Re: nincs cím

Nem, a lelkiállapotod a te lelked állapotát tükrözte ;) Az enyém ezzel kapcsolatban viszonylag nyugodt volt, bár az uzsorások határtalan pofátlansága azért az én agyvizem is felnyomta időnként ;)

Ha viszont megnézed, akkor nagyjából onanntól, hogy látszódott a megegyezés lehetősége, ugyanazt írtuk: MEG KELL EGYEZNI, és ha emlékszel, azt írtam, hogy itt dől el, hogy meg tudnak-e állni. Meg tudtak. Ez pedig annyit tesz, hogy a félelmeid bár érthetőek voltak a te szemszögedből, de valójában nem voltak valósak, amire pedig én utaltam végig :)

Azt persze, hogy a hajad minden szála az égnek állt, amikor meghallottad amit és ahogy mondtak, azt persze megértem, mert éreztem, ahogy feldühítettek - de mint sokszor leírtam, kár a kommunikációval foglalkozni, mert az nem nekünk szól. És ha nem így nézed, akkor máris látható az, hogy ezt nem lehetett másképpen csinálni. Ezt csak így lehetett. A cél nem szentesíti az eszközt. De hogy egyetértsünk, ezt a módszert egyszer lehet eljátszani és ez most megtörtént. Vagyis az, hogy nyertünk, az nem azt jelenti, hogy jól csináltuk amit és ahogy csináltunk, hanem azt, hogy annyire megleptük az ellenséget, hogy ezzel nem tudott mit kezdeni és szétesett. És pont ezért nem működött volna a reguláris hadviselés, mert ha hagyjuk őket felfejlődni, akkor az ő csatamezőjükön, az ő hadi feltételeik szerint nem tudtunk volna nyerni.

Ami a két nézőpont közötti alapvető különbség, az az, hogy te azt mondod, hogy a csatákat az ortodox hadiszabályok szerint kell megvívni, mert ez a megszokás, én meg azt, hogy a csatákat megnyerni kell, és ha nem nemtelenek a módszerek, akkor azokkal kell élni, főleg akkor, ha a reguláris hadviseléssel semmi esélyünk sem lenne.

Itt a lényeg az IDŐN volt, mert azt vettük el tőlük. Ennyin múlt az egész szerintem.