Tévedés, hogy az alacsony adó segíti a gazdaságot
A természettudományok sajátossága, hogy tudományos megismerés tárgyának törvényszerűségei függetlenek az azokat megismerni vágyó kutatók értékeitől és érdekeitől. A társadalomtudományokban, így a közgazdaságtanban nem ez a helyzet. Ott függnek. Ott előbb értékekből és érdekekből létrehoznak, összeszerveznek egy narratívát (köztük a legbefolyásosabbat, a mindenkori mainstreamet, a főáramot), mint a tények értelmezésének eszközét, majd az így értelmezett tények között összefüggést találva törvényszerűségeket ismernek fel. Azonos tények másik narratívában történő értelmezése egészen más törvényszerűségek felismerését eredményezheti - írja Németh György, közgazdász, szociológus.
Ha a jövedelemtulajdonosok jövedelmük egészének felhasználásáról maguk dönthetnének, ha annak egy részét nem vonná el az állam, akkor nincs súrlódási veszteség, nincs, ami visszafogja a növekedést. Ezért a közjót szem előtt tartó politikusok akkor cselekszenek helyesen, ha a lehető legkisebb fiskális éket dugják a fogaskerekek közé. Ezért joggal állítható, hogy az adó sújt - ahogy az átkok, a büntetések, a katasztrófák (az árvizek, aszályok, földrengések stb.) sújtanak. E hard narratíva soft változata szerint az államnak gazdasági szempontból lehet pozitív szerepe, s a pozitívumok meghaladhatják a fiskális ék okozta súrlódási veszteséget. A politikusoknak az a feladatuk, hogy azonosítsák azokat a szűk területeteket, ahol az állam gazdasági szempontból valóban pozitív szerepet tölthet be s ellenálljanak azon törekvéseknek, melyek e területek kiterjesztését megalapozatlanul követelik. A politikusok feladata, hogy lehető legkisebb adót beszedve és azt a lehető leghatékonyabban elköltve a pozitívumok jelentette hozadék és a súrlódási veszteség különbségét a legmagasabban tartsa. S tudja azt, hogy az állam költésének hatékonyságához mindig kétség fér, ellenben a be nem szedett adó mindig a legjobb helyen van.
Egy egészen más narratíva szerint nincs Elveszett Paradicsom: az adó nem sújt, hanem a társadalom és gazdaság működőképességének fenntartásához szükséges, beleértve valamekkora - a magas jövedelműektől az alacsony jövedelműek felé történő - újraelosztást. A társadalom többféle módon szervezhető: úgy is, hogy több, és úgy is, hogy kevesebb szükségleteket elégítünk ki az egyén helyett az állam kiadásával. Ez politikai választás kérdése; az eredmény gazdasági szempontból semleges (pontosabban nem szükségképpen negatív). E narratíva szerint téves a főáram narratívája, miszerint önmagéban a magas adó rossz, az alacsony adó jó. A főáram narratívája alapján nem megérthető, hogy a magas adókkal fenntartott északi jóléti államok miért versenyképesek.
A fiskális ék, illetve az azt létrehozó adó(bevétele)k, vagy egyszerűen az "állam" nagyságát háromféleképpen szokás mérni.
- A legismertebb adóteher-mutatószám a jövedelem-újraelosztási hányad (redistribution rate). Azt méri, hogy államháztartás kiadásai mekkora részét jelentik az összes jövedelemnek (GDP). E kiadások a beszedett adók mellett tartalmazzák az államháztartás (adók helyett hitelfelvétellel finanszírozott) hiányát is. Az államháztartási hiány nélküli jövedelemelvonási hányad ritkábban használt, holott pontosabb (mert tisztán adóteher-mutatószám) lenne, s valószínűleg azért ritkábban használt, mert az (főszabályként) kisebb, mint a redisztribúciós ráta, így kevésbé alkalmas rémületkeltésre.
- Az adóék (tax wedge) azt méri, hogy a munkavállaló mekkora hányadát nem kapja kézhez annak az összegnek, amelybe foglalkoztatása munkaadójának kerül.
- Végül a teljes adóráta (Total Tax Rate) azt méri, hogy a vállalatok profitját mekkora adók terhelik. A teljes adóráta nevezetű adóteher-mutatószám a PricewaterhouseCoopers (PwC), a Nagy Négy ("Big4") tanácsadó-könyvvizsgáló cég egyikének leleménye, melyet magáévá tett a Világbank, s olyan éves összehasonlító jelentések készítésekor használja fel, mint a Doing Business ("A World Bank Group Flagship Report"), a Paying Taxes (a PwC és a World Bank Group közös munkája) és a Világgazdasági Fórum (WEF) globális versenyképességi jelentése ("The Global Competitiveness Report").
A helyzet azonban ennél súlyosabb. A teljes adóráta az adóterhelést a vállalati profit százalékában hivatott kifejezni. Profiton azt az összeget értik, amelynek nem része a termelőfelhasználás (az az összeg, melyet más vállalattól vásárolt azon termékekért és szolgáltatásokért fizetett ki, melyet saját termékei és/vagy szolgáltatásai előállításához felhasznált), az amortizáció (azon összeg, mely - elvileg - arra szolgál, hogy a vállalat elhasználódó eszközeit pótolni lehessen) és a bruttó bér (a járulékok kivételével). Magyarország a teljes adórátája a legfrissebb 2017-es Doing Business szerint 46,5 százalék (2015. évi adatok), a Paying Taxes szerint 48,4 százalék (2014), ez utóbbi a profitadóból (profit taxes; 11,8%), a munkát terhelő adóból (labor taxes; 34,3) és egyéb adókból (other taxes; 2,3) áll össze. Definíció szerint a vállalati profitot adóztatja a társasági adó és az osztalékadó (melynek funkciója és mértéke azonos az itt figyelembe nem vett SZJA-éval, csak éppen a magánszemély tőkejövedelmére vetik ki), a munka adója a definíció szerint a munkaadók által fizetett járulék (mindenekelőtt SZHO), de ide értendő a munkavállaló bruttó béréből fizetett járuléka is. (Az egyéb adóktól tekintsünk el.)
Mindez közgazdasági értelemben szakszerűtlen, de narratívája szerint érthető: az államot jogosan csupán a munkajövedelemre kivetett SZJA és a forgalmi adók illetik meg, minden más a vállalkozói szférára kivetett sarc, a gazdaság fogaskerekei közé dugott fiskális ék. A társadalombiztosítás egésze egyetlen hatalmas fiskális ék.
Közgazdasági értelemben a nemzeti számlák fogalomhasználata a szakszerű: a munkavállalói jövedelem (compensation of employee) kategóriájába beleértendő minden olyan költségelem, melyet a vállalatnak munkavállalója foglalkoztatásának ellenértékeként fizetnie kell, ide értve nem csupán a munkavállaló által de jure, hanem a vállalat által de jure, de facto azonban a munkavállaló által fizetett járulékot (mindenekelőtt SZHO). Profitnak joggal az üzleti tevékenység eredménye (a termelőfelhasználás és a munkavállalói jövedelmek megfizetése, és az amortizáció elkülönítése után megmaradó összeg), még inkább az adózás (a társasági adó megfizetése) utáni eredmény nevezhető.
Az érem egyik oldala, hogy Ocampo és Fitzgerald professzoroknak igazuk van: tévedés, hogy az országok versenyképességének fontos eleme az adóterhelés nagysága. A Világbank már több ízben jelét adta, hogy felismerte ezt, de régi narratívájától megszabadulni nem tud, nem képes annak újjal való felváltására. Az érem másik oldala, hogy a tekintélyes és megfellebbezhetetlenül szakszerűnek gondolt Világbank és PricewaterhouseCoopers (PwC) által előállított és sűrűn alkalmazott adóterhelés-mutató roppant, a teljes adóráta szakszerűtlen, sőt dilettáns konstrukció, a legjobb volna gyorsan elfelejteni, helyét sóval behinteni.
A szerző közgazdász, szociológus.
