkezet része amit esetleg nem is ismer.
Arra szerződött 8órára kölcsön adja a munkaerejét és tudását.
Valakik valahol összeraknak egy tervet azt körcikkekre bontják, kidelegálják, mindenki a saját körcikkéért felel, ha utána a vezető összerakja a körcikkeket ott a kész egész (jó esetben).
A cikkben vannak olyan részek amikor vannak olyan osztályok akik dolgoznak valamin de soha nem valósul meg. Ez általában a "mi lenne ha.." osztályok, ők a döntéshozatalhoz raknak össze verziókat. A stratégiai döntést nem ők hozzák hanem a menedzsment.
Egy céget mindig a hatékonyság és innováció kell vezessen.
És igen ma a papíros végzettség számít, HR esek veszik fel az embereket a megfelelő feladatokra de "bevált" sablonok szerint.
Megnézik papírokat jöhet a 3klasszikus kérdés.
Miért önt válasszuk?
Hol képzeli el magát 3-5-10év múlva?
Milyen állat szeretne lenni?
húúú ez igen, micsoda keresztkérdések. Ettől még nem lesz alkalmas a 9 diplomás ember egy fogaskerék feladathoz.
Persze nem arról van szó, hogy a fizetett semmittevést egyre művészibb szinten űzik egyesek, hanem hogy mind gyakrabban foglalkoznak már a tudósok is a kapun belüli munkanélküliség igencsak abszurd kapitalista jelenségével.
Koránt sincs konszenzus még arról a társadalomtudományos szakirodalomban, hogy mit is nevez(z)ünk alibimunkának. Ami viszont biztosan nem az:
Ők talán alibiznek éppen, de a munkájuk ettől még nem feltétlenül lesz kamu.
Bullshit Jobs:David Graeber amerikai antropológus szakkifejezése ez (azonos című definitív könyve 2018-ban jelent meg), amelyet mi jótékony
JÓLNEVELTSÉGBŐL ALIBIMUNKÁNAK FORDÍTUNK
most itt. Alibimunka az, ami van, pedig nem is kéne, hogy legyen.
Például amikor egy cégnél hónapokig, sőt évekig dolgoznak komplett emeletek egy olyan vállalati fejlesztésen vagy új eljárásrenden, amely sosem válik végül tényleges működési metódussá. Mert a vezetés folyton leszavazza. Vagy mert eleve soha nem is gondolta igazán komolyan. Vagy egy menedzsmentváltás miatt aktualitását vesztette már rég az egész, csak épp elmulasztottak szólni erről a szóban forgó részleg(ek)nek. Az érintettek munkája így tökéletesen improduktív és értelmetlen,
PRAKTIKUSAN A SEMMIÉRT KAPNAK TEHÁT FIZETÉST.
Mindez ráadásul
A MAGÁNVÁLLALATI LOGIKA ALAPVETÉSÉVEL IS SZEMBEMEGY,
a termelékenység és a hatékonyság zászlón lengetett szlogenjével. E kapitalista rendszerhiba a közigazgatásban is rendkívül gyakori, az adófizetők pénzét is számolatlanul pazarolják így.
Graeber másik kedvelt mumusai a személyzeti tanácsadó cégek. Régen, ha egy megüresedett munkakörbe új ember kellett, a középvezetőnek volt a dolga, hogy keressen és felvegyen valakit. Aztán jöttek a HR-osztályok, sőt, a szerződéses rekrutációs tanácsadók, akik jelentős extra kiadásokért átvették e feladatot. Hogy aztán gyakran olyan munkaerőt válasszanak ki végül, akiről az első percekben kiderül, hogy éppen csak a konkrét pozícióhoz szükséges speciális kompetenciája hiányzik. Ám ezt egy nem szakmabeli HR-es ezt nem volt képes kiolvasni az önéletrajzából, mert nem ismeri/érti a hirdető cég tényleges tevékenységét.
David GraeberFotó: Hiroyuki Ito / Getty Images Hungary
Legalább ugyanennyire gyakori, hogy csak a munkába álláskor derül ki: emberileg ellenszenves a kidelegált folyamatban talált új munkatárs a kollektívának, mert a HR-esnél volt interjún, nem a cégnél, ahol ténylegesen dolgoznia kell majd. Graeber verdiktje szerint az ilyen személyügyi referensek munkája teljesen feleslegesnek tekinthető, hiszen
OLYASVALAMIÉRT FIZETIK ŐKET (TÚL), AMIT MÁS (EGY BELSŐS) SOKKAL JOBBAN ÉS SOKKAL OLCSÓBBAN TUDNA MEGCSINÁLNI.
A kiszervezett marketingesek a fejlesztők és a HR-esek mindkét keresztjét egyszerre hordják: ha a felsővezetés leszavazza a hónapokig készülő terveiket, akkor azért felesleges a munkájuk, ha meg elfogadja azokat, akkor sem ők lettek volna a legalkalmasabbak (és legolcsóbbak) arra, hogy megragadják egy termék vagy szolgáltatás jelentőségét, illetve egy vállalat hangulatát – külsősként. Nem beszélve arról, ha a cég vagy a termék maga is gagyi, tehát eleve kidobott pénz minden reklám – a cég szempontjából. A kezdetektől (a vállalatalapításnál, illetve a termékfejlesztés elején) jelen kéne lennie a marketinges logikának már, akkor viszont nem is kell megbízni külsőst ugyanerre sosem.
Felvethető:
persze-persze, lehet ilyeneket mondani, de hadd döntse már el mindenki maga, hogy van-e értelme a saját munkájának!
Rutger Bregman holland történész (például magyarul is megjelent, Utópia realistáknak című könyvében) ezért önvallomásokra hivatkozva is elemzi a hasztalan munkák jelenségvilágát, és dermesztő képet fest. A Harvard Business Review egy 2013-as idevágó kutatása szerint a válaszolók fele úgy ítéli meg, hogy teljesen értelmetlen a munkája. Nem úgy értve, hogy személy szerint nem élvezik, hanem hogy szerintük semmit sem tesz hozzá semmihez.
Idekívánkozik Jeff Hammerbacher rezignált megállapítása a szellemi erőforrásaink pazarlásáról. A Facebook egyik első mérnöke szerint
korunk legkreatívabb elméi jelenleg szórakoztató alkalmazásokat fejlesztgetnek, mert abban van pénz, és egész nap azon agyalnak, miként vehetnék rá az embereket, hogy rákattintsanak az online hirdetésekre.
Egy másik kutatás azt találta, hogy a brit munkavállalók 37 százaléka szerint a saját munkakörének egyenesen nem is kellene léteznie. A korábban idézett Graeber is
40 SZÁZALÉK KÖRÜLIRE SACCOLJA A TÖKÉLETESEN HASZTALAN ÁLLÁSOK SZÁMÁT A KAPITALISTA VILÁGBAN.
Bregman és Graeber abban is egyetértenek, hogy a modern közgazdaságtan egyik atyja, John Maynard Keynes jól számolt 1930-ban, amikor azt jósolta, hogy az automatizáció miatt a XX. század végére már csupán napi három órás lesz az átlagos munkaidő.
CSAK AZZAL NEM KALKULÁLT A MESTER,
hogy közben a kapitalizmus újabb és újabb alibimunkaköröket talál ki, jórészt önmaga öncélú szórakoztatására. Dolgos kéz egyre kevesebb kell, az átlagpolgár szabadideje azonban mégsem nő.
John Maynard KeynesFotó: Bettmann / Getty Images Hungary
De mi a rossebet csinálnak tízmilliók egész nap a munkahelyükön, ha csak három órányi dolguk van valójában? Roland Paulsen, az Empty Labour című vonatkozó alapmű szerzője szerint: alibiznek. Amit lustálkodásnak semmiképpen sem nevezne a svéd szociológus, hiszen ténylegesen nincs is teendője ezeknek az embereknek.
DE BENT KELL LENNIÜK, MERT CSAK. DOLOGTALANUL.
A mostani járványhelyzet innen nézve egy globális alibimelós kísérletnek is tekinthető. Hiszen rengetegen álltak át otthoni munkavégzésre világszerte. És bizony milliók friss élménye, hogy a napi munkájuk lényegesen kevesebb idő alatt elvégezhető így, mint ha bejárnának dolgozni. És messze nem csupán az utazgatással megspórolt időről van szó itt. (A céges meeting-ek gyakran komikus hasztalanságára minden eddig említett szerző kitér.)
Az angol történész Cyril Northcote Parkinsonról kapta 1955-ben a nevét az idevágó antropológiai törvény:
MINDEN MUNKÁT PONTOSAN ANNYI IDŐ ALATT VÉGZÜNK EL, AMENNYI IDŐNK VAN RÁ.
Ilyen az emberi természet. Rutger Bregman egy másik tesztet ajánl arra, hogy kiderüljön, vajon személy szerint alibimunkánk van-e: sztrájkoljunk pár hétig! Minél kevesebb tagja veszi észre a társadalomnak a sztrájkunkat, annál feleslegesebb a munkánk.
Az alibi szó jelentése: máshollét. Sok munkavállaló ugyan fizikai értelemben a munkahelyén van, de fejben egészen máshol.
És sanszos, hogy csak azért dolgoztatják, hogy addig se legyen valahol másutt
– hangzik David Graeber szikár konklúziója. Aki szerint a munkába járás morális kérdéssé kezd válni, a „rendes emberré” nevelés egyik pedagógiai eszköze egyre inkább. (Nem lehet nem megjegyezni, hogy a hazai közmunkaprogramok indoklásában is sokszor hallhattunk ilyesféleket.) A kutató a kapitalizmus árulkodó varázstalanodásaként értékeli, hogy a munkavégzés szükségességét mind gyakrabban szokás kulturális faktorokkal indokolni, racionális gazdasági érvelés helyett.
Amikor tehát legközelebb a rövidebb munkahét követeléséről vagy a távmunka terjedésének szükségességéről olvasunk a nemzetközi hírekben, esetleg – urambocsá! – a feltétel nélküli alapjövedelemről,
NE ARRA GONDOLJUNK RÖGTÖN, HOGY MINDEZ CSUPÁN ALIBIZÉS!
Mert talán éppen annak az ellenkezője.