Hogyan indulunk az életben:

"Imagine a ten-mile race in which contestants have different starting lines based on parental education, income, and wealth. The economically privileged athletes start several hundred yards ahead of the disadvantaged runners. Each contestant begins with ten one-pound leg weights. The race begins, and the advantaged competitors pull ahead quickly. At each half-mile mark, according to the rules, the first twenty runners shed two pounds of weights while those in the last half of the field take on two additional pounds. After several miles, lead racers have no weights, while the slower runners carry twenty additional pounds. By midrace, an alarming gap has opened up in the field, and by the finish line, the last half of the field finishes more than two miles behind the winners."

http://prospect.org/article/wealthy-kids-are-all-right

Kicsit más téma, szervezeti felépítés.

"Vessünk egy pillantást a világ bármelyik pontján egy szervezeti felépítési ábrára és egyszerű PowerPoint-dián máris elénkt rátul, hogy milyen egy szervezet döntéshozatali eljárásának ideális formája! A csúcson ott látjuk a vezetőt, a vezérigazgatót, a négycsillagos tábornokot, az elnököt. A vezető létfontosságú: ha ő jó döntéseket hoz, akkor minden rendben lesz. Ha azonban rosszul dönt, akkor a szervezet ezt a saját bőrén érzi meg, akár el is bukhat.

De vajon a jó vezető hogyan hozza meg a döntéseit? Erre könnyű a válasz. Először is, kihasználja azt a tényt, hogy az ő helyzetéből az egész képet átlátja. És minél fejlettebb technológiát használ fel erre a feladatra, annál jobban képes lesz átlátni azt, ahogyan a döntések összekapcsolódnak, ez pedig lehetővé teszi számára, hogy a helyi ügyeket is koordinálni tudja, történjenek azok akár a pénztárgépeknél, az üzemcsarnokban vagy éppen a frontvonalon. A vezető körül létre kell hozni egy csapatot, amely osztja a vezetőnek azt a vízióját, hogy a szervezet milyen irányba tart, és segíti céljai elérésében. Hogy a stratégiát hatékonyan hajthassák végre, világos kommunikációs csatornákra van szükség. Az információ felfelé haladva eljut a vezetőségig, ahol azt elemzik, majd válaszul utasítások áramlanak vissza az alsóbb szintek felé - máskülönben csak zűrzavar és káosz lesz mindenütt.

Noha ösztönösen úgy gondoljuk, hogy a vezetésnek és egy szervezetnek így kellene működni, ez a felfogás igen nagy veszélyeket rejt magában. A probléma az, hogy nincs olyan vezető, aki minden pillanatban jó döntéseket tud hozni. Napóleon - a világtörténelem talán legkitűnőbb hadvezére - félmillió emberrel rohanta le Oroszországot, és embereinek 90%-a meghalt vagy dezertált. John F. Kennedy a kubai rakétaválság során meghátrálásra kényszerítette Hruscsovot. Ugyanakkor Kennedy a disznó-öbölbeli fiaskó miatt is bekerült a történelemkönyvekbe, mert valahogy meggyőzte saját magát, hogy 1400, az amerikaiak által kiképzett kubai emigráns valahogy legyőzi majd a 200 ezer fős kubai hadsereget, megdönti Fidel Castro uralmát, miközben senki nem gyanítja majd, hogy az USA keze benne volt a dologban. Mao Ce-tung, minden idők legnagyobb gerillavezére, békeidőben már katasztrofális vezetőnek bizonyult, és döbbenetes arroganciája tízmilliószám szedte áldozatát saját népe soraiból is. Winston Churchill lankadatlanul és hevesen szónokolt Hitler felemelkedése ellen, és a háború idején mindenkinek erőt adva vezetve Nagy-Britanniát. De az I. világháború alatt, a brit haditengerészetért felelős miniszterként ő volt az, aki levezényelte a katasztrófába torkollott hadjáratot Gallipolinál, amelyben több tízezer szövetséges katona veszett oda bármiféle siker nélkül. A háborúban, a politikában és az üzleti életben összetett problémákkal kerülünk szembe, és akkor még nem is beszéltünk az ellenfelekről, akik saját terveiket dédelgetik. Egész egyszerűen lehetetlen, hogy néha ne tévedjen az ember. Ahogy egy porosz tábornok monda egyszer: "Egyetlen terv sem éli túl az ellenséggel való első találkozást." Ebben a helyzetben igazából az számít, hogy a vezető milyen gyorsan képes alkalmazkodni.

Ha még a legjobb vezetők is követnek el hibát, akkor egy jó szervezetnek találni kell valamiféle módszert arra, hogy ezeket a hibákat kijavítsa. Idézzük fel magunkban azokat a jellegzetességeket, amelyek miatt az ideális hierarchia szerint felépülő szervezet olyan vonzó gépezet lesz, amely képes a jó döntések kivitelezésére! Az első az információk megszűrése, amelynek nyomán kialakul az "átfogó kép"; a második a csapat, amelynek minden tagja egy irányba húz; a harmadik a felelősségi körök egyértelmű meghatározása, amely lehetővé teszi, hogy a parancsnoki lánc mentén az információk akadály nélkül áramoljanak felfelé és lefelé. Ha egy szervezet valóban tanulni akar a hibáiból, akkor az itt felsorolr tulajdonságok mindegyike hátráltató elemnek bizonyulhat. Az átfogó képből az önámítást szolgáló propagandaplakát lesz csupán, az egységes csapat a bólogatójánosok gyülekezetévé silányul, a parancsnoki lánc pedig hierarchikusan felépülő papírszemetessé válik, amely addig tökéletesedik, hogy már semmiféle visszacsatolás sem ér el a vezetői szintre. A valóságban egy sokkal áttekinthetetlenebb, sokkal kaotikusabb és lázadóbb módon működő szervezet bizonyulhat csak életképesnek."

/Tim Harford: Az alkalmazkodás logikája/

Steven D. Levitt–Stephen J. Dubner: Lökonómia

Könyvismertető: http://epa.oszk.hu/00000/00017/00170/pdf/05_selei.pdf

http://www.facebook.com/photo.php?fbid=10151373490115983&set=a.322689300982.159055.107925785982

"Hiába drága és rossz egy termék, ha egy egyébként sokszereplős piacon mindenki forgalmazza, akkor sikeres lehet, mert senki nem hívja fel a figyelmet a hibáira – állítja Kőszegi Botond, a viselkedési közgazdaságtan magyar kutatója. Az Európai Kutatási Tanács támogatását elnyert magyar tudós szerint hiba a múltbeli eredmények alapján tervezni a jövőt, mégis sokan ezt teszik. Az emberek a veszteségtől jobban félnek, mint amennyire a nyereséget szeretnék, és sokan a pénzt sem sajnálják, ha rosszat akarnak."

"Mindennapi jelenség, hogy eltervezünk valamit, amit meg akarunk csinálni, például leszokunk a dohányzásról vagy elkezdünk spórolni, de végül mégse tesszük meg, mert kényelmetlen, vagy más ügyek mindig fontosabbak lesznek. Ez egy jól ismert pszichológiai megfigyelés, de hihetetlen módon alig vizsgálták közgazdászok. Pedig el lehet képzelni, hogy mennyi fontos gazdasági következménye van, a megtakarításoktól kezdve az egészséges életmódon át a tanulásig vagy a munkáig rengeteg dolgot érint – mindent, ahol hosszú távra kell tervezni, de aztán nap mint nap kell dönteni."

"A kutatásunk célja, hogy matematikai modellek segítségével rendszerezzünk általános jelenségeket, és megkülönböztessük a jó és rossz gondolatmeneteket a jelenségek vizsgálatakor. Visszatérve mondjuk a félrevezető termékek példájára, egy közgazdász azt mondhatná – sokan mondták is –, hogy egy olyan piacon, ahol nagy a verseny, a versenytársaknak érdeke felfedni az ilyen termékek jellemzőit, hiszen ezzel előnyre tehetnének szert a fogyasztóknál. Így, szól az érv, előbb-utóbb eltűnnek a félrevezető termékek a piacról. De fel lehet tenni azt a kérdést, hogy ez mikor történik meg és mikor nem. Másik érdekes dolog, hogy ezek a termékek nem az égből szállnak alá, valakiknek ki kell találni azt, hogy mondjuk egy hitelszerződésbe hova lehet rejtett költségeket elhelyezni, és hogyan kell őket hatásosan leplezni. Ilyen szempontból ez kutatás-fejlesztésnek tekinthető, de nem a szó szokásos értelmében, mert ez egy rossz irányú k+f. Érdemes megtudni, hogy mi az ösztönzője a cégeknek arra, hogy ilyen, általunk kizsákmányoló innovációnak nevezett k+f-re költsenek, és hogy ez hogyan zajlik."

"Az első példánál maradva igaz, hogy a versenytársak hátrányos termékjellemzőinek felfedésével jól lehetne versenyezni, de rá lehet jönni, hogy van egy komoly hátránya is. Ha elmondom a fogyasztónak, hogy a versenytársam hitelkártyája miért drága, milyen extra költségeket kell majd fizetnie, akkor a fogyasztó nemcsak arra fog rájönni, hogy az enyém olcsóbb, hanem arra is, hogy az egész konstrukció alapvetően egy drága termék. Emiatt sokan nemcsak a versenytárstól nem fognak ilyet venni, de tőlem se. Ez egy elég erős hátrány, ezért sokszor nem érdeke egy szereplőnek felfedni a versenytárs termék hátrányait. És pont akkor nem jellemző az ilyesmi, ha nagyon rossz a termék. Tehát ha olyan rossz az egész termékcsalád, hogy igazából senkinek nem lenne érdemes megvenni egyik terméket sem, akkor még egy versenytársnak sem érdeke soha elmondani egy termék valódi jellemzőit. Sokszor ezért éppenséggel a legrosszabb termékeket dobhatják nyereségesen a piacra a cégek."

http://index.hu/gazdasag/2013/02/16/koszegi_botond/

http://www.scribd.com/doc/94090747/What-s-the-Economy-for-Anyway-John-de-Graaf

Kiváló olvasnivaló. :)

"The political debate in the United States and Europe has focused attention on public financial deficits and how best to resolve them. Tragically, the debate largely ignores the deficits that most endanger our future.

In the United States, as Republican deficit hawks tell the story, “America is broke. We must cut government spending on social programs we cannot afford. And we must lower taxes on Wall Street job creators so they can invest to get the economy growing, create new jobs, increase total tax revenues, and eliminate the deficit.”

Democrats respond, “Yes, we’re pretty broke, but the answer is to raise taxes on Wall Street looters to pay for government spending that primes the economic pump by putting people to work building critical infrastructure and performing essential public services. This puts money in people’s pockets to spend on private sector goods and services and is our best hope to grow the economy.”

Democrats have the better side of the argument, but both sides have it wrong on two key points.

-First, both focus on growing GDP, ignoring the reality that under the regime of Wall Street rule, the benefits of GDP growth over the past several decades have gone almost exclusively to the 1 percent—with dire consequences for democracy and the health of the social and natural capital on which true prosperity depends.

-Second, both focus on financial deficits, which can be resolved with relative ease if we are truly serious about it; and ignore far more dangerous and difficult-to-resolve social and environmental deficits. I call it a case of deficit attention disorder.

To achieve the ideal of a world that secures health and prosperity for all people for generations to come, we must reframe the public debate about the choices we face as a nation and as a species. We must measure economic performance against the outcomes we really want, give life priority over money, and recognize that money is a means, not an end."

"Any normally intelligent 12-year-old is fully capable of understanding the distinction between a living forest or fishery and a system of financial accounts that exists only as electronic traces on a computer hard drive. Unfortunately, this simple distinction seems to be beyond the comprehension of the economists, pundits, and politicians who frame the public debate on economic policy. By referring to financial assets as “capital” and treating them as if they had some intrinsic worth beyond their value as a token of exchange, they sustain the deception that Wall Street is creating wealth rather than manipulating the financial system to accumulate accounting claims against wealth it had no part in creating.

Real capital assets have productive value in their own right and cannot be created with a computer key stroke. The most essential forms of real capital are social capital (the bonds of trust and caring essential to healthy community function) and biosystem capital (the living systems essential to Earth’s capacity to support life). We are depleting both with reckless abandon.

-Social capital is the foundation of our human capacity to innovate, produce, engage in cooperative problem solving, manage Earth’s available natural wealth to meet the needs of all, and live together in peace and shared prosperity. Social capital is depleted as individualistic greed becomes the prevailing moral standard and the governing institutions of society deprive all but a privileged minority of access to a secure and dignified means of living. Once it is depleted, social capital can take generations to restore.

-Biosystem capital provides a continuing supply of breathable air, drinkable water, soils to grow our food, forests to produce our timber, oceans teeming with fish, grassland that feed our livestock, sun, wind, and geothermal to provide our energy, climate stability, and much else essential to human survival, health, and happiness. It is depleted when soils are degraded, oceans are overfished, rivers and lakes are polluted, forests cut down, aquifers contaminated and depleted, and climate stabilization systems disrupted. These natural systems can take thousands, even millions of years to restore. Species extinction is forever."

http://www.yesmagazine.org/blogs/david-korten/americas-deficit-attention-disorder

Hosszú, de remek cikk David Kortentől.

"2000 januárjában Fallot Chawawa vezette a részben állami tulajdonban lévő Zimbank által szervezett sorsolást Hararében. Azok vettek részt a sorsoláson, akik legalább 5000 zimbabwei dollárt tartottak a bankban vezetett számlájukon. A sorsolásról a következőképpen számolt be a Zimbank hivatalos közleménye: „Fallot Chawawa alig hitt a szemének, mikor meglátta, hogy a számára átadott sorsjegyre – amely megnyerte a 100 ezer zimbabwei dollárt – RG Mugabe elnök úr neve volt írva."

És ez csak az egyik történet, amelyet Why Nations Fail című könyvében elmesél a modern intézményi közgazdaságtan két meghatározó kutatója, Daron Acemoglu, az MIT és James A. Robinson, a Harvard professzora. Érvelésük szerint az országok fejletlenségét nem földrajzi adottságaik, kultúrájuk vagy vezetőik tudatlansága magyarázza meg. A szerzők példái – a két Koreától az Egyesült Államok és Mexikó határának két oldaláig – megmutatják, hogy ezek a tényezők sok esetben megegyeznek, mégis óriási különbség van a fejlettségben. A különbségre az intézmények jelenthetik a magyarázatot. Az intézményeket a szerzők tágan értelmezik: ide tartozik a törvények mellett mindenféle formális és informális norma is.

A könyv csoportosításában a politikai és gazdasági intézmények is két alapvető típusba tartozhatnak: inkluzívba és extraktívba. Az inkluzív politikai intézmények lehetővé teszik, hogy a polgárok túlnyomó többsége beleszólhasson abba, hogy ki szerezze meg a hatalmat, az inkluzív gazdasági intézmények pedig segítik, hogy mindenki szabadon dönthessen a munkavállalásáról, védik a tulajdont, és garantálják a szerződések betartatását. Az extraktív intézményekre Mugabe Zimbabwéje jelenti napjaink egyik leglátványosabb példáját: az elnök még azt sem érezte szükségesnek, hogy egy strómant fogadjon fel az állami érdekeltségű bank ötévnyi átlagfizetésnek megfelelő főnyereményének lenyúlására. Mondanunk sem kell, hogy Zimbabwében a választások eredményét is a sorsjegyekre írt nevekhez hasonló elvek határozzák meg.

A tartós növekedéshez inkluzív intézményekre van szükség. Csak ezek mellett éri meg tanulni, beruházni és új innovációkat bevezetni, egyébként nincs garancia arra, hogy az uralmon lévők – politikailag korrekt kifejezéssel – nem „sajátítják ki" a beruházás után előállított nyereséget vagy magát a vállalatot. Rövidebb távú növekedésre azonban extraktív intézmények mellett is sor kerülhet. Ez különösen olyankor fordul elő, ha a hatalmon lévők át tudják csoportosítani az erőforrásokat a magasabb termelékenységű tevékenységek irányába, mint ahogy ez a Szovjetunió vagy Dél-Korea iparosítása során megtörtént. Az ilyen növekedés azonban átmeneti, mert – amennyiben nem vezet az inkluzív intézmények kialakulásához – a növekedés forrásai egy idő után kimerülnek, és ilyenkor súlyos belső konfliktusok alakulhatnak ki. Ez utóbbira a Maja és a Római Birodalom bukását hozzák példaként a szerzők."

http://konyves.blog.hu/2012/07/24/a_fejletlenseg_korei

"Just because a country tops the charts for GDP and high income doesn't mean it's the most equal, happiest, or healthiest of nations. Research is showing that some of the wealthiest countries also have the greatest equality gaps between rich and poor as well as the highest rates of health problems and mental illnesses.

Richard Wilkinson has done extensive research on the effects and consequences of inequality."

http://www.yesmagazine.org/happiness/how-does-inequality-define-the-health-of-a-nation

(TED előadás)

"

Amikor meg akarunk érteni dolgokat, hogy mi miért történik, miért van válságban az élet sokszínűsége, miért bányászunk még több olajat, amikor az szennyezi a légkört és a bolygót, feltesszük a kérdést, hogy miért, miért? És néhány miérttel később mindig a pénznél lyukadunk ki.

Sokat beszélek az Én Meséjéről. Minden kultúra megválaszolta és megválaszolja a kérdést: kik vagyunk? Mit tesz embernek lenni? Most az a válasz, hogy egy különálló lény vagy a többi különálló lény között, egy világmindenségben, ami szintén elkülönül tőled. Azt mondja, hogy "te nem én vagyok", az "az a növény nem én vagyok, nincs közöm hozzá". És ez a Mese az, ami meghatározza világunkat.Ha egy elkülönült létező vagy és rajtad kívül más elkülönült lények, fajok is vannak, akkor a világmindenség alapvetően közömbös irántad, sőt, akár ellenséges veled.

Ha ez így van, akkor minden bizonnyal uralni akarod, azt akarod, hogy hatalmad legyen a többi létező, és a természet hatalmas és szeszélyes erői felett, amelyek bármikor elpusztíthatnának.

Ennek a Mesének az ideje lejáróban van. Már nem igaz többé. Többé már nem rezgünk ennek a hullámhosszán, és ez az, ami feloldhatatlan válságokat okoz az irányítás jelenleg alkalmazott módszerei mellett.

És ez az, ami megtisztítja előttünk az utat, hogy új Meséket kezdjünk élni, az Én új Meséjét és az Emberek új Meséjét.

A gazdasági növekedés azonban alapvetően azt jelenti, hogy találsz valamit, ami korábban a természet része volt, és árucikket csinálsz belőle vagy, ami korábban a szívességek közé tartoztott, és szolgáltatást csinálsz belőle.Találj valamit, amihez korábban ingyen hozzájutottak az emberek, vagy amit megtettek maguknak vagy egymásnak, vedd el tőlük, és add el nekik pénzért bármi módon. Azzal, hogy a dolgokból árucikket csinálunk elvágjuk magunkat a természettől és ugyanígy a közösségtől is.

Úgy tekintünk a természetre, mintha az csak egy halom cucc lenne, és ettől nagyon magányosak leszünk, és ezáltal jónéhány alapvető emberi igényünk kielégítetlen marad. Ilyenkor, ha van pénzed, lehet, hogy megpróbálod elhallgattatni ezt az éhséget vásárlással, azzal, hogy tárgyakat veszel vagy magát a pénzt halmozod.És most persze, amikor a végére érünk, vagy közeledünk a növekedés végéhez, mert a bolygó már nem tud elviselni sokkal többet belőle,emiatt van, hogy a válság, amiben ma vagyunk, nem múlik el magától."

http://greenr.blog.hu/2012/07/09/szent_kozgazdasagtan_az_emberi_gazdasag_megteremtese

Magyar felirattal.

"Diane Coyle közgazdász, a globalizáció jelenségeire specializálódott, “Enlightenment economics” (Gazdasági felvilágosodás) nevű tanácsadó cég vezetőjének, a The economics of enough (Az elég gazdaságtana) című könyve az amerikai sikerlisták első helyét tartja. Azt a kérdést járja körbe, hogy mit hagynak gyerekeikre és utódaikra a nyugati demokráciák lakosai a jelenlegi rendszerrel. És min kell változtatni."

http://pozitivnap.hu/gazdasag/mi-marad-utodainkra

"A piacpártiak sokszor éppannyira etatisták, mint ellenfeleik. E paradox gondolat Elinor Ostromtól, a múlt héten elhunyt Nobel-díjas közgazdásztól származik. Ha megértettük volna a paradoxont feloldó igazságot, talán az elmúlt két évtizedünk is másként alakult volna.

Ostrom leghíresebb kutatásai a közösen használt természeti erőforrásokhoz kapcsolódtak. A róluk való gondolkodást máig meghatározza a "közlegelő tragédiájának" metaforája. A "tragédia" abban áll, hogy a közös erőforráshoz - legelőhöz, erdőhöz, halastóhoz, tengerszakaszhoz stb. - szabadon hozzáférő egyének tudják ugyan, hogy viselkedésük az erőforrás kimerüléséhez, pusztulásához vezet, mégsem éri meg nekik egyenként viselkedésükön változtatni, és az erőforrás kiaknázását visszafogni. Ha ugyanis így tennének, a haszon nagy része nem náluk, hanem a többieknél jelentkezne. Ha egy gazda tehenei kevesebbet füvet legelnének, a dúsabb legelővel nagyrészt nem ő, hanem a többi gazda járna jól.

A közgazdaságtan két klasszikus javaslata a "tragédia" elkerülésére a privatizáció és az állami szabályozás. Vagy adjuk magántulajdonba a legelőket, és bízzuk a konfliktusok rendezését a magántulajdonosokra. Vagy állítsunk fel egy szabályozó hatóságot, amely megfelelő szankciókkal téríti jobb belátásra az egyéneket. Tertium non datur.

Dehogy nincs - mondta Ostrom. Van harmadik megoldás, sőt rengeteg további is. A privatizáció és a hatósági szabályozás csupán két szélsőséges megoldás. Ráadásul ugyanahhoz a szélsőséghez tartoznak: mindkettő jogi-bürokratikus megoldás. Mindkét esetben egy centralizált döntéshozó állít fel és kényszerít ki szabályokat az érintettek bevonása nélkül. Az érintett felhasználók közössége a valóságban rengeteg egyéb megoldást találhat az erőforrás használatának szabályozására, amelyben az állami kormányzat kevésbé vagy egyáltalán nem vesz részt. A felsőbb politikai kormányzatra és bürokráciára helyesebb úgy tekinteni, mint külső segítségre, amelyből a közösség vagy kér, vagy nem. És gyakran jobban jár, ha nem.

Ostrom évtizedeket töltött azzal, hogy a világ különböző pontjain a közösségi önszerveződés sikeres példáit gyűjtse össze - a nepáli parasztok öntözőrendszereitől a török tengerparti halászokon át az alpesi erdőhasználatig. A legelőkön s halastavakon túlmutató tanulság: téves az a közgazdasági szemlélet, amely az egyének és a kormányzat között légüres teret feltételez. A kettő között ott vannak a szokások, társadalmi normák, személyes kapcsolatok, többé-kevésbé formalizált, szűkebb és tágabb közösségek, önkéntes szerveződések. Nem igaz tehát, hogy ha a kormányzat nem szabályoz - akár piacot teremtve, akár azt gátolva -, az egyéni döntések káoszhoz és katasztrófához vezetnek. Igaz viszont, hogy ha e köztes intézmények hiányoznak vagy rosszul működnek, akkor a fene megette a legfelvilágosultabb kormányzati politikát is.

Az üzleti életben mindez ugyanúgy érvényes, mint a természeti javaknál. Egyetlen falu, város vagy régió gazdasága sem lehet sikeres jól működő üzleti hálózatok, szakmai szervezetek, helyi vállalkozói klubok, egyletek nélkül, amelyek építik a gazdasági szereplők közötti bizalmat, segítik a hírnévépítést, koordinálják a szakmai és üzleti sztenderdeket, szankcionálják a becstelen és potyázó viselkedést. Ettől eltekinteni, és azt képzelni, hogy piacgazdaságot lehet felülről, ukázzal teremteni, etatista önhittség.

A rendszerváltozás után eleinte attól vártuk a felvirágzást, hogy a kormányzat "kivonul" a gazdaságból, és "a piacra" hagyja azt. Majd sok csalódás után attól, hogy a kormányzat újra becsörtet az elhagyott szférákba, és keményen megregulázza a szereplőket. Ostrom szerint mindkét módszerrel ugyanaz a baj: az egyén és az állam kettősében gondolkodik. S figyelmen kívül hagyja, hogy a siker és a kudarc mindig egy sokrétegű és sokszereplős társadalmi intézményrendszer függvénye, amelynek csak egyik, gyakran nem is a legfontosabb szereplője az állami kormányzat.

A szemléletváltás amennyire kívánatos lenne, olyannyira nehéz. Új törvényeket elfogadni, hatóságokat felállítani, adókat kivetni lehet egyik napról a másikra. Jól működő köztes intézményeket nem. A Nobel-díjas szerző egyik legfontosabb megfigyelése éppen az volt, hogy a sikeres közösségi önszerveződéshez hosszú és rögös út vezet. Négy év, de két évtized sem hosszú idő. Ostrom tehát mindenekelőtt türelemre int minket. Ne keressünk rögtön központosított megoldásokat a "piac kudarcaira". Kutassuk fel, mutassuk fel példaként és becsüljük meg azokat az önszerveződésen alapuló üzleti, gazdasági közösségeket, amelyek a rendszerváltozás óta eltelt bő két évtizedben - a terhes történelmi örökség dacára - mégis csak életképesnek, sikeresnek bizonyultak. Ha pedig még nem tettük, álljunk neki szervezni a magyar gazdaságot és társadalmat - egyén és állam között.

Mike Károly

közgazdász, Budapesti Corvinus Egyetem, Hétfa Kutatóintézet"

http://www.portfolio.hu/gazdasag/egy_unortodox_kozgazdasz_emlekere.168832.html

Ezt muszáj eltenni az utókornak.

"Az ENSZ Környezetvédelmi Programja (UNEP) és társintézményei által most először nyilvánosságra hozott "Bővített Gazdagsági Mutató" (Inclusive Wealth Index - IWI) húsz ország (Ausztrália, Brazília, Kanada, Chile, Kína, Kolumbia, Ecuador, Franciaország, Németország, India, Japán, Kenya, Nigéria, Norvégia, Oroszország, Szaúd-Arábia, Dél-Afrika, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Venezuela) teljesítményét összesíti 1990-től 2008-ig, oly módon, hogy a GDP-t módosítja a gyártott, az emberi és a természeti tőke - például az erdők, a halállomány vagy az ásványi üzemanyagok - fogyasztásából képzett mérőszámokkal.

Az IWI - vagy közkeletűbb nevén a "GDP plusz" - szerint a leggyorsabban növekvő gazdaságokban a fejlődés a természeti tőke, a természeti erőforrások jelentős kimerítése árán zajlott. Így például Kína GDP-je összesen 422 százalékkal, az Egyesült Államoké 37 százalékkal, Brazíliáé 31 százalékkal, Dél-Afrikáé 24 százalékkal nőtt 1990-től 2008-ig, ám IWI-ben számolva az összesített növekedés csak 45 százalékos volt Kínában, 13 százalékos az Egyesült Államokban, 18 százalékos Brazíliában, és Dél-Afrikában 1 százalékos csökkenés mérhető. A különbség a természeti erőforrások kimerítéséből adódik az UNEP szerint.

A vizsgált húsz közül hat országban (Oroszországban, Venezuelában, Szaúd-Arábiában, Kolumbiában, Nigériában és a már említett Dél-Afrikában) volt visszaesés IWI-vel mérve, jóllehet a GDP mindenütt növekedett."

http://greenfo.hu/hirek/2012/06/18/latvanynovekedes-a-hamis-gdp-miat

"Közgazdászok és felelősen gondolkodó gazdasági szakemberek egyre növekvő csoportja hosszú évek óta hangoztatja: új alapokra kell helyezni a gazdaságot, szemléletváltásra van szükség, hogy új, fenntartható egyensúly alakuljon ki. A gazdasági válság következtében ezek a kérdéseknek hangsúlyosan előtérbe kerültek. Tóth Gergely közgazdászt, egyetemi docenst kérdeztük a lehetséges új utakról, amelyek itt és most járhatók Magyarországon."

http://mandiner.hu/cikk/20120516_kihalas_helyett_kilabalas_globalizacio_helyett_lokalizacio

"A chart we found on Reddit.com today shows that most products we buy are controlled by just a few companies. It's called "The Illusion of Choice."

Ever wonder why you can't get a Coke at Taco Bell? It's because Yum! Brands was created as a spin-off of Pepsi--and has a lifetime contract with the soda-maker.

Unilever produces everything from Dove soap to Klondike bars. Nestle has a big stake in L'Oreal, which features everything from cosmetics to Diesel designer jeans.

Despite a wide array of brands to choose from, it all comes back to the big guys."

http://www.businessinsider.com/these-10-corporations-control-almost-everything-you-buy-2012-4

"The US and Western Europe are in a recession threatening to become a depression as bad as that of the 1930s. Therefore we look to Keynesian policies as the cure, namely stimulate consumption and investment—that is, stimulate growth of the economy. It seemed to work in the past, so why not now? Should not ecological economics and steady-state ideas give way to Keynesian growth economics in view of the present crisis?

Certainly not! Why? Because we no longer live in the empty world of the 1930s — we live in a full world. Furthermore, in the 1930s the goal was full employment and growth was the means to it. Nowadays growth itself has become the goal and the means to it are off-shoring of jobs, automation, mergers, union busting, importing cheap labor, and other employment-cutting policies. The former goal of full employment has been sacrificed to the modern ideology of “growth in share holder value.”

Growth has filled the world with us and our products. I was born in 1938, and in my lifetime world population has tripled. That is unprecedented. But even more unprecedented is the growth in populations of artifacts — “our stuff” — cars, houses, livestock, refrigerators, TVs, cell phones, ships, airplanes, etc. These populations of things have vastly more than tripled. The matter-energy embodied in these living and nonliving populations was extracted from the ecosystem.

The matter-energy required to maintain and replace these stocks also comes from the ecosystem. The populations or stocks of all these things have in common that they are what physicists call “dissipative structures” — i.e., their natural tendency, thanks to the entropy law, is to fall apart, to die, to dissipate. The dissipated matter-energy returns to the ecosystem as waste, to be reabsorbed by natural cycles or accumulated as pollution.

All these dissipative structures exist in the midst of an entropic throughput of matter-energy that both depletes and pollutes the finite ecosphere of which the economy is a wholly contained subsystem. When the subsystem outgrows the regenerative capacity of the parent system then further growth becomes biophysically impossible.

But long before growth becomes impossible it becomes uneconomic — it begins to cost more than it is worth at the margin. We refer to growth in the economy as “economic growth,” — even after such growth has become uneconomic in the more basic sense of increasing illth faster than wealth. That is where we are now, but we are unable to recognize it.

Why this inability? Partly because our national accounting system, GDP, only measures “economic activity,” not true income, much less welfare. Rather than separate costs from benefits and compare them at the margin we just add up all final goods and services, including anti-bads (without subtracting the bads that made the anti-bad necessary). Also depletion of natural capital and natural services are counted as income, as are financial transactions that are nothing but bets on debts, and then further bets on those bets.

Also since no one wants to buy illth, it has no market price and is often ignored. But illth is a joint product with wealth and is everywhere: nuclear wastes, the dead zone in the Gulf of Mexico, gyres of plastic trash in the oceans, the ozone hole, biodiversity loss, climate change from excess carbon in the atmosphere, depleted mines, eroded topsoil, dry wells, exhausting and dangerous labor, exploding debt, etc. Standard economists claim that the solution to poverty is more growth — without ever asking if growth still makes us richer, as it did back when the world was empty and the goal was full employment, rather than growth itself. Or has growth begun to make us poorer in a world that is now too full of us, and all our products, counted or not in GDP?

Does growth now increase illth faster than wealth? This is a threatening question, because if growth has become uneconomic then the solution to poverty becomes sharing now, not growth in the future. Sharing is frequently referred to as “class warfare.” But it is really the alternative to the class warfare that will result from the current uneconomic growth in which the dwindling benefits are privatized to the elite, while the exploding costs are socialized to the poor, the future, and to other species.

Finally, I eagerly submit that even if we limit quantitative physical throughput (growth) it should still be possible to experience qualitative improvement (development) thanks to technological advance and to ethical improvement of our priorities. I think therefore we should urge policies to limit the quantitative growth of throughput, thereby raising resource prices, in order to increase resource efficiency, to force the path of progress from growth to development, from bigger to better, and to stop the present folly of continuing uneconomic growth.

A policy of quantitative limits on throughput (cap-auction-trade) will also block the erosion of initial resource savings resulting from efficiency improvements (the rebound effect or Jevons paradox). In addition the auction will raise much revenue and make it possible to tax value added (labor and capital) less because in effect we will have shifted the tax base to resource throughput.

Value added is a good, so stop taxing it. Depletion and pollution, the two ends of the throughput, are bads, so tax them. If you are a technological optimist please have the courage of your convictions and join us in advocating policies that give incentive to the resource-saving technologies that you believe are within easy reach. You may be right — I hope you are. Let’s find out. If you turn out to be wrong, there is really no downside, because it was still necessary to limit throughput to avoid uneconomic growth."

http://theautomaticearth.org/Earth/uneconomic-growth-when-illth-trumps-wealth.html

http://steadystate.org/uneconomic-growth-deepens-depression/

Herman Daly-t kedvelem. A Kovászban is olvasható cikke "A gazdaságtalan növekedés elmélete, gyakorlata, története és kapcsolata a globalizációval" címmel ( http://kovasz.uni-corvinus.hu/kov10/daly.php ).

érdekes cikk a metanol üzemanyag felhasználásról...

http://richpoi.com/plugins/content/content.php?content.3944

sztem minden drágul a világon mégpedig a növekvő pénzmennyiség miatt egy globális gyorsuló infláció van. Az élelmiszerek és az üzemanyag azért nő az átlagnál nagyobb ütemben, mert egyrészt ott nincs technológiai fejlődés ami lehetővé tenné az -olcsóbb - elavult termékek vásárlását, valamint ezek vásárlása a legrugalmatlanabb árérzékenységű, mert kajálni kell.

Minden más kevésbé drágul , mint ezek.

"Miért drágulnak az élelmiszerek?

Nem tűnik tudományos hírnek az élelmiszerek világszerte tapasztalható drágulása sem, a Wired azonban bebizonyította, igenis vizsgálható tudományosan is ez a kérdés. A drágulás ugyanis látszólag teljesen indokoltatlan. Bár a bioüzemanyagok előállítása egy kicsit emelte az árakat, az igazi felhajtást azonban nem az élelmiszerhiány, nem a „túlkereslet” vagy az „alulkínálat” okozta. Kiderült egy matematikai modell nyomán, hogy árutőzsdei spekulánsok hajtották fel ehelyett az árakat. Ők ugyanis az ingatlanpiaci lufi kidurranása, 2007 és 2008 után részben mezőgazdasági terményekbe fektették tőkéjüket."