azért illene kitalálni a beszélgetésből :))))
azért illene kitalálni a beszélgetésből :))))
Én haviról beszéltem, évi 3,2 nettot kb 100 cégnél megkapsz kezdőként, de havi 5-10 milliós fizetésre esélyed csak a molnál van szerintem :) MOLnál jó a karrier út a többi helyen kifacsarnak...
Tudom, hogy vannak ismerőseid::D
Bárki aki diplomásként beesik az ajtón megkapja az évi netto 3,2 - 3,4 milliót + kafetériát évente.
Szerintem ez kezdésnek nem olyan rossz (viszonyítva az átlagbérhez) Elfelejtettem, hogy mások az elvárásaid :D
tudom, sok ismerősöm dolgozik ott. Gyakorlatilag összes szinten, de havi netto milliós fizuhoz azért középvezetői szint kell... de konferencia fullos ellátással mindenhol van, nálunk is. :) Én fizetésről beszélek, nem juttatás..
Na-na!
MOL: 14-15. havi fizetés is van, konferenciák fullos ellátással stb.
MOL :) de csak középvezetői szint felett ilyen gáláns
Fordnak,akkor viszonylag egyszerű volt ezt tenni, hiszen a hasznából ami busás volt, vissza adott, óránként , minden munkásának, 1-2-3 dollárt....
Mostanában, itthon, melyik iparág az ami ilyen gáláns, (és egyben okos), tudna lenni a
dolgozóival?
Amikor meg lehetőségük volt rá,hidd el, hogy jó fizetésért dolgoztattak embereket....pl építőipar...
De hogy ne menjünk messzire, 20 évvel ezelőtt, nálam 1 alkalmazott keresett, ( hazavitt) 100e ft/hó....tudtam, adtam.....ha most dolgoznék, és kellene alkalmazottat felvennem, kb ugyan ennyit tudnék fizetni, és közben eltelt 20 év
A történetet már lehet, hogy hallottátok. Most mégis elmesélném újra, hogy utána érthetők legyenek a Magyarország kapcsán adódó következtetések.
1914-ben azt találta mondani Henry Ford (nem sokkal azután, hogy gyártani kezdte a világ első futószalagon összeszerelt tömegautóját, a T-modellt), hogy öt dollárra emeli a munkások óradíját. Ez még mai árfolyamon számolva sem rossz fizetés (1100 forint), de akkor, majdnem száz évvel ezelőtt, egyik napról a másikra a középosztályba emelte a Ford autógyár alkalmazottait.
A legendás Henry Ford mindezt a „társadalmi igazságossággal” és a kapitalista „ésszerűséggel” indokolta. Egyszerűen azt feltételezte, hogy ha jól megfizeti a munkásait, akkor azok nem kizsákmányolt „melósok” lesznek, hanem fogyasztókká válnak. Előbb-utóbb megveszik nemcsak a saját maguk által összeszerelt Ford gépkocsit, hanem vásárolnak és fogyasztanak máshol is, pénzt pumpálnak más vállalkozók zsebébe, akik így és ebből (ez lenne legalábbis az elvárható) a saját munkásaikat is jobban megfizetik majd. És így tovább.
A vége, és ez már történelem, a „detroiti alku” lett 1950-ben, amikor a General Motors kiegyezett az akkor már elképesztően erős Egyesült Autómunkások Szakszervezetével.
Pontosabban nem is, a vége nem ez lett. A vége a második világháború utáni, egészen 1973-ig, az olajválságig tartó amerikai álom megvalósulása lett, a jóléti középosztály varázslata. Utána viszont Amerika, mondják most egyre többen, eltévedt. 1973 előtt ugyanis az amerikaiak átlagbére nagyjából azonos ütemben növekedett a teljesítményük színvonalával, csúnya szakszóval, a termelékenységükkel. Az egy munkaóra alatt előállított értékkel.
1973 után viszont ez a két mutató elszakadt egymástól. 1973 és 2011 között az amerikai munkások és alkalmazottak termelékenysége 80 százalékkal nőtt, a fizetésük viszont csak 4 százalékkal. Ha ehhez hozzáadjuk a béren kívüli juttatásokat, akkor is legfeljebb csak 15 százalékkal. 80 százalék kontra 15.
Ezért érzik úgy tízmilliók Amerikában, hogy egyre nagyobb a szakadék szegény és gazdag között, egyre jobban kizsákmányolják őket, miközben nekik egyre többet és jobban kell dolgozniuk. Ráadásul a cégek és tulajdonosaik profitja a kérdéses időszakban, tehát 1973 és 2011 között, 100 százalékkal nőtt. Felborult a társadalmi igazságosság.
Visszakanyarodva Henry Fordhoz, ő azt mondta, hogy egy ország csak akkor lehet sikeres, ha a lakosai úgy érzik, hogy stabil a munkahelyük, kiszámítható a jövedelmük és megbecsülés lengi körbe őket, értsd, tisztességes bért kapnak.
Manapság egyre többen érzik úgy, hogy például Németország jelenlegi sikere mögött épp az áll, hogy ott ezt a két mutatót, a bérek és a teljesítmény növekedését tudatosan nem hagyják elszakadni egymástól.
No de mi a helyzet Magyarországgal?
1990-től számolva az elmúlt 22 évben a magyar alkalmazottak termelékenysége 80 százalékkal nőtt. Könnyű ezt kiszámolni, mert 1990-hez viszonyítva 30 százalékos GDP-növekedést 25 százalékkal kevesebb foglalkoztatott állít elő.
A reálkeresetek viszont csak 23 százalékkal nőttek az elmúlt két évtizedben, szemben a 80 százalékos teljesítményjavulással.
Vagyis a kisemmizettség-érzés nálunk is csak folyton nő, mint Amerikában.
Nyílik az olló, évről évre…
Rendőrállam, kész lázálom, katasztrófa, olyan, mintha háború lenne, és így tovább. Hosszasan lehetne sorolni az ehhez hasonló kifejezéseket a brit lapok szalagcímeiből.
A fél óra múlva kezdődő londoni olimpia a jelek szerint olyan mértékű elkeseredést, tiltakozást és rossz hangulatot idézett elő a világjátékokat rendező város lakóinak körében, mint amilyenre emberemlékezet óta nem volt példa.
Modern kori olimpia talán még sohasem kezdődött ilyen kellemetlen légkörben, legalábbis ami a helyszínen élők hozzáállását illeti. Sztrájkoltak már a taxisofőrök, mert a nekik fenntartott különsávokat hetekig elfoglalják a sportolókat és VIP-vendégeket szállító autók, így ők lelassulnak, és ezért kevesebb utasuk lesz, ami senki által sem kompenzált bevételkiesést okoz majd nekik. De bedobta a törülközőt a játékok biztonságáért felelős legnagyobb magáncég is, parlamenti vizsgálóbizottság felállítását előidézve (az ügyre lecsapó politikusok már meg is tartották az első „kihallgatást”).
A cég ugyanis képtelen volt megfelelő számú biztonsági embert kiképezni, mert az utóbbi hetekben annyian (minden második jelentkező) léptek vissza a káoszt látva. Inkább nem akartak az „élmény” részesei lenni. A gyors megoldás újabb 3500 katona utcára vezénylése lett, aztán kedden ők is kiegészültek még ezerkétszáz fővel, így most már 18 200, részben Afganisztánt is megjárt brit fegyveres próbál az elképesztő „sűrűségű” tömegben rendet tartani.
Az angol lapok tele vannak a zűrzavarról szóló hírekkel. Például arra buzdítják a londoniakat, hogy hetekre előre vásároljanak be tartós élelmiszerekből, lehetőség szerint ne mozduljanak ki otthonról, és ha tehetik, a szabadságukat kivéve, a kanapén, a tévékészülékek előtt vészeljék át ezt a „háborús időszakot”.
Már csak a kijárási tilalom kihirdetése hiányzik, viccelnek egyre többen a rengeteg katonát látva. Olyan tempóban kellett például sofőröket felvenni és a terroristagyanús alakok kiszúrására kiképezni, hogy csak egyetlen dolgot felejtettek el megmutatni nekik. Azt, hogy hol is van az olimpiai falu.
Az ausztrál sportolókkal például órákig keringett a buszsofőr Londonban, mert nem ismerte a címet, ahol lakniuk kellene. Egyszerűen eltévedt. De ez történt sok amerikai olimpikonnal is, miközben a londoniak egyre durvább kifejezésekkel szidják a szervezőbizottság elnökét, az egykori brit olimpiai bajnok futót, Sebastian Coet.
„Olyan az egész – olvasom az egyik londoni újságban –, mintha valaki házibulit tartana a lakásodban, a belépőjegyeken jól megszedné magát, te meg közben be lennél zárva a pincébe.” A brit sajtó tele a magyar, litván és lengyel vendégmunkások ellen hangoló cikkekkel, mert állítólag ők jártak jól az olimpiával, az építőipar az ő olcsó munkaerejüket alkalmazta.
Sebastian Coe erre csak annyit tudott mondani, hogy reményei szerint a ma esti lélegzetelállító nyitóünnepség, a versenyek kezdete, a sportolók gigászi küzdelme és aztán könnyei a dobogó tetején, közben pedig a himnuszok szívdobogtató dallama szép lassan kitisztítja majd a fejeket, és mindenki elfelejti a kezdeti gondokat.
A végén pedig marad 17 napnyi örömünnep.
Rólunk, magyarokról lesz szó ebben az írásban, még ha Amerikával kezdem is, csak egy kis türelem.
Az elején mindössze azért említeném meg a 3169 kilométer hosszú amerikai–mexikói határt, mert az ottani problémák ismeretében könnyebb lesz megértenünk, hogy mi is várhat a közeljövőben ránk, Európában.
És persze konkrétan Magyarországon.
Évente átlagosan félmillió mexikói jut be illegálisan a kérdéses határszakaszon az Egyesült Államokba. Ez most már akkora terhet jelent amerikai oldalon (munkahelyek, átlagbérek, egészségügy, szociális háló, bűnözés stb.), hogy az illegális bevándorlók elleni „szélsőjobbos” közhangulat végül oda vezetett, hogy 2006-ban a határ legzűrösebb szakaszán falkerítést kezdtek építeni. Ebből eddig 1125 kilométer készült el, 6 méter magas, két méter mélyre beásott, beton talapzatú vaskolosszus.
És akkor most ugorjunk át Európába. A mi „mexikói” határszakaszunk 203 kilométer hosszú, és a görög–török vonalon húzódik.
Nagy része ennek is egy átúszható folyó, az Évrosz (mint ahogy a mexikói határszakaszon a Rio Grande). Az emigránsok itt is úsznak, felfújható csónakokban eveznek, csempészik őket fejenként hatezer dollárért, fahordókban hánykolódnak, kötélpályákon függeszkednek.
Jönnek, méghozzá egyre többen. Tavaly 55 ezer illegális emigráns jutott be ezen a határszakaszon az Európai Unióba, méghozzá a Magyarországot is magában foglaló schengeni övezetbe (ahol a bejutás után ugyebár már nincs többé határellenőrzés, így tehát papírok nélkül is szabad a mozgás).
A helyzet egyre súlyosabb. Olyannyira, hogy a görögök másfél éve egyszer már az európai gyors-reagálású határvédelmi csapatok bevetését kérték az elképesztő emberáramlat megállításához.
Nem sok sikerrel. Mi, magyarok is részt vettünk az akcióban, adtunk buszokat, hőkamerás autókat, küldtünk határőröket. Pár hét alatt megteltek a cellák a határ görög oldalán, de aztán jobb híján mindenkit elengedtek. Csak néhány száz bevándorlót toloncoltak vissza Törökországba (vagyis a példánál maradva, a határ „mexikói” oldalára).
Az unió ugyanis korábban abban állapodott meg a törökökkel, hogy hozzájuk évente maximum ezer emigránst küldenek vissza, persze, csak ha bizonyítható, hogy Törökországból szöktek át. A törökök ráadásul elképesztően laza vízumrendszert működtetnek, rengeteg közép-ázsiai és afrikai ország állampolgárát vízummentesen engedik be magukhoz. Úgyis továbbmennek, nem? Főjön csak az európaiak feje, ha már nem akarják Törökországot beengedni az unióba.
Most már ott tartunk, hogy a francia diplomácia a közelmúltban felvetette, hogy Európa is építsen „mexikói” típusú falat ezen a határszakaszon. Athénban mindenesetre épp emiatt fellángolt az idegengyűlölet, egyre többen utálják az afgán, pakisztáni, kazah, nigériai és még sorolhatnám, hányféle nemzet fiait. A múlt hónapban a görög választásokon – aligha véletlenül – előretört az idegengyűlölet kártyáját kijátszó Arany Hajnal párt.
Úgyhogy aki teheti, és már bejutott Görögországba, most elindul, amerre csak bír a schengeni övezetben. Tízezrekről van szó, és rápillantva a térképre, könnyen kiderül, hogy Európa „mexikói” határához jelenleg a legközelebb eső schengeni ország a miénk, Magyarország.
Gondoltam, ideje megemlíteni a problémát...
Elsősorban megnyugodtam, már megijedtem, hogy elmentek nálad hazulról, de akkor mégsem :)
Másodsorban, nem volt idézőjel, és így nem egyértelmű, hogy idézet, lehetett volna éppen a saját magánvéleményed is.
gondoltam a topik nevéből kiderül :)
Ezt ugye idézted és nem a saját kútfőből pattant ki? Kérlek, nehogy azt írd, hogy ezt te találtad ki, mondd, hogy a HAMVAZS-tól idézted. THX.
Provokatív gondolatsor lesz – előre bocsátom. Arról jutott eszembe, hogy a jövő évi költségvetés tervezete szerint két lépcsőben emelkedik majd a dohánytermékek jövedéki adója Magyarországon, januárban és májusban. Ezer forint közelébe kerülhet így egy doboz minőségi cigaretta ára.
Átgondolták ezt kellőképpen? Ez itt a kérdés.
Nemrégiben egy brit lapban hosszú cikket olvastam arról, hogy mi történt a közelmúltban azokban az európai országokban, ahol a dohánytermékekre kivetett adót drasztikusan megemelték a költségvetési hiány betömése érdekében. Máshol is ugyanaz volt az érv, mint most nálunk. Hogy ha valakinek így már sok, akkor legfeljebb leszokik (ez jó hír), ha meg nem szokik le, akkor legalább nő az államkassza bevétele (ez is jó hír)
De… de mi lesz akkor, ha pld Magyarország a spanyol ösvényre téved, ahol szintén csak adót emeltek, mint ahogy most majd nálunk, és semmilyen más komoly leszoktató lépést nem társítottak mellé (az egészségbiztosítás oldalán, a bónusz rendszerben, vagy pld az iskolákban stb.)?
Spanyolországban az lett az adóemelés következménye, hogy 40%-al megemelkedett a csempészcigaretták forgalma. Főleg Kínából, Ukrajnából (hozzánk ez utóbbi azért elég közel van) és az arab Emirátusokon átforgatva, csinosra, márkásra csomagolva, a Balkánról.
Angliában ma már rendszeresen lehet cikkeket olvasni a „fehér dohányról”, ez részben magyar, de illegális és olcsó dohánytermékeket takar (a magyar feketegazdaság eltitkolt termékeit). Állítólag ezek is arab kereskedőkön keresztül kerülnek (hamis jövedéki pecsétekkel) Nyugat-Európába.
A lényeg, hogy az adóemelés következtében Spanyolországban, Írországban és Franciaországban (ezek a legelrettentőbb példák) csökkent az államkassza bevétele, nőtt az illegális kereskedelem, kialakultak olyan csempészcsatornák, melyeken keresztül most már alkoholt és ruhatermékeket is bevisznek az adott országba, vagyis a döntés egyenlege a totális mínusz + növekvő bűnözés + extra rendőrségi kiadások + Robbin Hood hatás.
Ez utóbbinak a gazdaságban azt a jelenséget hívják, amikor a vásárlók (ők is kellenek mindehhez, hiszen pontosan tudják, hogy csempészterméket vesznek, hogy kárt okoznak az ország költségvetésének) a vásárlók felmentik magukat lélekben, igazságosnak minősítik a bűnözők csempészmunkáját, „robinhoodosítják” őket a fejükben, hiszen megérdemli a gaz és kapzsi állam, hogy túljárjanak az eszén. Nem?
A provokatív, és titeket most biztosan megosztó gondolatom ennek kapcsán az lenne (várom a válaszaitokat!), hogy szerintem most már nem először fordul(hat) elő, hogy a magyar kormány rosszul „érzi” meg a lakosság lelkét. A határokat…
És csak érzelmek nélkül matekol… ráadásul rosszul… a végén pedig nagyon elszámolja magát, súlyos milliárdokkal.
Soros György mondta egyszer, hogy a közgazdaság csak látszólag matematika, százalékok ide-oda, valójában az emberi lélektan mély ismerete. Nem Exel-táblázat, hanem pszichológia! Annak a megérzése, hogy a tömegek miként reagálnak majd. Például az egykulcsos adóra, a 16%-ra.
Mert Szlovákiában anno jól érezte a kormány az emberek tömeglélektanát. Ott azt gondolta az egykulcsos, úgynevezett „flat rate” adó 19%-os mértékéről a szlovák miniszterelnök, hogy az már annyira alacsony, hogy az adóelkerülők, racionalizálók, stb. ennyit már inkább befizetnek majd, a lelki nyugalmuk érdekében. És így is lett! A fele akkora adókulcs év végén nominálisan akkor adóbevétel többletet eredményezett Szlovákiában.
Nálunk a 16%-ék pedig 500 milliárdos lukat ütött a költségvetésben.
Azóta is csak arról hallok, hogy hiba volt az egykulcsos adó… de arról soha, hogy talán hiba volt a 16%. Hogy a kormány rosszul érezte meg a magyar emberek lélektanát, hogy mennyiért érzik majd százezrek úgy, hogy most már inkább befizetik.
Erről senki sem mer beszélni?
Csak lábjegyzet, hogy a 16 százalék egyébként nem is 16, hanem majdnem 20%, szuperbruttósítással, egészségügyi járulékkal, stb.
Talán valódi 16 százalék kellett volna, vagy 15, vagy 14...
Rosszul sült el, mert Matolcsy, Orbán, vagy akárki is, rosszul „érzett”. Még ha ők azt is hiszik és állítják a mai napig, hogy jól számoltak.
Mint ahogy most (tippem szerint) a dohányadó emeléssel is hiába néz ki jól a száraz tervezőasztalon végigszámolt matematika, a végén mégis könnyen rosszul sülhet el az egész.
"A szemünk láttára, és mi mégsem vesszük észre őket…"
Hja, annyira nem, hogy még a nevüket sem lehet helyesen leírni: ExxonMobil.
Vajon melyik országra gondolok? Találós kérdésnek, kérdéssornak szánom ezt az írást, kíváncsian arra, hogy miközben olvassátok, mikor jöttök rá a helyes válaszra.
Egyre több információt adnék, de gyanúm szerint egyre kevésbé sejtitek majd a helyes megfejtést. Kezdjük az alappozícióval. A világ harmincadik legerősebb hatalmáról van szó, legalábbis, ha az előállított éves nemzeti összterméket nézzük. Az első zavarba ejtő információ az lenne, hogy ez az „állam” (figyeljetek az idézőjelre) szóval hogy ez az „állam” pluszban van és nem mínuszban. Tavaly 35 milliárd dolláros többlettel zárta a költségvetését. Nem szorul hitelre, vezetője, amikor pár hónappal ezelőtt nyugdíjba vonult, 398 millió dollárt, majdnem 100 milliárd forintot vitt haza végkielégítés gyanánt.
Az „ország” (nevezzük egyelőre annak) 200 állammal áll kapcsolatban, ennyivel üzletel, barátkozik, vagy éppen keveredett már konfliktusba. Külpolitikáját főleg az amerikai külügyminisztérium korábbi alkalmazottai irányítják, néha intenzív vitába keveredve magával az Egyesült Államokkal is.
Az iraki háború esetében például ennek az „államnak” az irányítói határozottan ellenezték Szaddam Husszein megbuktatását. Úgy voltak vele, hogy az iraki olajkitermelést más módszerrel is meg lehetne szerezni. Irak technológiai lemaradása előbb-utóbb úgyis ennek az „országnak” és a hozzá hasonlóknak a halálos ölelésébe kergette volna Szaddam Husszeint. Minek kellett akkor háborúzni?!
Afrika sok országába ez a „cég” (mert hát egy vállalatról van szó, ha esetleg eddig még nem találtátok volna ki), szóval ez a cég többet invesztál, mint maga Amerika. Nemrégiben például Csádban és Kamerunban az amerikai nagykövetség szóvá tette, hogy a cég helyi képviselői semmibe veszik az amerikai diplomatákat. Aztán persze elismerték, hogy ez a profitorientált globális vállalat kétszer annyit, 4,2 milliárd dollárt fektetett be a kérdéses országok olajkitermelésébe, mint amennyi az összes amerikai segély értéke. Akkor meg miért is gazsulálnának?
Az Exxon-Mobil (ez lenne a megfejtés) államokat és nagy országokat megszégyenítő méretű hadsereget tart fenn sok országban (bár ők, ugye, nem katonákat alkalmaznak, hanem biztonsági szolgálatokat, őrző-védő testületeket, merényletelhárító szakaszokat és hasonlókat, ami lényegében persze ugyanaz – hadsereg).
Az imént említett Csádban például 2500 fős magánkatonaság védi a cég olajfúró tornyait a helyi gerillák támadásaitól. Nigériában egyenruhás osztagaik vannak, Indonéziában ők fizették a lázadókat megkínzó kormánykatonákat.
És így tovább.
Az Exxon-Mobile igazi modern kori magánbirodalom, az egyik a sok hasonló közül. Ha a legnagyobb multinacionális vállalatokat pénz, befolyás és gazdasági erő szerint a térképen található valós országokkal egy kategóriában szerepeltetnénk, akkor a világ 100 legerősebb állama közül több mint 50 nagyvállalat lenne és nem ország.
Élükön senki által sem választott vezetőkkel, saját külpolitikai stratégiával, sokszor biztonsági szolgálatnak álcázott magánhadseregekkel és privát kémszolgálattal, hírszerzéssel.
Vagyis miközben a világ a valós országok demokráciaindexén vitatkozik és nemzetközi szervezetekbe tömörül, aközben a szemünk láttára izmosodnak a demokratikus kontrollon kívül eső cég-vállalat-országok.
A szemünk láttára, és mi mégsem vesszük észre őket…
