Re: Kb. mi is erre jutottunk

Az ilyen jellegű órákat általában élőben érdemes megnézni, mert egészen más a látványuk, az érzés, a rácsodálkozás.

Például egy ilyen képről a méretét sem érzékeled az órának, arról pedig, hogy a csukódon hogyan mutat, arról fogalmad sem lehet. Ezeknek az óráknak ugyanis már komoly vastagságuk is van, és emiatt általában úgy szokták fotózni őket, hogy ne tudjad mihez viszonyítani a kinézetet, vagyis a katalógus foto biztosan egészen más mint amikor élőben nézed meg. Egyébként is úgy érdemes megnézni őket, mint a műalkotásokat. Nem szükségszerűen a birtoklási vágyat kell felkeltenie az emberekben (aki meg tudja venni, az megveszi, aki nem, az meg úgysem), hanem ezek a műszaki tökélyét mutatják a gyártónak, a műszaki szépségét kell megérezni, mert ezek az órák igazából erről szólnak. No és persze arról is, hogy van a te pénztárcádhoz mért Hublot is, vagyis ha annyira tetszik és azonosulni akarsz a gyártóval, akkor vehetsz olyat is, amit megengedhetsz magadnak. Részben "place commercial here" egy ilyen óra, részben üzlet, ez az óra kifejezetten a műszaki különlegességről és csemegéről szól.

Mondjuk szintén nem az én stílusom, ha már ebben az árkategóriában nézegetnék, akkor lehet, hogy inkább maradnék egy Seikonál, azt ugyanis akár hétköznap is fel lehetne venni, mert marginális lenne azoknak a száma, akik felismerik, hogy miről is van szó valójában:

Viszont, csak hogy lássad, mire gondolok, nézzed meg azt, hogy mi inspirálta az órát, hogy honnan jön az alakja és úgy általában miért is ilyen az alakja:

És hogy hová került a tourbillon, hogy még az is az ékszíjtárcsára utaljon. Fantasztikus látásmód, és meglátás. Avagy, hogy egy ilyen órát hogyan mutatnak be a "közönségnek"? Hát így:

Aztán például ebben a hangzik el az az egyedülálló műszaki tökély is, hogy ennek az órának bizony 50 nap(!) járástartaléka van, amihez nem sok ér fel a mechanikus szerkezetekben, hiszen eddig 30 nap volt a maximum, de még egy Seiko Kinetic is elvérezne ebben a versenyben, pedig az ugye egy elektromechanikus óra.

És hogy hogyan lehet egy ilyen órát egyátalán felhúzni, vagy beállítani? Már az sem hétköznapi:

Szóval, azt hiszem így már érted, hogy miről szól az, amikor érted, hogy egy ilyen óra miről szól, ha érzed, hogy ehhez milyen érzés, illetve életérzés társul, milyen más így megnézni ugyanazt az órát, ha nem csak azt látod benne, hogy "drága" és hogy "bazári"? :)

Ez az óra már nem arról szól, hogy vedd meg, vagy a katalógus képét szúrjad fel a falra, hogy "egyszer majd lesz egy ilyenem". Ez arról szól, mint egy LaFerrari, vagy egy McLaren P1, ezeket már "élvezettel" kell nézni, meg tudod érezni, adott esetben bele is tudsz ülni és tudod őket vezetni - de itt már nem a fogyasztói társadalomról van szó.

Ez az a high society, az a világ, amibe az ember vagy beleszületik és ezt éli, vagy megérti és akkor elfogadja, hogy ez egy olyan más világ, mintha az ufok élnének közöttünk.

Egyszerűen gondolj bele, hogy sacc/kb ugyanaz a körítés, ugyanannyi energia és pénz megy bele a népszerűsítésbe, mintha egy kommersz termékről beszélnénk, ennek ellenére talán pár tucatnyi, vagy pár száz ember birtokolhatja ezeket a műalkotásokat.

Egyszerűen meg kell érteni, hogy attól, hogy nem a mi szintünk az, hogy Michelangelot, vagy Haidnt udvari művészként alkalmazzuk, attól még élvezhetjük az alkotásaikat. És nem feltétlenül lennénk attól boldogabbak, hogy eredeti Monet vagy Manet alkotások lógnának a falon, avagy hogy egy LaFerrari és egy Veyron között kelljen vacillálni, hogy ma éppen melyikkel menjünk körbe Monte Carloban.

Ezért is fontos az egzisztenciális életkép, hogy ne ezekre vágyjál, hanem ezeket is ismerjed meg, mint korunk műalkotásait, amelyek pár tíz, vagy pár száz év múlva pontosan olyan értékek és ritkaságok lesznek, mint ma egy Fabergé tojás.

El kell szakadni a fogyasztói társadalom szemüvegétől és rögtön rájössz, hogy ma nem egyedi művészek dolgoznak, nem egyedi művészek alkotnak, hanem ezek az alkotóműhelyek. Ami egyébként régen is igaz volt, csak ez ma már nem annyira köztudott, illetve fontos, ugyanis a Mester szinte mindig segédekkel, segítőkkel vette körül magát, akik adott esetben még jobbat is alkothattak nála - mégis szinte kizárólag csak a Mester neve maradt fenn, a segédek pedig kereshettek maguknak új állást, ha a Mesternek éppen nem ment jól anyagilag, vagy éppen meghalt.

A kellő időben meghaló mesterek munkái pedig mindig keresettebbek voltak azoknál, akik túl sokáig éltek, és túl sokat alkottak, mert pontosan ez devalválta sokszor a művek értékét, ennek a klasszikus példája például Szász Endre, ugyanakkor jó példa erre a "fiatalon meghalt" művészek műveinek hatalmas keresettsége. Persze kivételek mindig voltak, lesznek a szabály alól, de a lényeg az, hogy egy bizonyos értékhatáron felül az ár inkább jelképes, mert pontosan tudható az, hogy az inkább annak szól, hogy felmérik, hogy mennyien vennének egy ilyen alkotást és mennyiért - és annyi lesz az ára. Sokszor még ezt sem teszik meg, és mégis elkapkodnak mindent.

És ez nem a mi nagyságrendünk.

Ettől viszont még lehet ezt a nagyságrendet is élvezni, csak nem kell a birtoklására vágyni.