"Hatalmas telepekben népesítették be az Atlanti-óceán északi vizeit. Több tízmillióan voltak. Repülni nem tudtak - a víz fölött legalábbis. De amit a víz felszíne alatt műveltek, azt inkább lehet repülésnek, mint úszásnak nevezni. Nem volt náluk jobban úszó-merülő-halászó madár az északi féltekén. Vastag zsírrétegük és finom tollruhájuk csodálatosan védte őket a hideg víztől és a szelektől. Az óriásalkák élettel töltötték meg a kopár sziklaszigeteket. Fészkeltek Izland körül, a Külső-Hebridákon, és az Új-Fundland körüli szigeteken. De a zaj mára elült. A Funk-szigeten csak csontszilánkok, koromtól fekete sziklák, tűznyomok emlékeztetnek arra, mi történt.
Az 1760-as években a pehelytoll iránti kereslet ugrásszerűen megnőtt. A túlvadászat következtében az észak amerikai vadkacsaállományok összeomlottak, és a tenyészetek nem bírtak lépést tartani a piaci igénnyel. A tollkereskedők felhívására egész hajórajok indultak meg a keleti part mentén található fészkelőtelepek felé, és 1810-re már csak a legnagyobb költőtelepből, a Funk-szigeti kolóniából maradt valami. Annak is meg voltak számlálva a napjai.
Az emberek csak arra vártak, hogy beköszöntsön a költési időszak. A tojásaikat őrző madarak teljesen ki voltak szolgáltatva a furkósbotokkal érkező embereknek. Az állatokat összeterelték, majd lebunkózták őket. Volt madár, ami azonnal kimúlt, mások csak megsebesültek. A vergődő madarakat forró vízzel teli üstökbe hajigálták. Olyan üstökbe, ami alatt a lángot saját fajtársaik testéből kiolvadó zsír táplált. A forró víz tetejére nagy csomókban szállt fel a toll, amit zsákokba gyűjtöttek, és hajóra raktak. Az óriásalkák tehetetlenül nézték végig a mészárlást. Csak őrizgették a tojásaikat, amíg rájuk is sor került."
http://karertuk.blogspot.hu/2012/04/oriasalka-az-igazi-pingvin-kihalt-1844.html
KÁR ÉRTÜK. A kipusztított fajok emlékére - http://karertuk.blogspot.hu/