"Van egy jó tippünk? – tehetnénk fel a kérdést Európa és Amerika lakóinak. A TTIP ugyanis az unió és az Egyesült Államok között zajló szabad kereskedelmi megállapodás – amelyről most folynak a tárgyalások – elnevezése, a Transatlantic Trade and Investment Partnership rövidítése. Bár a világ és benne Európa és Magyarország sorsát meghatározó folyamatról van szó, az Európai Unió és az Egyesült Államok között zajló szabad kereskedelmi tárgyalásokról szinte semmit nem tud a közvélemény. Minden dokumentum minősített, tíz évre titkosított. Pedig nem ártana, ha Európa népei kissé nagyobb figyelmet szentelnének mindennek.
Az „eurokrácia” láthatólag diszkrét homályban igyekszik tartani az egész kérdéskört, és hát legyünk őszinték, ez azért nem nehéz feladat, mert látszólag valóban bürokraták egész hadának évekig tartó tárgyalásairól, vagyis a közvélemény számára érthetetlen és érdektelen(nek látszó) dolgokról van szó. Pedig a látszat csal, a távlati következmények ugyanis közvetlenül érintik majd Európa népeit, a szó szoros értelmében „húsbavágóak” lehetnek. (Tudniillik az agrárkereskedelem és azon belül a hústermékek, például a klórban fürdetett amerikai csirke, illetve a génkezelt élelmiszerek ügye a legkényesebb kérdések közé tartozik.) Érdemes azon is elgondolkodni, hogy a szabad kereskedelem témaköre elég vészjósló módon lépett a világtörténelem színpadára.
A Nyugat globális uralma kiépülésének döntő fontosságú állomása volt ugyanis annak a két birodalomnak a kifosztása, amely 1800 körül még egyenként is sokkal nagyobb és erősebb volt, mint a Nyugat egésze. Indiáról és Kínáról van szó, amelyek egész komplex anyagi újratermelési rendszereit, a „szabad kereskedelem” elvét és pusztító gyakorlatát a szó szoros értelmében fegyverként használó Nyugat roncsolta szét. És mivel ezek a folyamatok ott is igen lassan mentek végbe, és legalábbis kezdetben látszólag „unalmas”, vég nélküli bürokratikus egyezkedésekben zajlottak, feltehetően ott sem igen sejtették e hatalmas birodalmak lakói az ennek nyomán rájuk váró iszonyú megpróbáltatásokat.
Rendszerelméletileg viszonylag könnyű belátni, hogy a kereskedelem „felszabadítása” mindig az erősebb félnek kedvez, pontosabban annak, aki hatékonyabban képes az erőszak eszközeként, tehát fegyverként használni a kereskedelem „szabadságát”.
Mint a britek tették India hagyományos földművelési és kézműves- rendszereinek lassú, de végül mégis brutális következményekkel járó felbontásával, illetve Kínával szemben az ópium „szabad kereskedelmének” a kikényszerítésével. Ekkor az is kiderült, hogy a háború és a kereskedelem között soha nincs éles határvonal. A két menetben megvívott „ópiumháború” minden illúziót eloszlatott a Nyugat valóságos természetét illetően.
Tény, hogy ma a Nyugat két osztaga egyezkedik egymással, ám jogos az aggodalom, hogy az ennek nyomán létrejövő egyezség az európai és amerikai globális tőkestruktúrák stratégiai érdekeit, és nem az európai és amerikai „bennszülöttek” méltó emberi életfeltételeit szolgálják majd. Amerika és Európa világunk gazdasági teljesítményének közel ötven százalékát adja, a világkereskedelemnek viszont valamivel kevesebb, mint negyven százalékát. A legutóbbi időkig mindig a kereskedelmi részesedésük volt a magasabb, és ez a változás arra utal, hogy bár Ázsia, legfőképpen Kína hihetetlen gyorsasággal növeli részesedését mindkét területen, de leglátványosabb előretörés a világkereskedelemben megy végbe. Az Európai Unió világkereskedelmi részesedése ugyan sokkal magasabb, mint az Egyesült Államoké, de ennek legalább a kétharmada az unión belüli kereskedelem.
Ha megfigyeljük az Amerikai Egyesült Államok és az Európai Unió egymással folytatott kereskedelmének alakulását, akkor azt látjuk, hogy ez messzemenően a világ legnagyobb „kétoldalú” kereskedelme a maga több mint ezermilliárd dolláros éves szintű forgalmával, de ezzel együtt azt is látnunk kell, hogy a világkereskedelem egészén belüli aránya most már több évtizede csökkenőben van, ugyanis 1990-ben még 7,8 százalékát jelentette, ma már azonban csak a 4,8 százalékát. Még látványosabban mutatja a főbb tendenciákat az, hogy közben az Európai Unió és Ázsia közötti kereskedelem részaránya 7,9-ről 9,2 százalékra nőtt, vagyis huszonöt éve lényegében azonos volt, ma már majdnem kétszer akkora az Európai Unió és Ázsia kereskedelmi komplexumának részesedése. A két nyugati „óriás” tehát részben Ázsia elképesztően gyors világkereskedelmi részarány-növekedésének lassítását is reméli a szabad kereskedelmi tárgyalások végeredményétől, sikerességétől.
Elméletileg persze nem zárható ki, hogy a felek olyan egyezményt is köthetnének, amely a kölcsönös előnyökre épülne. De akkor vajon miért nem láthat bele az európai átlagpolgár ezekbe a dossziékba? Tény, hogy az unióban sincs teljes egység, hisz egész mást tekint kölcsönös előnynek a német autóipar és a francia hús- vagy tejtermelő parasztgazda, vagy éppen a finn elektronikai ipar és a lengyel gabonatermelő. A legkényesebb terület kétségtelenül az agrárkereskedelem és a szolgáltatások kereskedelme. Az előbbi esetében a génkezelt termékek, az utóbbinál pedig a légi közlekedés, hírközlés, távközlés, média- és pénzügyi szolgáltatások jelentik a legfőbb neuralgikus pontokat a szabad kereskedelmi tárgyalásokon. A legnagyobb feszültséget azonban mégis a beruházások kérdésköre váltja ki.
A térvesztését agresszív módon megállítani kívánó amerikai „birodalom” leplezetlenül arra készül, hogy transznacionális óriásvállalatai számára teljesen „szabad hozzáférést” tegyen lehetővé Európában. Egyszóval módfelett kalandos idők előtt állunk, és sorsdöntő fontosságú, hogy Európa képes legyen felismerni és bátran képviselni stratégiai érdekeit. Amíg nem késő!"
