Puzsér ismét lecsapott,most trutykó kapta meg a magáét ;)
A kultúrember Vujity Tvrtkót nem a hülye felvett nevéért meg a fejbőréhez nőtt sapkájáért rühelli, hanem a közönségesen kenetteljes és szemérmetlenül szenzációhajhászó viselkedéséért, amellyel kiszemelt áldozatához odalép, megöleli, jól magához szorítja, aztán addig sír meg nyáladzik rajta, hogy a nézőnek még a tévé előtt ülve is percekig kell törölközni, hogy tovább bírjon lendülni azon a pokoli történeten, melynek során egy műsorvezető a máig próbált legvisszataszítóbb eszközökkel bazírozott az érzelmeire. Tvrtko émelyítően bizarr figurája a földi evolúció által létrehozott életformák egyikére sem emlékeztet - az egyetlen, számomra használható analógia A nyolcadik utas: a Halál alienje. Az ivadékot valamelyik átkozott példány valaha egy emberi testbe petézte, melyben Tvrtko immár évtizedek óta bujkál a szemeink elől, és vadászik ránk. Személyében megtestesül az azonosíthatatlan, de valamennyi élőt prédának tekintő, könnyek patakjaiban mosdatott alattomos erőszak, a nyál pedig, amit nap mit nap környezetére csorgat: mindent szétmaró sav. Tvrtko munkaadói eközben hétről-hétre bármit elkövetnek annak érdekében, hogy a magyar társadalom elhiggye: az emberi tragédiákban való önfeledt dagonyázás több is, mint újságírás - egyfajta szent küldetés.
Nem az képezi a modern média válságát, hogy elmosódtak a határok a szórakoztatás és az újságírás között, hanem az, hogy lassan valamennyi létező műfajt megfertőzi az olcsó pletyka, a filléres könnyek és a talmi csillogás. Mindent beborít az a nyálkás és ragacsos massza, ami Tvrtko military-sapkája alól szivárog. Mi sem szemlélteti jobban a kamuszagú horvátkodást haditudósítói referenciává tevő műsorvezető kongó ürességét és taszító önimádatát, mint születésnapi facebook-bejelentése:
"Tvrtko 41. Valószínűleg az utolsó születésnapom újságíróként, riporterként, műsorvezetőként, nyilvánosság előtt élő emberként... Jövőre már minden csöndes lesz..."
Kezdem azzal, hogy elhamarkodott a pezsgősüvegek durrogása: soha nem fogunk a csávótól megszabadulni. A TV2 vezetése például máris cáfolta, hogy a sapka alatt koncentrálódó ízléstelen figura a belátható jövőben eltűnne a csatorna képernyőjéről. Pár évvel ezelőtt ezt egyszer már eljátszotta, aztán tíz hónap is alig telt el, és újra ott volt a tévében, a készülék illesztékei közül pedig már megint csöpögött a jól ismert, értelmet és ízlést szétmaró váladék. Levakarhatatlan, elpusztíthatatlan parazitája ő az életünknek, olyan vastag rinocéroszbőrrel a pofáján, melynek szakítószilárdsága harckocsik páncélzatával vetekszik. Ehhez a közleményhez szüksége is volt rá, hiszen amilyen rövid, olyan ízléstelen, az érdemi közlés pedig éppúgy hiányzik belőle, mint Vujity Tvrtko egész munkásságából.
Azzal indít, hogy születésnapja van. Egyrészt ki nem szarja le? Másrészt milyen szánalmas már ez a szeretet-koldulás! Hát semmi méltóság nem szorult be a sapka alá?! Miféle lelki nyomorúság kellhet ahhoz, hogy valaki nagy nyilvánosság előtt bejelentse a saját születésnapját? Professzionális energiavámpírként préselje ki környezetéből az ünneplést, és milyen ízléstelenül: egy hatbetűs név és egy kétjegyű szám, mindez egyes harmadikban: "Tvrtko 41." Élő fogalomként hivatkozik magára a saját születésnapján. Egy mégoly nárcisztikus jellemű kultúrember ilyenkor mélyen kussolna, és erőnek erejével kivárná, hogy felköszöntsék. Tvrtkót azonban nem ilyen fából faragták, a szenzáció pedig még hátra van. A csodás napra egy ijesztő árnyék vetül. Valószínűleg ez az utolsó nyilvános születésnapja. Nem biztos, de valószínű. Hogy miért? Azt nem mondja meg. Rejtelmeskedik. Nagyon szeret minket, ezért beavat a búsongásába, ami illik is az őszi időhöz, érdemi információt azonban nem közöl, hisz az valószínűleg egyáltalán nincs. Van viszont balladai homály, titok, szomorúság, elmúlás, fájdalom meg egy születésnap, amit nagyon meg kell becsülnünk, hiszen az utolsó.
Ha Tvrtkótól csak ezt a három mondatot olvasta valaki, máris ismeri a teljes életművet. Ez a rövidke bejegyzés tökéletesen mutatja, hogy hová züllött a nyilvánosság az elmúlt évtizedek során. Az a hír, hogy lehet, hogy van hír, de az is lehet, hogy nincs. Én vagyok a sztár, az ünnepelt, aki talán vagyok, talán nem. Ezt a nem létező közlést viszont rendkívül személyesen, nagyon sok drámával, és ha egy mód van rá, könnyel meg vérrel kell előadni, mintha a helyszínen épp a mostari muzulmánokat gyilkolná halomra a horvát hadsereg.
Tvrtkónak - és vele a nemzetnek - mindenesetre ezúttal tényleg van egy komoly esélye. Ha így lépne le, ezzel a romantikus ponyvába illő bejelentéssel, akkor legalább életében egyszer igazodna a saját teátrális melodrámájához. A Kárpát-medence széltében-hosszában pedig kigyúlhatnának végre az örömtüzek: nem kell többé Ellen Ripley-re várni, hogy az ország sokat szenvedett népét megszabadítsa.