Növekedés, avagy az ördögi kör négyszögesítése
Növekedni kellene. Nem elég ugyanis a ma még nem is létező pénzügyi stabilitást megteremteni, gazdasági növekedés is kell az adósság/GDP arány csökkentéséhez és a takarékosság okozta társadalmi feszültség mérsékléséhez.
Ám hol a növekedés forrása mostanában? A munkát terhelő adókat csökkenteni kell, mert az ösztönzi a foglalkoztatást, ezúton a fogyasztást, és ettől nő a GDP - olvasható a legutóbbi EU csúcs- és nem csúcs értekezletek jegyzőkönyveiben. Persze az államháztartási hiányra is figyelni kell, jobban, mint valaha, tehát cserébe imitt-amott faragni kell az adókedvezményekből, emelni kell az áfát - teszik hozzá pragmatikusan.
Az Európai Parlament a napokban egyszerűen határozatba foglalta, hogy "leginkább a rövid, közép és hosszú távon is növekedést ösztönző integrált reformintézkedésekre kell összpontosítani..." Csakhogy az ilyen, egykori kelet-európai párthatározatokra emlékeztető, "kell"-ekben bővelkedő elképzelésekkel az a baj, hogy az állami beavatkozás közvetlenül nem segít szinte semmit az érezhető nagyságrendek szintjén.
Különösen manapság nem, amikor a jövedelmek költségvetési újraelosztása szükségképp nulla összegű játék: amit valakinek odaadnak, azt mástól el kell venni, különben borul az államháztartás, ami felér a nemzeti öngyilkossággal. Az állami beavatkozás a mai rendszerben csak a magántőke viselkedésének esetleges módosításán keresztül gyakorolhat hatást. Kérdés, hogy hol és milyet.
Az amerikai statisztikák töretlen, egységes szemléletben nyúlnak vissza egészen az 1920-as évekig. Ezek a számsorok így összehasonlítható alapon mutatják meg tökéletes biztonsággal, hogy a lakosság fogyasztása csak akkor és annyira nő - és lendíti a gazdasági növekedést -, amikor és amennyire a lakosság összes jövedelme - ami túlnyomórészt munkajövedelem - nő. Ezen a nagyon szoros összefüggésen és irányzaton nem változtattak sem kormányprogramok, sem kormányváltozások, sem hitelbőség, sem hitelszűke.
A rövidebb távú statisztikákból következtethetően ez ugyanígy volt és van Európában is. Az itt hagyományosan nagyobb arányú állami beavatkozás igen korlátozott segítő hatása csak annyiban mutatható ki, amennyiben közvetlenül a lakossági fogyasztást támogatta, vagyis amikor - több évtizeddel ezelőtt - a magas adókból széleskörű szociális juttatásokat finanszíroztak bőkezűen a fejlett európai országokban. Ha mármost a fogyasztás növekedésének majdnem egyetlen forrása a lakosság munkajövedelmének növekedése, akkor ez csak akkor lehet a gazdasági növekedés forrása, ha a munkáltatók valami okból több pénzt adnak dolgozóiknak. De miért adnának?
Erre a kérdésre mindig a történelem adta vagy kényszerítette ki a választ. A történelem a következő fejleményeket produkálta az utóbbi időben: Nyugat-Európában a második világháború után a bővített újratermelés megtérülésének terepe a hazai piac volt, részint mert exportpiacok alig léteztek a világ távolabbi részein, részint mert a hazai piacok óriási mennyiségi növekedési lehetőséget kínáltak a háború utáni nyomortól az 1970-es évek vége felé elért telítettségig. Ezért a tőkének érdekében állt ütemesen növelni a hazai vásárlóerőt. Ezt az érdeket erősítette a két világrendszer versenyéből fakadó politikai szükség is.
Utána az 1980-as évek az útkeresés válságával teltek, majd az 1990-es évek megmutatták az új utat. Szinte egyszerre hatott egy irányba három-négy nagy fejlemény. A telített, alig növekvő belső piacok nem kínáltak többé gyors, nagy megtérülést, így a fizetésemelés tere és érdeke is beszűkült. Fölfejlődtek és megnyíltak viszont hatalmas új exportpiacok a felzárkózó országokban - hagyományos kifejezéssel a "harmadik világban" -, miközben az "első két világban" véget ért az addig vélt "kommunista" alternatíva és politikai konkurencia. Ez utóbbitól és a műszaki átalakulástól a szakszervezetek ereje is megrendült.
Az új körülmények között semmilyen érdek nem akadályozta, hogy a munkáltatók ne lassítsák, ne szorítsák akár az infláció alá is a munkajövedelmek növekedését már a 2010-es évek elejétől, ugyanakkor a szegényebb térségek felé növekvő export versenyképessé tétele meg is követelte ezt. A lakossági fogyasztás az euróövezetben a statisztikai tévedés nagyságrendjén belül növekedett az elmúlt tíz évben, mert a lakosság összes munkajövedelme is csak annyira nőtt. Egyelőre nincs változás és nincs javaslat arra, miként lehetne a munkáltatókat ismét érdekeltté tenni az összes foglalkoztatott összes munkajövedelmének reális emelésében. Sőt, ha valamikor, akkor éppen most a legnagyobb az ellenérdekeltség. Hiszen az elmúlt egy-másfél évtizednyi fejlődés eredményeképp a mértékadó nyugat-európai cégek rég kinőtték a telített, megrekedt, növekedést nem is tápláló hazai piacokat. Érezhető béremeléstől versenyképességet vesztve visszaszorulni a hazai piacra - ez egyenlő a szériavesztéssel és a tönkremenéssel.
Ily módon a növekedésre "fókuszáló" európai elképzelések, az élőmunka költségének mérséklése javíthatja az export versenyképességét, ettől akár bővülhet a foglalkoztatás is, de - amint az elmúlt évtizedben bebizonyosodott - a nagyobb foglalkoztatástól nem feltétlenül nő a lakosság összes munkajövedelme, ha több ember keres összesen ugyanannyit vagy reálisan akár kevesebbet. Vagyis a növekedéspártinak reklámozott intézkedések önmagukban nem alkalmasak a hazai lakossági kereslet bővítésére, és akkor még szó sem esett az esetleges áfa-emelésről. Az utóbbi tíz-tizenöt évi európai gazdaságfejlődése "kiárazta" a lakosság jövedelmét a növekedés versenyképes forrásai közül. Így a növekedés, ha lesz, javíthatja az adósság/GDP arányt, de aligha csökkentheti a társadalmi feszültséget a takarékosságra kényszerülő EU-országokban. Ezt az ördögi kört négyszögesíteni - ez lenne a fődíjas kérdés a mai világgazdasági vetélkedőben. (MTI)
