Hát nem furcsa?
Amikor a magyar kormány keletre megy forrásbevonás érdekében, akkor minden NPD hívő fegyverért kiált, hogy miért nem a megmentő IMF, de ha a német kormány nem az IMF-hez megy, hanem Kínába, akkor meg bólogatnak, hogy "ez így helyes", rendben van, nagyon is rendjén van ez így...
Azt hiszem, hamarosan elismert piac gazdaság lesz.....))
Xiang Lee Ponzi :-) Szép.
Már ott is megy a hozamkecsegtetés:
"többszörösére rúgó hozammal kecsegtetnek"
Kisebb irányváltás következett be a kínai monetáris politikában. A kínai jegybank (PBOC) ugyanis bejelentette, hogy a jövőben támogatja azokat a családokat, akik először vesznek lakást, így fékezhetővé válik az ingatlanpiac áresése, ami a bankszektorban uralkodó feszültséget is csökkenti. További részletek nem ismertek, mindazonáltal egyre több hasonló intézkedésre számítunk az elkövetkezendő hónapokban az eresztő ingatlanpiaci lufi következtében.
Most üttem gépeléje, na!
Soros, az meg ki?
:)
diszlexiás vagy? 5 óra telt el a hozzászólások között :)) Soros interjú egészen hasznos.
Bazz!
Egyre jobban hasonlítasz AT -ra! ...
Grrr ...
Még a felénél sem tartok, és te vagy aki 6+ aki akadályoz az elolvasásában!
:)))
nem érdekes számotokra ez a kis válság? :)
Kiemelendő:
Ez volna a piac korrigálása?
Igen. De ha az adósságteher 200 vagy 300 százalékkal nô, tönkretesz minden vállalkozást, gyakorlatilag az egész nemzetgazdaságot. Hogy a valutaárfolyamok tovább esnek, ezért ijesztô.
Japánban 200% felett van a hiány...
Olyan ez az egész, mint a futótûz, amit még nem sikerült megállítani. Az ilyen veszélyek csökkentésére homokot kéne szórni a piaci gépezetbe. Nemzetközi hitelbiztosító ügynökséget ajánlok, az új hatóság mandátuma a makroökonómiai stabilitás fenntartására szólna.
Nincs ember, aki ilyen sikeresen spekulált volna a részvény- és valutapiacokon, mint Ön. Most egyszerre a piacok szabályozását követeli. A betyár kiált pandúr után?
Én már a nyolcvanas években is ezt mondtam.
Miért sürgeti most a szabályozást, mikor a legtöbb pénzt keresi a pénzpiacok felbolydulásán?
Az ilyen felbolydulás közben lehet keresni, de veszíteni is. Ôszintén szólva többre tartom a nyugodt életet. A tárgyra térve: Van egy alapvetô félreértés a pénzpiacok jellegét illetôleg. A közfelfogás szerint a piacok mindig az egyensúly felé tartanak. De a pénzpiacokon a várható áralakulások megsejtése a fontos, itt nincs egyensúly. A legtöbb üzletet bizonyos értelemben a rend és a káosz határán kötik. Ezért kell tennünk valamit, hogy megakadályozzuk a piacok kisiklását.
Az ázsiai válság kisiklásokat korrigál, vagy rossz irányba visz?
A jelenlegi tendencia messze túllô a célon. De az ázsiai valuták mint a thaiföldi baht vagy a koreai von 20-25 százalékkal fölül voltak értékelve. És a valutaválságon kívül hitelválság is van. A valuták a dollárhoz voltak kötve, és az ázsiaiak kemény valutában vették föl a hiteleket, és belföldön használták fel a pénzt - fôleg telekspekulációkra. A leértékeléssel most a nemzeti fizetôeszközben növekszenek meg az adósságok. Az egyensúly helyreállításához néhány vállalatnak csôdbe kellett mennie.
Ez volna a piac korrigálása?
Igen. De ha az adósságteher 200 vagy 300 százalékkal nô, tönkretesz minden vállalkozást, gyakorlatilag az egész nemzetgazdaságot. Hogy a valutaárfolyamok tovább esnek, ezért ijesztô.
Várhatónak tartja, hogy az ázsiai válság Kínát közvetlenül is érinteni fogja?
Kína máris érintve van. A külföldi befektetések legnagyobb része a más országokban élô kínaiaktól származott, és ezek - Thaiföldön vagy Indonéziában - máris elvesztették a vagyonuk felét, vagy annál is többet. Ezért el fog apadni a kívülrôl jövô befektetések áradata. A világ összes épületdarujának egyharmada Sanghajban van, ezeket most nyilván le kell majd állítani.
A kínai piac is nyomás alá kerül?
A helyzet Hongkongban és Kínában rendkívül kényes. A honkongi dollárnak az amerikai dollárhoz kötését csak óriási költségekkel lehet fenntartani. És ha a kínai fizetôeszközt, a renmibit is le kell értékelni, akkor ezt a kötôdést már nem lehet majd fönntartani. A vihar tovább erôsödik.
Vannak, akik azt mondják, hogy éppen Ön idézte elô ezt az egész vihart, mert a Quantum Fund a thaiföldi valuta ellen spekulált.
Szó sincs róla. Az én vállalkozásomnak különben is nagyon nehéz ügyleteket végrehajtani a valutapiacon, mert a piac többi szereplôje intenzíven figyel ránk. De megmondhatom: 1997 januárjában valóban árfolyamcsökkenésre játszottunk mind a thaiföldi baht, mind a maláj ringgat esetében. Amikor kitört a válság, ott sem voltunk a piacon. De ha aktívan benne lettünk volna, akkor sem lenne semmi lelkiismeret-furdalásom. A piacok arra valók, hogy használják ôket. És mi élünk a piac kínálta lehetôségekkel.
Ön óvott a globális deflációtól. Világméretû válságról van szó tehát?
Talán. Amerikában a gazdaság továbbra is nagyon erôs, és Európában is javul a konjunktúra. Most olcsó befektetések özönével kell számolnunk ezeken a piacokon. Ami elejét veheti a kényszerû kamatemelésnek. Az amerikai gazdaság profitál ebbôl, amíg a deflációs nyomás túl nagy nem lesz, és a fogyasztók nem kezdenek kevesebbet vásárolni abban a reményben, hogy holnap még olcsóbban vehetnek. Ez történt Japánban. Ebben az esetben valóban recessziótól lehetne tartani, ami a világkereskedelem rendszerének összeomlásához vezethetne. De ez a tendencia egyáltalán nem feltartóztathatatlan.
December végén úgy vélte, hogy az ázsiai fejlemények túlmennek a legrosszabbon, amitôl tartani lehetett. A helyzet azóta csak súlyosbodott.
Vigyázat. Minden összefonódás ellenére más és más minden ázsiai ország. Ijesztô, hogy a thaiföldi nehézségek a felbolydulások egész sorozatát idézték elô. Elképzelhetô, hogy Kína mellett Latin-Amerika is megfertôzôdik. Olyan ez az egész, mint a futótûz, amit még nem sikerült megállítani. De az egyes országok sajátos problémáit meg lehet oldani. A japán tüzet elolthatják maguk a japánok, és azon is vannak, hogy ezt megtegyék. Hoznak egy törvényt, amelyik megengedi, hogy az állam elsôbbségi részvényeket vegyen a bankokban, és ilymódon megint tôkével lássa el a bajba jutott pénzintézeteket. Ez lehetôvé teszi az ottani bankrendszer talpon maradását.
Ez optimistán hangzik. De az igazi probléma az olyan országokban van, mint Dél-Korea.
Éppen Koreából jövök. Nekem úgy tûnik, hogy a koreai iparnak nagy szüksége van tôkére. Szerencse, hogy ott most új miniszterelnököt választottak, aki a régi rendszer legjelentôsebb bírálói közé tartozott. Ezért most a csúcson megvan a készség a szükséges radikális lépésekre. Korea tekintetében derûlátó vagyok.
Netán Indonézia tekintetében is?
Indonézia a legnagyobb probléma, még ha a gazdasága a legkevésbé rendült is meg. De a korrupt rezsim ellenében nem lehetett keresztülvinni a szükséges korrekciókat. Az elnök családjának keze minden területre elér. Ezért nem hiszem, hogy a problémát meg lehetne oldani a rezsim megváltozása nélkül. De el tudom képzelni, hogy a család a legnagyobb csendben elvonult, és az öreget hátrahagyták a csúcson, hogy tartsa a frontot.
A kihatások mégiscsak túlterjedhetnek a határokon, mivel az indonézek óriási adósságokat halmoztak fel.
Ez az ország egyedül nem képes megrendíteni a világot. Az adósságteher 80 vagy 100 milliárd dollár - ez gyakorlatilag semmi. De a kihatások természetesen megmutatkozhatnak a vállalatok csôdbe jutásában. Az a tény, hogy ezeknek az adósságoknak a nagyrészét nem fogják visszafizetni, a világ más részein is éreztetheti a hatását. Ez vezetett már a hongkongi Peregrine-bank összeomlásához is.
Hogyan lehetne mindezt summázni?
Az ázsiai fejlemények képesek volnának halomra dönteni a világkereskedelem egész rendszerét, ennek mégis ellentmond a valószínûség.
A Nemzetközi Valutaalap növelte vagy csökkentette ezt a veszélyt?
A Nemzetközi Valutaalap beavatkozása nélkül sokkal rosszabb volna a helyzet. Ez a beavatkozás szükséges volt, de nem elégséges. Mert a Valutaalap receptjei bizonyos fajta betegségekre készültek, és itt egy bonyolultabb betegséggel van dolgunk. A vállalatokat át kell strukturálni, mert a privát hitelfelvétel hozzájárult ehhez a válsághoz. Ezt a Valutaalap nem tudja megtenni, ezt minden országában külön kell elvégezni.
Ha hinni lehet a kritikusoknak a Világbankot is beleértve, a Valutaalap a kikötéseivel még külön is szorongatja az ázsiai gazdaságokat.
Ezzel a kritikával nem értek egyet. A Valutaalapnak az a feladata, hogy védje a rendszert...
Mindenekelôtt az amerikai hitelgazdaságot.
...azt a rendszert, amelynek a középpontjában Amerika áll, tehát a nemzetközi bankrendszert. Ezért esik például a Valutaalapnak olyan nehezére, hogy jóváhagyja egy adósság befagyasztását. Ez ugyanis tönkretenné az érintett bankokat.
Osztja azt a kritikai nézetet, hogy a Valutaalap az amerikaiak túl erôs befolyása alatt áll, és azt a lehetôséget akarja kínálni a bankjainak, hogy olcsón bevegyék magukat Ázsiába?
Közvetve én is ezt mondtam. A Valutaalap ma szorosan összefonódik a nemzetközi bankokkal. És azok közremûködése nélkül nem is tudná ellátni a feladatát - mint Koreában. Akadályozza az olyan intézkedéseket, amelyek veszteséget okoznának a bankoknak. És ezért nem mûködik a dolog megfelelôen.
És ezért akar Ön egy újabb nemzetközi intézményt felállítani.
Idôközben bebizonyosodott, hogy a nemzetközi hitelnyújtás szabályozás nélkül egészségtelen és megbízhatatlan. A hitelpiacok vagy túl sokat vagy túl keveset nyújtanak. Ezért kell valami keret, valamiféle visszatérés az aranyfedezetû pénzrendszerhez. Nemzetközi hitelbiztosító ügynökséget ajánlok, amely megítélné, mennyiben egészségesek a hitelek. Nem állítaná le a hitelnyújtást. De eldöntené, milyen mértékig biztosítsák a hiteleket, amelyeket aztán kedvezô feltételekkel nyújtanának. Ezen a mértéken felül minden résztvevô a saját kockázatára járna el sokkal magasabb kamatok mellett. Ez elejét venné a túlzott hitelkibocsátásnak.
Ezzel nagyon nagy hatalmat ad a hitelbiztosításról döntô bürokratáknak, és ehhez egyébként is hatalmas mennyiségû pénzre volna szükség. Honnan lehet ezt venni?
Különleges lehívási jogok kiadásából. A biztosítással garancia járna együtt, úgyhogy a pénzt nem kéne behozni az áramlásba, csak fizetésképtelenség esetén kéne kiadni. És ebben az idôpontban pénzt kiadni kimondottan ajánlatos az egyensúly érdekében. Éppen az ilyenfajta eszközökben van most hiány. Természetesen ezzel jelentôs hatalom kerül a technokraták kezébe, és ezek sem hibáznak kevesebbet, mint a piacok. De van egy komoly különbség. Az új hatóság mandátuma a makroökonómiai stabilitás fenntartására szólna. A bankok technokratái ezzel szemben egyszerûen csak pénzt akarnak szerezni.
Mit gondol James Tobin, amerikai közgazdász ötletérôl, hogy a nemzetközi spekulációt egy minden pénzügyi tranzakcióra kivetett adóval kéne megfékezni?
Ez értékes gondolat. De nem hiszem, hogy ezzel meg lehetne oldani a jelenlegi válságot. Annak semmi köze a spekulációhoz.
Hogyhogy?
Gyakorlatilag nincs. Telekspekulációkhoz talán az egyes országokban, de valutaspekulációkhoz nincs.
Ez azt jelenti, hogy a sokszor hangsúlyozott összefüggés a válság és az úgynevezett származékos pénzügyletek között nem is áll fenn?
A származékos ügyletek alapvetôen destabilizáló hatásúak, és ezért kontrollálandók. Jó oka volna annak, hogy némelyiket teljesen betiltsák. Mert ezek automatikusan fölerôsítik a tendenciákat. Az egyik biztosítást köt a fluktuáció ellen, a biztosító aztán automatikusan fedezi a kockázatát, és ezzel fölerôsíti a mindenkori trendet. Az egyén kockázata ezáltal a rendszer kockázatává lesz. Vannak sajátos bonyolult opciók, amelyek károsak - például az úgynevezett knockout option , amelyik mesterségesen teremt olyan helyzetet, amilyen az angol fonté volt az európai valutarendszeren belül, ha átszakad a gát, a törést csak erôsítik.
...amibôl Ön 1992-ben busás hasznot húzott.
Igen, ezt a helyzetet a knockout option mesterségesen idézi elô. Ez olyan, mint a crack a kokain helyett. Az ilyen veszélyek csökkentésére homokot kéne szórni a piaci gépezetbe. Éppen ez Tobin javaslata. Mindenesetre van itt egy probléma: A bankok közötti tranzakciókat nem lehet megadóztatni. És ezek a domináns piacalakítók.
Jelenleg a befektetôk a dollárt használják kikötônek. Fennmarad ez a trend?
Erre felelni annyi volna, mint megjósolni a piac alakulását. Persze, hogy tudom, hogy mi fog történni, de nem mondom meg.
Ha Soros György nyilatkozik valamit az árfolyam alakulásáról, követi a nyáj. Mit jelent az Ön számára, hogy ekkora befolyása van a befektetôk viselkedésére?
Nagyon korlátozónak érzem, ha mindenki engem néz, és engem tesz felelôssé a fejleményekért. Talán be kéne ismernem, hogy az indonéz rúpiánál nagy tételben játszottam hosszra, árfolyam emelkedésre, és eddig valami 60 százalékot vesztettem. Nyilván nem úgy van, hogy túl sok ember utánozná, amit csinálok.
Nincs mégis valami hatalom- és felelôsségtudata?
Mit kezdhetnék egy ilyen hatalommal? Úgy mozgatni a piacokat, hogy profitáljak belôle, ez nem menne. Talán a befektetôk úgy vennének, mint én, - de mi van, ha eladok? Ez mind nem olyan egyszerû. Tudatában vagyok a körülöttem kialakult mítosznak. Valójában az összeesküvés-elmélet terméke, ami abból indul ki, ha valami történik, azt valaki elôidézte. Voltaképpen ez az antiszemitizmus kiindulópontja.
Valami ilyen teóriát fejtett ki Önt bírálva a maláj miniszterelnök, Mahathir.
Igen. Bizonyos értelemben az antiszemita magyarázóséma prototípusává váltam. A hatalom, amit nekem tulajdonítanak - hogy is mondjam - nagyon keserû pohár. Ezért fontos, hogy világosan leszögezzem, ha rúpiát veszek, ez nem jelenti azt, hogy fölmegy az árfolyama. Mégis megpróbálom felhasználni a befolyásomat, nem arra, hogy a piacokat manipuláljam, hanem, hogy a történéseknek adott értelmezésemet kifejezésre juttassam. Lehet, hogy ez is téves, de nem annyira, mint a ma uralkodó felfogás.
Az 1997 júliusától kibontakozó ázsiai gazdasági válságot nem lehet általános regionális jelenségként kezelni. A jelentősebb gazdasági potenciállal bíró országok közül sok alig érezte a válság hatásait, míg másutt komoly megrázkódtatásokra, lemondásokra, kisebb-nagyobb zavargásokra is sor került.
Ázsia egyes, a világgazdaság szempontjából is számottevő országaiban gazdasági, itt-ott politikai válság van. Ám ez nem a régió általános krízise. Tompította a válság tovagyűrűzésének következményeit Szingapúrban az átgondoltabb gazdaságpolitika és a fejlettebb ipar, a Fülöp-szigetek, Malajzia és Tajvan esetében egyes negatív tényezők hiánya, Kínában és Vietnamban a gazdasági rendszer más jellege, a magánkapitalista rendszer intézményeinek (például a tőzsdéknek) a kiépületlensége. A válság Thaiföldet, Indonéziát és Dél-Koreát érintette a legérzékenyebben. Ám a legtöbb gazdaságszerkezeti tényező érvényes a hasonló fejlettségi szintű Malajziára, Fülöp-szigetekre, illetve részben Tajvanra. Kína, Vietnam és a többi, a magántulajdonra épülő piacgazdaság felé elmozduló ország - sikereik ellenére - sok olyan problémával (például az állami vállalatok gyengeségeivel és adósságaival, a hiányos infrastruktúrával, a mezőgazdaság fejletlenségével) küszködik, amelyek a válság nélkül is jelen lennének.
Thaiföldről a térségen át
A thaiföldi valuta, a baht valutakosárhoz kötött, s így csaknem tíz évig gyakorlatilag változatlan, a reálgazdasági folyamatokhoz nem igazodó árfolyama nem volt összhangban a kamatláb-politikával és a pénzügyi liberalizáció egyes lépéseivel sem. A válság tehát nem véletlenül robbant ki éppen Thaiföldön: ott volt együtt, egy időben a válság legtöbb tényezője.
A baht leértékelődésének hatása gyorsan és súlyos következményekkel terjedt tova a régióban. A fejlett ipari és egyes fejlődő, köztük néhány délkelet-ázsiai ország legismertebb tőzsdéi ugyanis szoros kapcsolatba kerültek egymással a pénzpiaci liberalizáció és a számítógépesítés révén. Emellett a befektetők a tárgyalt országok tőzsdéit egy blokként kezelik. A térség országai közötti gazdasági verseny miatt a komolyabb leértékelődéseket a versenytársak is követik.
A válság a baht 1997. július elején bevezetett lebegtetésével és gyors leértékelődésével kezdődött. Ennek nyomán a térség legtöbb valutája is jelentős értékvesztést szenvedett. Így aztán a közvetlen és sokat emlegetett okok közül az egyik az árfolyam-politika. A 80-as években a térségben az export ösztönzése érdekében a (reál)leértékelő árfolyam-politika volt jellemző, amit a 90-es évekre, válaszként a megemelkedő inflációs rátára, a pénzromlás akadályozása érdekében folytatott (reál)felértékelő politika váltott fel. Gyakorlatilag követték az erősödő amerikai dollár árfolyamát, ami nem volt nehéz, hiszen ezek a valuták korábban is az amerikai dollárhoz kötődtek. Ez viszont gyengítette az export versenyképességét, és előmozdította a bevitel növekedését. Ugyanakkor a valutákra nehezedő leértékelési nyomást erősítette, hogy egyre nagyobb lett a folyó fizetési mérleg deficitje.
Koreai kísérletek Dél-Koreában a válság előjelei már 1996-ban megmutatkoztak. Az év végétől sorra csődbe ment számos nagyvállalat, miután a korábbi években a hazai és külföldi forrásokból felvett hiteleket olyan beruházásokra fordították, amelyek nem térültek meg. A nagyvállalatok fizetésképtelensége Dél-Koreában a szokásosnál is súlyosabb probléma, mert a gazdaság néhány nagy vállalatcsoportra (chaebol) épül. Tettek ugyan kísérleteket a 90-es évek elején az ilyen mértékű koncentráció megtörésére, de az intézkedések papíron maradtak, vagy csak félig-meddig valósultak meg. A Samsung és a Hyundai csökkentette, egyes esetekben meg is szüntette tevékenységét egyes iparágakban. Ugyanakkor, ezzel párhuzamosan a Samsung hatalmas beruházásokba kezdett autógyártása érdekében, míg a Hyundai az acélipart célozta meg. Az állami vezetőkkel való szoros kapcsolat gyakorlatilag lehetetlenné tette a chaebolok gazdasági hatalmának csökkentését, és kérdéses, hogy ez a közeljövőben megtörténik-e. A beáramló külföldi tőke érdeke ugyancsak ütközik számos iparág és hazai üzleti csoport érdekeivel, hiszen egyáltalán nem lebecsülendő a több mint 40 milliós hazai piac vásárlóereje. A pénzügyi liberalizáció ugyancsak sérti azon vállalatcsoportok érdekeit, amelyek eddig szinte monopolhelyzetet élveztek. Dél-Koreában máris jelentős társadalmi feszültségekhez vezetett az alkalmazottak elbocsátásának megkönnyítése és a bérek befagyasztása, mivel - ázsiai összehasonlításban - ott a legaktívabbak a szakszervezeti mozgalmak. A dél-koreai gazdasági vezetők szerint a válság gyökerei a termelés és az export versenyképességét rontó magas hazai kamatlábakban, árakban, bérekben rejlenek és logisztikai költségekben is fellelhetők. A befolyásos üzleti körök és a média csak részben fogadja el az IMF követelményeit. A kormány a - legjelentősebb politikai erők által is tolerált, nacionalizmussal is átitatott - kedélyek csillapítására tervbe vett néhány intézkedést a kereslet élénkítésére (például a külföldi tőke infrastruktúra-fejlesztés felé fordításával), az IMF-től független finanszírozási lehetőségek kialakítására (kötvénykibocsátással) és a munkanélküliek támogatására (speciális adó bevezetésével). A következő két évben az elemzők az 1998 tavaszára nagyjából kialakult mintegy 10 százalékos inflációval, 6 százalékos munkanélküliségi rátával, a GDP stagnálásával és - az import már megkezdődött visszaesése miatt - jelentős folyó fizetésimérleg-többlettel számolnak. Az 1995-96-ra jellemző kedvezőbb makrogazdasági mutatók legkorábban 2000-ben térnek vissza.
A gazdasági növekedés gyors üteme és a pénzügyi
liberalizáció arra késztette a vállalatokat, hogy jelentős hiteleket vegyenek fel hazai és külföldi forrásokból. Ezek mind nagyobb része viszont nem a termelésbe és a szolgáltatásokba áramlott, hanem pénzügyi és ingatlanspekulációkba. Így aztán a tőzsdei árfolyamesés nem fizető adóssá tett sok-sok vállalatot. Ami a reálszférát illeti, egyes ázsiai országok kormányai a legtöbbször - az egyébként indokolt - hatalmas, hitel- és importigényes infrastrukturális beruházások mellett hajlottak arra is, hogy nagy összegeket áldozzanak presztízsberuházásokra.
Az úgynevezett feltörekvő (pénz)piacok közül a 90-es évek elején a délkelet-ázsiai országok kerültek a befektetők figyelmének középpontjába. Felgyorsult a spekulációs, rövid lejáratú tőke beáramlása, míg a közvetlen beruházások viszonylagos jelentősége csökkent. Elkezdett ketyegni a tőkemenekítés időzített bombája.
A pénzügyi liberalizáció időszakában elhanyagolták a különösen fontos pénzügyi ellenőrző és szabályozó funkciók kiépítését, ami többek között az elszabaduló részvény- és ingatlanspekulációk megfékezésének sikertelenségében érhető tetten. A bankok és pénzintézetek feletti ellenőrzés gyengeségére, a garanciák hiányára az is magyarázatot ad, hogy a gazdaságfejlesztési prioritásokat nemegyszer alárendelték az erősen tekintélyelvű és többé-kevésbé diktatórikus politikai rendszereket vezető, szűk hatalmi elitek személyes üzleti kapcsolatainak.
Világgazdasági összefüggések
A válság világgazdasági folyamatokkal összefüggő okai közül igen lényeges, hogy túltermelés alakult ki számos olyan termékből, amelyeknek egyes ázsiai országok jelentős exportőrei. A mélyebb gazdaságszerkezeti okokat kutatva azt találjuk, hogy a délkelet-ázsiai országokban és Dél-Koreában a kétségtelenül erősen exportorientált és komoly világpiaci sikereket felmutató feldolgozóipar alapvetően importnyersanyagokra, tőkejavakra és technológiákra épül. A kivitel látszólag sok iparágat ölel át, de a statisztikákat jobban megvizsgálva megállapítható, hogy az valójában néhány szűk termékcsoportra koncentrálódik. Ilyenek a szórakoztatóelektronikai cikkek, a személygépkocsik, DRAM-chipek, egyes ruházati cikkek, amelyek technikai színvonala és/vagy minősége nem éri el a fejlett ipari országokban gyártott termékekét. Versenyképességük az alacsony árakban rejlik, ám jobban kiszolgáltatottak a piaci kereslet és kínálat változásainak. Amikor az exportban fontos szerepet betöltő végtermékek világpiaci ára gyorsan esni kezd - a túltermelés (például a chipek esetében 1996-ban) vagy az élesedő világpiaci verseny miatt (Kína és más országok feltörekvésével) -, a hirtelen kieső exportbevételek egyértelművé teszik az importfüggőséget, megugrik a külkereskedelmi deficit, vagy elolvad a korábbi többlet.
Ezt ellensúlyozhatná a folyó fizetési mérleg többi tétele, aminek viszont éppen az ellenkezője történt, hiszen e tételek túlnyomó többsége (szállítás, technológiakereskedelem, üzleti szolgáltatás, a befektetések jövedelmeinek nemzetközi átutalása) deficitet mutat, rontva az adott ország külgazdasági egyensúlyát. Egyre sürgetőbb az igény, hogy a gazdaság fejlesztését ne pusztán a viszonylag gyors népesség- és munkaerő-bővülésre alapozzák, hanem javítsanak az emberi erőforrások minőségén, mivel azok egyre nehezebben tudnak lépést tartani a külföldi technológia fejlődésével. A technológia helyi fejlesztése további előnnyel is járhatna: az országban tartaná a magasan képzett, diplomás dolgozókat, akik így nem kényszerülnének arra, hogy külföldön keressék anyagi és szakmai előrelépésük lehetőségeit.
Úgy tűnik tehát, hogy sok igazság van Paul Krugman neves amerikai közgazdász 1994-ben közzétett, alapos kutatásokon alapuló tételében, miszerint a távol-keleti sikerországok gazdasági fejlődése az inputok (munkaerő, tőke) mennyiségének növelésén alapult, s nem a termelékenység javulásán.
A következmények
A válság következményeként az ASEAN-országok lakossága kénytelen megfizetni a korábban jellemző gyors gazdasági növekedés és a javuló foglalkoztatási helyzet politikai ára (az emberi jogok és a demokratikus ellenőrzés gyengesége) mellett annak gazdasági árát (infláció, a munkanélküliség növekedése, a szociális kiadások viszszafogása stb.) is. A lakosság többségének tiltakozása jelentőssé dagadt - különösen Indonéziában, ami ott Suharto elnök kényszerű lemondását eredményezte.
A helyi kormányok külső nyomásra vagy hazai megfontolásból monetáris restrikciót folytatnak, ami párosul a költségvetési kiadások csökkentésével és a bevételek növelésével. Egyes beruházások leállítása, az újonnan beruházni kívánó külföldi cégek elfordulása a véltnél kevésbé veszélyezteti a kivitelt, hiszen jó néhány cég a valuták leértékelése nyomán a külpiacok felé fordul. Nem szabad viszont túlbecsülni a leértékelések exportösztönző hatását sem, mivel a hazai termelés a legtöbb ASEAN-országban importigényes, s a bevitel egyre drágul.
Az amerikai, nyugat-európai és japán cégek egy része kivonult ugyan a térségből, de a legnagyobb beruházók ott maradtak, bízva az egyes gazdaságok dinamizmusának újjáéledésében. A válság nyomán elértéktelenedő helyi vállalatok felvásárlása újabb lehetőséget adhat arra, hogy növeljék befolyásukat a térségben. A fejlett ipari országok bankjai és pénzintézetei sem nevezhetők veszteseknek, hiszen az IMF több tízmilliárd dolláros segélycsomagjainak jelentős részét az ázsiai országok és magánvállalatok banki tartozásainak törlesztésére fordítják.
Az ázsiai válság leginkább a már évek óta gazdasági stagnálással és pénzügyi rendszerének komoly zavaraival küszködő Japánra lehet veszélyes. A japán végtermékek és alkatrészek számára fontos piacokon csökken a kereslet, s az export növelésével kilábalni szándékozó országok cégei a korábbinál erősebb versenytársak lesznek a japán piacon is. A jen alacsonyabb árfolyama következtében a Japánba irányuló export drágulása nem hoz gyökeres változást a kereskedelmi kapcsolatokban. Elhárulni látszik egy további veszély, miután a kínai vezetés Clinton látogatása során világossá tette, hogy nem kívánják leértékelni a jüant. Így a fő kérdés az, hogy a japán tőzsde gyengélkedése végleg magával rántja-e az ázsiai pénzpiacokat, ami a vállalati vagyonokra nézve járna az eddigieknél súlyosabb következményekkel.
A tanulságok
Bármilyen szigorú is lehet egy ország monetáris politikája, ha nincs összhangban a fiskális politikával, a pénzügyi liberalizációval, valamint az intézményrendszer reformjával, akkor kedvezőtlen makrogazdasági folyamatok alakulhatnak ki. Természetesen a monetáris szabályozást is hatékonyabbá kell tenni, hiszen a 90-es években a pénzpiacok duzzadása egyre nagyobb nyomást gyakorol az egyes országok pénzmennyiségére és árfolyamaira.
A válság kezelésére kétélű fegyver az elsősorban az IMF által javasolt további pénzügyi liberalizáció: segíthet a kamatlábak letörésében, az árfolyam stabilizálásában és a privatizációból származó költségvetési bevételek növelésében, de nagyobb teret ad a spekulációnak, a tőkebeáramlás mellett a külföldiek és a hazaiak tőkemenekítésének, alárendelve a tőzsde szeszélyeinek a reálgazdaság folyamatait. A tőkebeáramlás segíthet a folyó fizetési mérleg hiányának finanszírozásában és növelheti a devizatartalékokat, de van inflációs hatása is. Ha egy kormány liberalizál, akkor ezzel párhuzamosan ki kell építenie azokat a mechanizmusokat, amelyek a pénz- és tőkepiacokat ellenőrzik, szabályozzák, s esetenként korlátozva beavatkoznak azok működésébe. Ellenkező esetben évek és milliók munkája veszhet oda néhány hét leforgása alatt. Ugyanígy igaz az is, hogy nem járhat komoly eredményekkel a pénzügyi folyamatokat regionális szinten figyelő szervezetek felállítása, ha világszinten továbbra sem szabályozzák szigorúbban a tőke világméretű áramlását.
Indonéziai helyzetkép A világ negyedik legnépesebb országában, Indonéziában a hazai valuta, a rúpia drasztikus leértékelődése már tavaly októberben jelentős áremelkedésekhez vezetett. A nyersolaj árának csökkenése további nehézségeket okoz a jelentős olajexportőrként jegyzett országnak, amelynek exportjában még mindig jelentős súllyal szerepelnek az alacsony feldolgozottsági fokú mezőgazdasági és könnyűipari termékek. Az elmúlt hónapokban különösen az élelmiszerek és más fogyasztási cikkek ára emelkedett, ami zavargásokat váltott ki. A lakosság egy része a kínaiak ellen fordult. Az Indonézia lakosságának kb. 3 százalékát kitevő kínai etnikum az ország vagyonának több mint kétharmadát mondhatja magáénak, ezért az indonézek egy része a nehezebb időszakokban a kínaiakat teszi felelőssé az ország gazdasági bajaiért, ami ilyenkor a tettlegességig is fajul: megtámadják őket, felgyújtják üzleteiket. Pedig a kínaiak többsége kisvállalkozó, aki alig rendelkezik nagyobb vagyonnal, mint egy átlagos indonéz család. A politikai vezetés többnyire nem fogta vissza az ilyen akciókat, hiszen - egy ideig legalábbis úgy gondolták - így az indulatok nem Suharto elnök és a köré csoportosuló, valójában a kínaiaknál jóval nagyobb politikai hatalommal bíró erők ellen irányulnak. Számításuk nem vált be a mind nagyobb tömegeket megmozgató tüntetések nyomán, s az elnök lemondásra kényszerült. Az ország vezetését az addigi alelnök, Juszuf Habibie vette át. Némiképp lecsillapodtak a kedélyek, de az ideiglenes elnök is népszerűtlen, hiszen Suharto legszorosabb köreihez tartozik. Ráadásul a behajthatatlan hitelek újabb milliárdjaira derült fény. Az IMF, amely eladdig viszonylag engedékeny volt (például az ártámogatások kérdésében), visszahívta szakértőit az országból. Az indonéz vezetés már Suharto lemondása előtt is vonakodott az IMF által javasolt, főleg a költségvetési hiány csökkentését célzó intézkedésektől, attól tartva, hogy azok sértenék az üzleti körök és a lakosság érdekeit. A Nemzetközi Valuta Alap embereinek távozása azonban még bizonytalanabbá tette Indonézia jövőjét, hiszen kérdésessé vált: lesz-e elég erő és politikai akarat a szükséges gazdasági reformok végrehajtására, ami feltétele az IMF által felajánlott 43 milliárd dolláros hitelcsomag esedékes részletei átutalásának. Pedig úgy tűnik, hogy elsősorban az IMF politikáján múlik a külső finanszírozás további sorsa, amit várhatóan mindkét fél figyelembe fog venni.
