Egy pusztító válság után a gazdaság már éppen kezdett volna kilábalni a bajból, amikor amerikai populista politikusok büntetővámokkal visszarántották a növekedést világszerte, kirobbantották a kereskedelmi háborút, ami aztán újabb lendületet adott annak, hogy még inkább a tekintélyelvű rezsimek vagy diktatúrák felé csússzon a világ.
Ez a mondat nem a mai helyzetről szól, hanem a múlt század harmincas éveiről. Ez főleg azért lehangoló párhuzam, mert az akkori elnyújtott recesszió a legtöbb történész szerint hozzájárult a nem sokkal később bekövetkező világégéshez. Tanulságos ezért megnézni, mi is történt az USA-ban ebben az időben. Ehhez a téma szakértője, Doug Irwin elmondásárahagyatkozunk (ő remek könyvet is írt a harmincas évek amerikai protekcionizmusáról.)
1928-ban, amikor megválasztották Herbert Hoover elnököt, az amerikai választási kampány fő témája a mezőgazdaság megmentése volt. Ebben az időben ugyanis egy vadiúj technológia terjedése (az úgynevezett feldolgozóipar) miatt a tengerparti területek gyorsan fejlődtek, a belső államok viszont nem annyira. Ezért jött az ötlet, hogy a mezőgazdasági import megvámolásával lehetne segíteni a bajba jutott termelőállamokon.
Csakhogy a kongresszusi képviselők nem voltak hajlandóak támogatni a különböző mezőgazdasági vámokat anélkül, hogy az ő államuk vagy körzetük ne kapott volna valamit. Mindenki talált egy otthoni megmentendő iparágat, aminek importjára vámot követelt, hogy megszavazza a többit.
Valóságos vámőrület tört ki a képviselők körében, olyan termékekre vetettek ki vámokat ötletszerűen, mint az aranyhal.
Végül összesen 800-féle termékre vetettek ki importvámot a Smoot-Hawley (vagy ahogy még emlegetni szokták: Hawley-Smoot) vámtörvényben, ami Reed Smoot szenátorról és Willis C. Hawley képviselőről kapta a nevét.
A politikusok annyira csak a hazai lobbiérdekekre figyeltek, hogy nem gondolkodtak kicsit felelősebben néhány fontos kérdésről. A vámoknak ugyanis többféle kedvezőtlen tovagyűrűző hatása is lehet. Az egyik az, hogy a vám egyfajta adó, ami drágábbá teszi az importált termékeket. Ez az áremelkedés pedig versenyképtelenebbé teszi a hazai cégeket. Ha például drágul az acél az USA-ban, akkor az ottani gépgyártók beépítik ezt az áremelést, és az ő termékeik is drágábbá válnak – ami miatt végső soron az exportőrök helyzete romlik a világpiacon.
Ennél is súlyosabb lehet az a megtorlás-láncreakció, amit a vámok kiválthatnak. Erre az egyik legdurvább példa a Smoot-Hawley törvény idejéből a tojás, amiből ebben az időben az USA többet adott el külföldön, mint amennyit importált, tehát nettó exportőr volt. Ennek ellenére emeltek a vámon (tojásonként 8-ról 10 centre), hiszen hiába sikeres az ágazat, “biztos nem árt a segítség”. Csakhogy ennek hatására Kanada is emelt, de nagyobbat, 3-ról 10 centre. Ez viszont teljesen tönkretette az amerikai tojásexportot: egymillió tucat tojásról 130 ezer tucatra esett az éves export, termelők tízezrei mentek tönkre. Hasonló történt sok más termékkel.
A "dögöljön meg a szomszéd tehene" elgondolás tehát így vagy úgy, de a hazai gazdaságnak ártott végső soron.
Az akkori közgazdászok tisztán látták ezt a hatást, Hoover elnök kapott egy olyan tiltakozó levelet, amit 1028 (!) közgazdász írt alá. Benne olyan kemény mondatokkal, hogy a vámok miatt az amerikai fogyasztóknak kell majd eltartania a versenyképtelen, rosszul működő cégeket, ahelyett, hogy dinamikusan fejlődne a gazdaság. A JP Morgan vezérigazgatója és Henry Ford személyesen győzködték Hoover elnököt, hogy ne írja alá. Az elnök ugyan maga sem rokonszenvezett a törvénnyel, de végül engedett saját pártja nyomásának.
Összességében 29 százalékkal esett vissza az amerikai export a törvények utáni időszakban, amiben persze része volt a világválságnak, de a megtorlásként hozott európai és ázsiai USA-ellenes kereskedelmi megállapodásoknak is. Az 1929-es világválságot ugyan biztosan nem a Smoot-Hawley törvény okozta (a jogszabályt ugyan már a válság előtt néhány hónappal elfogadta a képviselőház, de csak 1930 tavaszán lépett életbe), azonban a hatásait mindenképpen súlyosbította. Egyben megágyazott annak a feszült geopolitikai helyzetnek, ami aztán a harmincas éveket végig jellemezte, és amire az amerikaiak, amíg lehetett, befelé fordulással válaszoltak.
Mindenesetre az amerikai választóknak is leesett, hogy a vámok visszaütöttek: a következő választáson sem Smoot szenátort, sem Hawley képviselőt, sem Hoover elnököt nem választották újra. 1932-től kezdve a demokraták kerültek hatalomra, következett Fraklin Delano Roosevelt időszaka, aki a válságot nem protekcionizmussal, hanem belső keresletnöveléssel tudta végül sikeresen kezelni.
Persze nem a Smoot-Hawley vámtörvény volt az utolsó értelmetlennek bizonyult amerikai protekcionista kísérlet.
Ott volt például Bush elnök 2003-as acélvámja, amit egy év múlva vissza kellett vonnia, mert nem vált be.
A mostani amerikai elnököt viszont nem köti semmilyen konvenció vagy törvény. Érdekes módon az, hogy most Trump elnök importvámokkal fenyegetőzhet, éppen a rosszul elsült Smoot-Hawley vámok következménye. Az amerikai politikusok ugyanis, hogy elkerüljék azt a kongresszusi vámlobbi-őrületet, ami ezt a törvényt megelőzte, inkább az elnök kezébe adták a vámok kivetésének jogát. Ezért aztán, ha Trump mindenképpen akarja, akkor – egészen addig, amíg hatalmon marad – nem sok minden akadályozhatja meg a globális kereskedelmi háborút.
