A migráció vagy a robotok mentik meg Európát?
Vajon az európai munkaerő-piacnak szüksége-e van a mostani migránsokra? Röviden: igen. Részletesebben: nincs. Nem ellentmondásos ez? Részben igen. Hosszabb távon megoldást kínál a jelenlegi európai politika a demográfiai helyzetre és a jövőbeni gazdasági kihívásokra? Nem.
Nézzük az első kérdést! Hosszú évek óta halljuk, hogy a csökkenő gyerekszám egyrészt fogyó népességet jelent az EU-ban, miközben a nyugdíjrendszerek recsegnek-ropognak. Ráadásul a magyar Ratkó-gyerekek, és a nyugat-európai, az 1950-es években született társaik éveken belül, különösen a 2020-as években kezdenek el ténylegesen nyugdíjba vonulni. Másrészt 2020 és 2030 között több, mint 13%-kal csökken a munkaképes korú európai fiatalok száma az ENSZ adatai szerint. Ez annyit tesz, hogy a mostani becslések szerint 2060-ig akár 50 millióval is csökkenhet a munkaképes korú népesség Európában (különösen Kelet-Európában). Vagyis az Európai Unió és még tagjelölt, vagy társult státusszal rendelkező európai országok népessége is folyamatosan csökken, tehát önmagában az európaiak utánpótlása az EU számára véges. Ebből a szemszögből nézve szükséges a migráció támogatása a korábban gyarmatokkal is rendelkező nyugat-európai országok esetében, ahol az elmúlt 50 évben egyébként jelentős mértékű bevándorlás növelte a népességet.
Ugyanakkor szükséges megérteni, hogy migráció és migráció között vannak különbségek.
Nem véletlen, hogy a belső, EU-s állampolgárok által kifejtett migráció a legtöbb nyugat-európai országban növelte a versenyképességet és a GDP-t. A lényegesebben olcsóbb (kelet-)európai munkaerő azonban részben "elvette" a munkahelyeket a fogadó országokban. Ennek leglátványosabb példája a brit eset, ahol a több százezer lengyelre is mondtak nemet a brit választók idén tavasszal úgy, hogy a kelet-európaiak nagy része nem a képzettek munkahelyét vette el és a bevándorlók körében kisebbséget alkottak. A magasabb státuszú munkahelyek vonatkozásában pedig a kelet-európaiak eleve versenyképesebbek is voltak olyan munkahelyeknél, amelyek világpiaci és a regionális kitettségekkel is rendelkeztek, mert például a brit népesség idegennyelv-tudása jóval alacsonyabb, mint a többi európaié. (Egy 2012-es európai bizottsági felmérés szerint a brit fiatalok kevesebb, mint 10%-a rendelkezett használható idegennyelv-tudással, szemben a 42%-os európai átlaggal). Mindeközben a brit fiatalok tömegei hagyták el a szigetországot még 2013 előtt, részben az angolul beszélő és jóval nagyobb társadalmi mobilitást is biztosító (és részint nagyobb vagyoni egyenlőtlenségeket is toleráló) térségek felé (USA, Új-Zéland, Ausztrália, stb.). Olyannyira felerősödött az angolok mobilitása, hogy minden ötödik 40 év alatti már a Brexit előtt is kivándorolni szándékozott, ami azóta 50%-ra nőtt.
A felerősödött, szociális demagógián alapuló nyugat-európai ellenérzések (például a Kelet-Európából legálisan, szerződés alapján kiküldött munkavállalók elleni szakszervezeti fellépések) ellenére az európai munkaerő-piaci mobilitás még mindig töredéke az amerikainak, de még a japánénak (!) is a Világbank egyik átfogó elemzése szerint. (Sőt, az Egyesült Királyságban élő kelet-európai munkavállalók 12%-kal többet fizettek be adóként, mint amennyi pénzügyi támogatást kaptak. Az is igaz viszont, hogy 11%-kal magasabb a foglalkoztatottsági mutatójuk is, mint a briteké.)
Mindezek ellenére az európaiak még mindig nem eléggé mobilak, s ennek részben a nyelvtudás is az akadálya. Ezért is tapasztalható az osztrák és német munkaerőpiacok megnyílásával párhuzamosan erősödő kivándorlással egyidejűleg egy visszaáramlási folyamat is hazánkban is. Például a hivatalos német statisztikák szerint az erősödő magyar kivándorlás hullám mellett 2013-ban már 34 681 fő költözött Németországból Magyarországra, az egy évvel korábbi 28 619 fő után. Annak ellenére, hogy kivándorlásról beszélünk, a magyarok utalják haza a legtöbb pénzt, ami évről-évre nő (2015: kb. 900 milliárd forint). Ez nem egy tipikus, vagy egyértelmű kivándorlási stratégia, mármint az újrakezdés és letelepedés tekintetében. Ezzel szemben a lengyelek, akik a Lengyel Nemzeti Bank szerint 2015 első felében közel 2 milliárd eurót küldtek haza, már 5 millióval kevesebbet utaltak, mint egy évvel korábban és lényegesebben kevesebbet, mint 2011-ben (kb. 4 milliárd euró).
Mindez jó beleillik a nemzetközi trendekbe is, hiszen a világ különböző részein élő migránsok már 2012 előtt is évi 530 milliárd dollárt küldtek haza családjuknak. Ez a pénzmennyiség háromszor annyi volt már ekkor, mint a 2000-es évek elején, és háromszor több, mint amennyit a fejlett államok egyébként külföldi segélyekre költöttek a Világbank szerint.
Csakhogy ezzel párhuzamosan az elmúlt évtizedekben a szociális vívmányok folyamatosan erősödtek, bővültek az EU-ban.
Ennek egyik első és leglátványosabbnak tekinthető lépése az volt, hogy a nyolcvanas években Mitterrand francia elnök kormányzata 65-ről 60 évre szállította le a nyugdíjkorhatárt úgy, hogy a várható élettartam akkor is és azóta is folyamatosan nőtt (kb. 75 évről 80 évre). 1965-höz képest 2007-ben a franciák a megnövekedett életkor és a nyugdíj korhatár csökkentése okán már 15 évvel többet töltöttek ténylegesen nyugdíjban, mint a dél-koreaiak, a németek, vagy a csehek, ahol valóban és ténylegesen emelkedett a nyugdíjkorhatár. (A mostani, szintén szocialista kormányzat próbálja "visszacsinálni" ezt valahogy, de ahogy az utcai megmozdulások is mutatják, óriási ellenállásba ütközik, ami kihathat a jövő évi választásokra is.) Magyarország szintén dobogós a maga 10 éves "fejlődésével" a nyugdíjrendszer vonatkozásában, ugyanis ennyivel csökkent fokozatosan az elmúlt évtizedekben a tényleges nyugdíjba menetel kora, legalábbis a Világbank 2012-es adatai szerint.
A jelenlegi migrációs válság alapja az, hogy gyakorlatilag és a 2008-2009-es világgazdasági válság ellenére
az EU még mindig a világ "legjobb helye", ha az életszínvonalt és a magas szintű szociális és munkavállalói vívmányokat nézzük.
Az Európai Unió a világ összgazdasági (fogyasztói) teljesítményének 18,6 százalékát adja a vásárlóerő paritást vizsgáló (azaz egy nemzetközi életszínvonal-számításon) alapuló statisztika szerint, amellyel még megelőzi az USA-t és Kínát is. Mindeközben egy új elemzés szerint egy átlagos európai dolgozó 19 százalékkal kevesebbet dolgozik, mint amerikai társa. (Az olaszoknál ez a mutató már 29%!) Sőt, az Egyesült Államokban sokkal több 65 év feletti dolgozik, mint bármikor az elmúlt 50 évben (bár az EU-ban is nő ez a mutató), ennek ellenére még Németország se éri el az amerikai dolgozók termelékenységét (90%). És ne felejtsük el, hogy az EU népessége mindössze 7%-a a világ népességének, tehát több milliárd ember racionálisan áhítozhat egy európai polgárságra!
Hosszasan lehetne értekezni a részletekről, egy azonban biztos: az EU globális versenyképessége is folyamatosan csökken az 1990-es évek óta, olyannyira, hogy az EU és az USA közötti GDP/fő különbség egyenesen 50%-kal nőtt az amerikaiak javára, legalábbis az Európai Beruházási Bank 2016-os jelentése szerint. Ráadásul 30%-kal kevesebb, az uniós polgárok által kezdeményezett szabadalom volt a tavalyi évben, mint az USA-ban. Miközben a kínaiak szó szerint elhúznak mellettünk (több szabadalmuk volt tavaly, mint az USA-nak és Japánnak együttvéve. (Emellett ők egészen más népesedés-, illetve bevándorlás-politikával rendelkeznek. A jóval fejlettebb Japánról nem is beszélve, ahol 2015-ben mindössze 27 menekültet fogadtak be.)
Ezek a tendenciák természetesen nem lehetnek ismeretlenek a felelős döntéshozók és a szerepet vállaló politikusok előtt. A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) egy, még a mostani pénzügyi válság kirobbanását megelőzően készített tanulmányában úgy becsülte, hogy a fejlett Nyugat növekedési üteme a következő évtizedekben csak töredéke lesz az 1970 és 2000 között mért adatoknak. Sőt, a Wim Kok volt holland miniszterelnök által vezetett Magas Szintű Munkacsoport már 2004 novemberében azt állapította meg, hogy 2040-re a 2000-es tendenciákat alapul véve az EU-ban az egy főre eső GDP immáron 20%-kal lehet alacsonyabb, mint Ázsiában, ahol a gazdasági növekedés duplája lesz az európai értéknek. Az Európai Bizottság 2011-es becslése alapján várhatóan az Európai Unió részesedése a világ GDP-jéből a 2010-es 29%-ról le fog esni 15-17%-ra néhány évtizeden belül, ha minden változatlan marad. A Kok-jelentés már 12 éve is azt állította, amikor még sehol nem volt a migrációs krízis, hogy:
közép- és hosszú távon nem kevesebb forog kockán, mint az Európa által kiépített társadalom fenntarthatósága.
Ennek ellenére (vagy éppen ezért) a "willkommenskultur" hevében az egyik legbefolyásosabb német Bertelsmann-Stiftung Alapítvány elemzői azzal rukkoltak elő, hogy hosszabb távon bevándorlás nélkül 45 millióról akár 29 millió alá is csökkenhet a munkaképes korú népesség Németországban, ami már meghaladja az egyharmados fogyást is. Ennek elkerülése érdekében a szakértők éves szinten félmillió (és tegyük hozzá: megfelelő képzettségű) bevándorlót tartanak szükségesnek, és csak Németországban. Ugyancsak az Alapítvány támogatásával megjelent írás szerint
2012-ben Németországban az ott született németek teljes életciklusuk alatt átlagosan 110 ezer euróval többet fizettek be adókként és járulékokként, mint amennyi transzfert igénybe vettek. Ezzel szemben a bevándorlók 44 ezer euróval több támogatást vettek igénybe, mint amennyivel hozzájárultak a német államkasszához.
Ugyanakkor a Világbank elemzése szerint az Európai Unióban a menekülteknek átlagosan legalább (!) 15 év szükséges ahhoz, hogy integrálódjanak a munkaerőpiacon. Így jelentős tere van a marginalizálódásnak és radikalizálódásnak is, elsősorban a fiatalok körében, ahogy ezt az utóbbi idők terrorcselekményei is mutatták. Azt várni tehát, hogy a menekültek és az EU-n kívülről érkező migránsok azonnal dolgozni és adózni fognak, igencsak hiú ábránd. Azonban az idei német népesedési statisztikák akár biztatónak is mondhatóak, hiszen három évtized után először javult érdemben a termékenységi ráta: 1,5%-ra (2011: 1,39%) úgy, hogy a javulást kizárólag átlagosan a majdnem 2%-ot hozó, külföldi állampolgárságú nők biztosították. A szélesebb összefüggésekhez az is hozzátartozik, hogy a termékenység 1950 és 2013 között a felére esett a világon, és az afrikai kontinenst leszámítva átlagosan valamivel kevesebb, mint 2 gyermeket vállalnak világszerte a nők. Európában ez a szám ugyan egyedülállóan nőtt valamelyest a 2000-es évektől, de 2011-ben is csak 1,57% volt, ami még az "egyke"-politikával befolyásolt kínai mutatónál (1,6%) is rosszabb volt. A mostani, legújabb tendencia annyiban bátorítóbb a németek számára, hogy a bevándorló-menekült gyermekeknek az integrációja nagyságrendekkel könnyebb lehet, mint a felnőtteké.
Egy tavaly szeptemberében megjelent, a Német Foglalkoztatáspolitikai Intézet által közölt bevándorlással kapcsolatos tanulmány szerint a Közel-Keletről és más, háborús térségből érkező menekültek mindössze 15%-a rendelkezik megfelelő képzettséggel, felsőfokú képesítéssel. A helyzetet az is bonyolítja, hogy ugyan Németországban jelenleg az 1990-es egyesítés óta nem látott alacsony szinten van a munkanélküliség, azonban képzetlen németek 20%-ának már most sincs munkája és ez egészen biztosan nem fog társadalmi és politikai következmények nélkül maradni. Az OECD indikátorai alapján a 8 osztályos végzettséggel érkező szírek tudása csupán a német harmadikosok szintjét üti meg, ezért egyre nyilvánvalóbb, hogy a legnagyobb, tőzsdén jegyzett német multicégek, ahol a legmagasabb a hozzáadott értékű munka aránya, gyakorlatilag nem hajlandóak menekülteket foglalkoztatni.
A német politika is érzékeli ezt a problémát: Sigmar Gabriel német alkancellár, szociáldemokrata gazdasági miniszter sürgette a német cégeket a menekültek foglalkoztatására, mert - ahogy a Frankfurter Allgemeine Zeitung című lap rámutatott - a tőzsdei indexben jegyzett cégeknél június elején mindössze 54 menekült jogállású munkavállaló dolgozott, és a meghirdetett 2700 gyakornoki helyből csupán 500-at töltöttek be. Mint ismeretes, DAX-30 mutatóban jegyzett cégek közé tartozik például az Adidas, a BMW, a Deutsche Telekom vagy a Lufthansa. Ha már Adidas, akkor tudni kell azt is, hogy a vállalat nemrég úgy döntött, hogy 1993 után visszaköltözteti a cipőgyártása egy részét Európába, mert jelentősen nőttek a kínai bérek (50%-kal) és szállítási költségek is, továbbá a mesterséges intelligencia alkalmazása is egyre olcsóbb. A szinte teljesen automatizált bajorországi gyárban mindössze 160 ember kap állást 2017-től, miközben több, mint 200-an vesztik el az állásukat a kínai Suzhou-ban, ami 20%-os munkaerő csökkenést jelent.
Sőt, a német iparvállalatoknál már jelenleg is 180 ezer robot dolgozik a Bild am Sonntag összeállítása szerint. Magyarországhoz hasonlóan, ahol nagyon magas a legfeljebb 8 általánost végzett emberek aránya, Németország is indít közmunkaprogramokat (első lépésben százezer fő részére) a képzettséggel, versenyképes tudással nem rendelkező bevándorlók tömegei számára, méghozzá egyeurós órabérrel.
Mielőtt megnézzük, hogy hol is lesznek azok a munkahelyek, amelyek betöltésére migránsokra lenne szükség, tudnunk kell, hogy az Unióban 2016 első félévben 21 és fél milliónál (kb. 9%) is több munkanélküli volt, ebből az eurózónában 16 és fél millió. A 25 év alatti fiatalok munkanélkülisége pedig 4 millió 300 ezer körül alakult, ebből 3 millió az eurózónában összpontosult, sőt egyes térségekben eléri az 50%-ot is a dologtalan ifjak aránya. Azt leszámítva, hogy a német kormányzat a migránsok ellátására közel 94 milliárd eurót különített el 2020-ig, addig az EU, mint intézményrendszer és társfinanszírozó, eredetileg 2018-ig közel 7 milliárd eurót szánt a 25 év alatti fiatalok támogatására az úgynevezett Európai Ifjúsági Garancia révén 2013-ban, amit azóta módosítottak. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet becslése szerint az újabb szabályok alapján a végösszeg várhatóan csak az eurózónában már évi 21 milliárd euróra is nőhet a tagállami és egyéb, más alapból finanszírozott hozzájárulásokkal együtt.
Másképpen nézve a német kormány egymaga hatalmas összegeket fog áldozni a menekültválságra, talán többet is, mint amennyit az összeurópai intézményrendszer az európai fiatalok támogatására szán.
Ezzel párhuzamosan a McKinsey Global Institute 2012-es elemzése alapján 70 millió felett lehet a munka nélkül lévő fiatalok száma a világon és még a fejlett gazdaságokban is várható további 32-35 milliónyi új, képzetlen fiatal csak 2020-ig.
Az Európai Bizottság egyik, foglalkoztatáspolitikával foglalkozó intézete (Cedefop) úgy becsüli, hogy az építőipart leszámítva 2015 és 2025 között gyakorlatilag minden ágazatban csökkenni fog a munkaerő iránti kereslet, beleértve a közepes és magas képzettséget igénylő munkaköröket is. (Ez nem jelenti azt, hogy nem történik átrendeződés a kelet-európai kétkezi munkások és bizonyos szakmák és területek területén.) Azonban az előrejelzések szerint a jövőben az európai munkakörök 47%-a legalább középfokú végzettséget fog megkövetelni. Ez azzal is járhat, hogy ugyanezen időszak alatt nem lesz kereslet több (vagy pótlólagosan ugyanannyi) alacsony, vagy közepes végzettséggel rendelkező munkaerőre sem.
Hasonló következtetésre jutott a Brueghel Institute legutóbbi elemzése (2014) is, amely az Oxfordi Egyetem tudósainak (Frey és Osborne) kutatásain alapul, jelezve, hogy a következő évtizedekben a munkahelyek automatizálása 40%-ról egyenesen 60% fölé is növekedhet az Európai Unióban.
Végezetül az Európai Bizottság egyik legfrissebb, 2014-es munkaerő-piaci felmérése egyenesen azt mutatja, hogy a legnagyobb igény az (egyre) magasabban képzett munkaerő iránt fog a leginkább megjelenni. Így, korlátozott mértékben bár, de a programozói, a kereskedelmi és - az elvileg alacsonyabb képesítést megkövetelő - ápolói-gondozói munkaerő nagyon keresett lesz egy idősödő Európában. Ez tulajdonképpen akár egybevágna az érkező migránsokkal kapcsolatos optimista előrejelzésekkel is, miszerint az egészségügy képes lehet nagy mértékben felszívni az alacsonyabban képzett és a közel-keletről, illetve az Afrikából érkező embereket is.
Nos, egészen biztos ez hosszabb távon? Egyáltalán nem. Eltekintve attól, hogy a technológiai innovációt és akár a béreket is lejjebb szoríthatják az újonnan, tömegesen érkező, főleg egyedülálló férfiak, akiknek nem kell pl. a családi többletköltségeket viselniük a tartózkodás helyén, egy komoly tényezővel számolnunk kell. Ez pedig az, hogy immáron Kelet-Európában is várható a robotok számának növekedése: az idei évben mintegy 29 százalékos, illetve 2019-ig évi átlagban 14 százalékos lehet a bővülés. Világszinten a következő három évben egymilliónál is több új ipari robotot állítanak be a gyárakban. Kínában várható a legnagyobb ugrás - immáron két év se kell, hogy megtérüljenek ezek a fejlettebb gépek a legfrissebb elemzések szerint. Sőt, a mesterséges intelligenciára egyre többet áldozó világcégeknek köszönhetően 2025-re a még fejlettebb robotok akár 30%-kal is növelhetik az egyes iparágak termelékenységét, közel 20%-kal csökkentve a munkaerőköltségeket, elsősorban az USA-ban, Kínában, és mint ahogy az Adidas példáján keresztül láttuk: Németországban is.
2020-ra pedig közel 100 millió robot kerülhet a háztartásokba, és ebből évente közel 5 millió olyan berendezés lesz, ami már "családtagként“ (gondozás, felügyelet, oktatás, stb.) érkezhet. És akkor még nem beszéltünk a ténylegesen humanoid kinézetű, társas érintkezésben kifogástalanul működő robotok eljöveteléről, ami már nem évtizedek kérdése.
És csak újabb és újabb kérdések merülnek fel, mint például a mesterséges intelligencia hatása a szolgáltatói szektorra. Ide tartoznak olyan témák is, mint például a garantált alapjövedelem és motiváció, illetve a fenntartható fogyasztás kérdésköre, a legújabb humángenetikai módosítások lehetőségei, az emberi agy és hálózatok integrálása, stb., amelyek a jelenlegi társadalmak fenntarthatóságát érintik, és amelyek hatásait, várható következményeit sem mérték még fel eddig. Mindeközben az európai fiatalok iskolai lemorzsolódási mutatói még mindig kétségbeejtően rosszak: a 18-24 évesek átlagosan 11%-a idő előtt kiesik az iskolai és képzési rendszerből, Spanyolországban pedig minden ötödik fiatal.
Varga Mihály gazdasági miniszter a napokban bejelentette, hogy számítások szerint hazánkban a mintegy 4 millió munkahelyből 350-400 ezer szűnhet meg a digitalizáció elterjedése miatt, a képzést pedig úgy kell megoldani, hogy a felszabaduló munkavállalók képesek legyenek más szakmában elhelyezkedni. Ez óriási kihívás lesz még az USA-ban is, hiszen amerikai munkaerő-piaci adatok azt mutatják, hogy 2000-2010 között a meglévő munkaerőnek csak a töredéke (1% alatt) volt képes munkahelyet váltani és - akár átképzéssel - az IT szektorban elhelyezkedni. Bár az említett szektor hihetetlenül dinamikusan fog nőni, hiszen 2022-ig közel 20%-kal bővülhet az informatikai szakemberek iránti kereslet, azonban még ezzel együtt is csak a munkavállalók 3%-a fog itt dolgozni, a világ egyik legversenyképesebb gazdaságában.
Kérdés, hogy Európa felkészült-e minderre?
Lovászy László (Ph.D.)
ENSZ szakértő és európai parlamenti foglalkoztatáspolitikai tanácsadó
