A DELPHOI blogba feltettem 2-3 EURHUF chartot,örülnék ,ha véleményeznétek.

19. és 20. táblázat:Magyarország adatai 1880-1910.

http://www.3d.hu/hkkk/files/hti_meghivasos/omm_szamokban_tablazatok.pdf

A Monarchia népességi adatai 1850-1910. A 16. táblázat (28.,29. oldal) Magyarország adatait tartalmazza 1850-ből.

http://www.3d.hu/hkkk/files/hti_meghivasos/omm_szamokban_tablazatok.pdf

Forrás: http://www.habsburg.org.hu/main_hu.php

:) Örülök,hogy erre jársz....Majd írok privit,most költözés,tőzsde=0 -nem vagyok képben.

Rajtam kivül olvassátok is ezt, mert érdemes:))

Más: Merre jársz, semmi tőzsdemutyi?:))

Eötvös József (Vikipédia)..."1861-től ismét komolyan részt vett a politikai életben. Pest városa országgyűlési képviselővé választotta, május 17-én mondta el híres beszédét a válaszfelirati vitában, amelyben európai álláspontról határozta meg teendőinket. Az országgyűlés azonban sikertelen volt, feloszlott, Eötvös pedig újra visszatért az irodalomhoz.

Mint Pest város országgyűlési képviselő-testületének tagja megjelent a közgyűléseken. A provizórium évei alatt már az Akadémia elnöki székéből intézte szózatait a nemzethez.

Még egyszer megszólalt nemzetiségi kérdésekben, s mikor kihirdették az 1865-ös országgyűlést, lapot alapított (Politikai Hetilap címmel) a felmerülendő, főképp a kiegyezést érintő kérdések megvitatására. A kiegyezésben közvetlenül közreműködött. Az új minisztériumban ismét a vallás- és közoktatási tárcát vállalta el. Most már kedvezőbb körülmények közt dolgozhatott, meghozta a népiskolai közoktatásról szóló törvényt. Megindította a közép- és felsőiskolák reformját is.

Az 1840-es években már írt a zsidók emancipációjáról, s amikor a törvényhozás 1867-ben ismét lehetővé vált, az egyik legelső törvény a zsidók egyenjogúsítása volt. Létrehozta az izraelita kongresszust, hogy a zsidók saját kezükbe vehessék egyházi és iskolai ügyeik vezetését. Az ortodox egyházat is teljes önkormányzathoz juttatta a szerb és a román kongresszussal. Végül a legnagyobb horderejű kérdést, a katolikus autonómia ügyét is ő mozdította el a holtpontról.

Az 1870. évi költségvetés tárgyalásakor az ellenzék heves támadásokat intézett ellene, melynek hatása alatt összeroppant. Karlsbadba ment felépülni, ám decemberben ismét súlyosan megbetegedett, és Pesten meghalt.

Ercsiben temették el, a családi sírboltban."

Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 12. szám

Ignotus: A politika mögül

Az új platform

Aki e rövid elmélkedéseket két hétről két hétre megtiszteli figyelmével, észrevehette, hogy a magyar belső helyzet súlypontjába nem a választójogi reformot tették, hanem a választást - azt, hogy mindennemű fenyegető válságainkat csak úgy kerülhetjük el, ha, nem törődve a háborús állapottal, a mai képviselőház helyébe újat választunk. A választójogi reform, amily komoly dolog különben, egy nagy rész fontosságától elesett, mikor az úgynevezett demokratikus s a reformban egyenesen érdekelt elemek a jogkiterjesztés mértéke felől úgynevezett történelmi elemekkel, magyarul: Andrássyval, Apponyival, Rakovszky Istvánnal, Károlyi Mihállyal és Vázsonyi Vilmossal megegyeztek, és, a mi országunkban iskolavégzettséget téve az új választójog cenzusává: felette konzervatív reformban egyeztek meg. Ilyen reformterv és igyekvés sem pro, sem contra nem izgathatja a lelkeket annyira, hogy körülötte, ha egyébről nincs szó, mint csakis magáról e reformról, válságok csapjanak fel. Kivált mikor már eleve biztos volt - Tiszának a választójogi királyi levélhez írt kommentárja, még inkább már bukásakor a munkapártban mondott kitűnő kortesbeszéde után - hogy a reakció is számol azzal, hogy a választójogot mindenesetre s legalább nagyjában meg kell adni azoknak, akik valóban s a maguk számára követelik s van is hatalmuk megszerezni: az ipari munkásoknak. Miután a demokratikus elemek - ezt nem gáncsul, hanem dicséretül mondom, mert azt mutatja, hogy józanul s illúzió nélkül nézik az ország valóságos adalékait - miután, mondom a demokratikus elemek ily reálpolitikusan fogták fel a választójog dolgát: nagyon nagy következésektől eleve nem kellett tartani, ha ezen ab ovo konzervatívnak tervelt reform a kivitelben még valamivel konzervatívabb talál lenni. Ahhoz képest, aminő választójogban a blokk megegyezett volt, nem szociális szerencsétlenség a Wekerle-Tisza választójogi reformja sem, ahogy, mialatt e sorok íródnak, a választójogi bizottság elől a képviselőház plénuma elé kerül. A mostani választójogi reformnak ez a története s hogy e történet eddig lehetséges volt, azt mutatja, hogy a mi országunk átlag meglehetős konzervatív hangulatú ország, s az még most is, közel négy évi háború után. S arra enged következtetni, hogy ami válságok mégis fenyegetik, ami problémákat a nagy Unwertung megérlelt, aránylag éppoly gyengén liberális, halkan szociális s valójában meglehetős konzervatív belpolitikával éppúgy el volnának intézhetők, legalább pillanatra, mint a választójog. S a helyzet azért válságos, mert - mint ugyancsak a választójogi reform története mutatja - a mai képviselőháztól még minimumát sem lehet remélni ennek a minimálisan és konzervatívan szociális belpolitikának. A munkapárt uralkodik benne, mely a választójog dolgában még valahogy fel tudott emelkedni annak átlátására, hogy ebben valaminek mindenesetre kell történnie, de semmi egyébre nem gondol, semmi egyéb iránt nincs érzéke, magától nem veszi észre, hogy a háború szociális és nemzeti hatásai teljesen új társadalmi és közjogi politikát követelnek, ahol pedig valami ilyes követelés nélküle vagy ellenére felbukkan: el van rá szánva, s azt hiszi, hogy megvan hozzá a hazai, osztrák-magyar monarchiabeli és középeurópai konjunkturális hatalma, hogy erőhatalommal leszorítsa. S amilyen e többség: alapjában s túlnyomó részében olyan - mint a könnyűség mutatta, amivel Wekerle a megegyezési komédiába belevihette - a kisebbség is. A rétegek, melyeket igazában képviselnek, a háborút eddig alig érezték meg egyébben, mint káprázatos kereseti alkalmakon, amikhez az édesítő csöpp mélabút s nemesítő zománcot megadja egy-egy atyafiságbeli hősi halottnak árnyéka. A legújabb hadihelyzet kegyelméből ez a válogatott kis társaság, a kormányhatalom révén, olyan fizikai erőt is képvisel, hogy fölényes rendületlenséggel hiheti az ő struccpolitikájáról, hogy nem struccpolitika, hanem valójában az a quieta non movere, melyről a politika nagymestere, Bismarck állította, hogy a legjobb politika. Quieta non movere: ez magyarul azt jelenti, hogy: ne fújd, ami nem éget, és: valahogy csak lesz, sehogy még sosem volt. Nyilvánvaló, hogy a mi mai réteg politikai világunknak ez a politikai hitvallása, sőt - mily bitang ez a név! dalolta Arany János - meggyőződése. Nyilvánvaló, hogy ettől a társaságtól, ha nem kell félnie új választástól, azt a minimális szociálpolitikát és közjogi reformpolitikát sem lehet elvárni, aminő nélkül még a mi konzervatív hazánkban is történhetnek, kivált ha a szomszéd s a környező világok sem maradnak eseménytelenek, előre nem látottságok. Nyilvánvaló, hogy viszont, félni csak olyan választástól félne, amely igazán el is következik, mikor tehát már késő félnie. S mindezeket egybevéve nyilvánvaló, hogy aki minálunk: nem vagy nemcsak választójog dolgában, hanem általában, bár konzervatív, de mégis más, haladottabb, komolyabb, tartalmasabb, többre gondoló, egyebet meglátó s előbbre néző politikát tart sürgősen szükségesnek, mint amilyen a munkapárttól telik, s aki egyben azt akarja, hogy a napról-napra óriásibb méretekben felvetődő monarchiabeli, középeurópai és világközi sorsdöntő problémákkal szemben a magyar érdeket erős, mert úgy az országban, mint a parlamentben saját táborától megtámogatott kormány képviselje: annak követelnie kell az új választást, akármily csonka választóközönség vinné is végbe, s akármily erkölcsi lehetetlenségnek vallja is az 1915-i képtelen törvény.

...Amiket e sorok eddig összefoglaltak: annak összefoglalásai mik e folyóirat előző számokbeli elmélkedéseiben foglaltattak, s melyeknek rendjén a mi felvilágosult konzervatívjaink felé az a figyelmeztetés fordult, hogy nincs miért tagadniuk, sőt igenis vallják be, hivatkozzanak rá, mint jogcímre, s kössék magukat hozzá mint további politikához, hogy a választójogi reformmal igenis taktikáztak és taktikáznak, vagyis fel akarták és fel akarják használni arra, hogy segítségével kimesterkedjék a mai képviselőház feloszlatását s az új választást. Most megjelent az Andrássy nyílt levele, s mély elégtétellel látom ebben az egész belpolitikai helyzetet s az ő egész saját politikáját az új választás szüksége körül rendezve. Amit a munkapárt felől vád gyanánt vetnek Andrássy ellen, azt ő jogcím gyanánt kapja fel: igenis választatni akart és választatni akar, ez az ő politikája, azon az egyszerű okon, mert e nélkül egyáltalában nem lehet csak némiképp is igazi politikát csinálni ma Magyarországon. Azok után, amik e helyütt e tárgy körül többször mondattak, nem kell magyarázni, mily komoly, mily tartalmas, mily egyedül államférfiúi ez a logika. Csak arra akarok rámutatni, hogy, mint egy év előtt a választójogi reformban, most ebben: az új választás sürgős és ellenállhatatlan követelésében van meg a platform, amelyen úgy parlamenten belül, mint még inkább az országban mindazok találkozhatnak és összeállhatnak, akik más politikát tartanak a mai világban szükséges magyar nemzeti politikának, mint aminő Tisza Istvánnak negyven vagy talán ötven év előtt mindenkorra megállapodott átlátásától telik. S hogy, mint ahogy a választójog körül tudott volt egy év előtt találkozni a józan radikálszocializmus a felvilágosult konzervatizmussal, ebben a platformban is van olyan erős konzervatív érdek, amelynél fogva ér annyit a konzervatívoknak is, mint a radikálisoknak.

Tudniillik, mint éppen konzervatív oldalról figyelmeztetnek rá s aminek helytálló voltát átlátom: az új választás nem lehetetlen a mandátum megnyújtó 1915-i szerencsétlen törvény miatt, hanem éppen ezért szükséges és sürgős. Mert ez a meggondolatlan alkotás nem nyújtja meg, mint a külföldi ilyen törvények, bizonyos időre a mai képviselőház életét, hanem azt mondja s egyben parancsolja, hogy a békekötés után hat hónapra mindenesetre választatni kell. Nyilvánvaló, hogy ha a békekötésig csakugyan nem választatunk, akkor ez a hat hónappal a békekötés után való választás elkerülhetetlen, - azok a rétegek, melyek a háború során a háborúhoz nem szólhattak hozzá, abba semmi esetre - még az 1915-i törvény megváltoztatása esetén sem - fognának belenyugodni, hogy ne szólhassanak hozzá a békéhez sem. Az is bizonyos és ugyanilyen okból, hogy akkor majd nem lehet valami régi, akár 1913-i, akár még régebbi törvény alapján választani, hanem a mostani, 1918-i reform, törvény szerint kell, amely ha mégoly konzervatívan fog is most sikerülni mindenképp hatalmas számban juttat az urnák elé új elemeket, melyekből, mint a Münchhausen trombitájából, ömleni fog a bennük rekedt akarat, s éppen olyan napokban, hat hónappal a háború vége után, mikor a háború számlája kezd majd végre prezentálódni, s izgatja a lelkeket csak a jó isten tudhatja, mely fokig. Ha valami az a bizonyos sötétbe való ugrás volna, amitől a konzervatív lelkek úgy félnek, úgy ez a választás - kivált ha addig, amint nem lehet másképp, továbbra is és mindvégig a munkapárt állambölcsessége vinné a háború s a béke dolgait. Ilyen eshetőségtől méltán fél az okos konzervatizmus, de méltán félhet a józan radikalizmus is, melynek a mi hazánk állapotai közt egyáltalában nem érdeke, hogy az új rétegek s az új érdekek kiszámíthatatlanul s kormányozhatatlanul kérjenek szót a politikában. Ezt a veszedelmet - mert az - lehetne elkerülni, ha most választatnánk, kivált mikor ma még az 1913-i törvény alapján választathatunk, mely ha a mai (sőt már a tegnapi) viszonyokhoz képest túlságos szűk terjedelmű is, viszont, kivált haladó törekvésű kormánynak vezetésével, modernebb s az ország mai szükségeivel együtt érzőbb képviselőházat küldene fel az országgyűlésre, mint aminő a nyolc év előtt választott mostani. S hasonlóképp: ha most meglesz az 1918-i reform s óhatatlan lesz, hogy ha van új választó nemzet, akkor a parlamentben is már ez üljön: akkor is ugyanaz fent említett okokból ajánlatosabb, ha ez a választás is még a háború vége előtt megy végbe, vagyis, nem rossz vagy komisz értelemben értve, kormányozhatóbban s kiszámíthatóbban, mint háború után. Ez, mondom, konzervatív érdek, de nem reakciós, hanem érdeke a reálpolitikus radikalizmusnak, érdeke főképp a háború alatt teljesen ebek harmincadjára jutott polgárságnak, és nem kára annak az ipari munkásságnak sem, mely a parlamentben végre szóhoz akar jutni, de alapjában nem forradalmi érzésű vagy számítású. Azok után, amiket a mai parlamentben tapasztaltunk, Magyarország minden haladó érzésű hazafiságának találkoznia kell az új választás követelésének platformján.

U. i. Annál inkább, mert azzal a vulkánon táncoló gondolattalansággal, mely a mai parlamentből kiirthatatlan, s olyan befelé őrmesteri, kifelé tekintélytelen kormányhatalommal, aminőt ez a parlament fenntartani képes, a most hazánkra zúduló világtörténelmi problémákkal meg nem birkózhatunk. Csak egy példát: ezzel a mai animussal nem vághatunk neki a nemzetiségi problémának, melyet most egyszerre vetnek fel az entente mesterkedései, a német szövetség kimélyítésének velejárói s kivált Ausztriának belső állapotai. Hogy az a Mitteleurópa, mely a mostani hadihelyzet konjunktúrái szerint alakíttatik, ugyanaz-e, aminőt mi a háború elején magunk diktálhattunk s a magunk érdekei szerint magunk alakíthattunk volna, ha lett volna - mint akkor néhány lemosolygottak hirdettük és követeltük - hozzávaló nagystílű tervünk s kezdeményező lendületünk, arról e mai konjunktúrák közt ne beszéljünk s nem is beszélhetünk. De kábaság azt hinni, hogy akármiféle, mégoly szoros Mitteleurópa is kívülről való szorítással mesterségesen fenn tudná tartani, ha a belső valóságos erőviszonyok nem biztosítják, például Ausztriában az osztrák-németség uralmát, sőt a mi országunkban is azt a fajta értelmezését a minden magyarországi lakos számára életszükséges magyar államnak, magyar nemzetnek és területi épségnek s megbonthatatlanságnak, mely úgy tesz, mintha nem venné észre, hogy ebben az országban más fajok is élnek, mint törzsökös magyarok, s hogy a magyar haza nekik is kell, hogy az ő hazájuk is, ez a magyar nemzet nekik is, hogy az ő nemzetük is legyen. Tegyük fel azt a legvégsőbb s bizonyára még az alldeutsch vérmesség előtt sem kívánatos esetet, hogy a mai osztrák-magyar monarchia nem is szövetségese, hanem része volna a német birodalomnak: vajon az osztrák nemzeti s a magyar nemzetiségi probléma nem ugyanúgy legelső elintézni való belső feladat gyanánt állana-e e hatalmas imperium előtt, mint áll Oroszország előtt a határmenti népek, az angol imperium előtt az írek s a dominionok problémája? Magyarország történelme eddig, minden véres válságai közepett is általában szerencsés volt, s ha nem is volt, mint boldogabb hazáké, folyamatos élet, de volt újjászületéseknek sorozata. A legutóbbi újjászületés, az 1867-i, melynek bábáitól a nagytervűséget elvitatni nem lehet, azzal kezdődött, hogy Deák Ferenc fehér lapot adott a horvátoknak s Eötvös József megírta a nemzetiségi törvényt. Szent hite e haza minden jóérzésű fiának - amely hit nélkül e háború rémítő próbáit nem állhattuk volna meg - hogy e próba után is ujjá fog születni Magyarország. S ez az új, és hinnünk kell benne: ragyogóbb, teljesebb és igazabb élete nem biztosított, ha ugyanoly nagylelkű okossággal nem kezdi, mint kezdte volt az 1867-it.

köszi szépen

Az akkori válságról:

Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 1. szám · / · Disputa

Fenyő Miksa: Egy közgazdasági cikkről.

Közgazdasági eseményekben gazdagabb és tanulságosabb esztendőt alig ismerünk a hála istennek elmúlt 1913-nál. Bizonyos, ha a krízisek történetében lapozgatunk, találunk orkánszerűbb, pusztítóbb hatású gazdasági válságokat is, mint amely a múlt esztendő folyamán világszerte átviharzott, de komplikáltabb természetű, keletkezésében szövevényesebb, kihatásában nagyobb átalakulásokat felidéző krízist aligha. Ennek a földindulásnak megmérésére szolgáló szeizmográfiai készülékeket a nagybankok obszervatóriumában találjuk meg, aki olvasni tudja kilengéseiket, az bizonyára olyan közel férkőzik az okok megismeréséhez, a hatások kiszámításához, mint soha más közönséges halandó. Érthető tehát, hogy a legnagyobb érdeklődéssel olvastuk azt a cikket, melyben Walder Gyula, a Pesti Hazai Első Takarékpénztár vezérigazgatója számol be a tizenhármas esztendőről és a krízis okairól. A legnagyobb érdeklődéssel és a legmélyebb csalódással olvastam, állandóan az volt az érzésem, hogy ez valójában egy apokrif cikk, melybe a kurdcsibráki népbank főkönyvelője helyezte el a maga közgazdasági véleményét. Valóban, ha a Pesti Hazai Első Takarékpénztár érdemes vezérigazgatója azt írta volna meg, hogy azért volt válság az elmúlt esztendőben, mert tizenhárom az szerencsétlen szám, és tizennégyben természetszerűen minden jóra fordul, akkor sem csodálkoztam volna jobban, mint az említett írás okfejtésén.

Megállapítja, hogy a gazdasági válság a legkülönbözőbb tényezők eredője volt, s e tényezők között, mint principális jelentőségűeket sorolja fel a "túlzó expanzivitást", a "túlfokozott állami szükségleteket" és a "külföldi tőkének a magas politika szolgálatába való állítását". Hát először is disztingváljunk. Ha a gazdasági válságról és jelesül a monarchia gazdasági válságáról beszélünk, akkor külön kell választani azokat a jelenségeket, melyek világszerte megnyilvánultak és azokat, melyek csakis nálunk éreztették hatásukat. Nemkülönben az indító okok analizálásában is különbséget kell tenni azok között, melyeknek rengései végigpusztítottak az egész világon és különbséget kell tenni hatásukban és jelentőségükben lokalizált indítóokok között. Így például, amit a vezérigazgató úr a túlzó expanzivitásról mond, az éppen nem áll az egész világra, de sőt még Magyarországra sem. Az állhat talán a pénzintézetek törekvéseire, de gazdasági életünk más terén túlzó expanzivitás egyáltalán nem volt tapasztalható. Egyszerűen kedvező ipari konjunktúra volt - még csak nem is egészen Hochkonjunktur -, melynek vonala az 1907. esztendő óta állandóan fölfelé mozog, s melynek lehetőségei között a magyar ipari termelés teljesen indokolt terjeszkedési kísérleteket tett. Sőt éppen az elmúlt periódusban nálunk alig találunk példát a futóhomokra épített ipari vállalkozásra, holott például, aki figyelemmel kísérte a Németországban lejátszódott gazdasági eseményeket, az sokkal több példát találhatott volna a "túlzó" expanzivitásra, mint pl. a terrain-spekulációk, szállodaépítések hírhedt esete bizonyítja. De ha már a krízistényezők közé így nyersen, minden distinkció nélkül beállította a vezérigazgató úr a "túlzó" expanzivitást, akkor is foglalkoznia kellett volna, hogy mennyiben van helye, mennyiben szükséges ez a túlzás olyan országoknál, melyeknél a lakosság száma állandóan emelkedő, és amelyek fejlődésük kezdetén állva kénytelenek a legnagyobb erőfeszítéseket tenni, hogy a nyugati országok mellé sorakozzanak - gazdaságilag és kultúrában. Bizonyos, az "expanzivitás" kérdése egyike azoknak, melyekkel a gazdasági válság kimagyarázásánál foglalkozni kell, azonban így nagy kényelmesen odavetve, mint ahogy azt a vezérigazgató úr csinálta, bizony semmit sem magyaráz meg, hanem csak ismétli azt, amit ma már a Szegedi Kávéház ügynökei is fejbólogatva emlegetnek, hogy túlspekuláltuk magunkat.

A másik tényező, amelyet a krízis okaként megállapít: "a túlfokozott állami szükségletek". "Az állami emissziók oly nagy mértékben terhelték a publikumot, mondja, hogy ennek a körülménynek kártékony hatásait az egész világon meg lehetett érezni." Hol? hogyan? az egész világon? Én nem tudom, vette-e magának a vezérigazgató úr azt a fáradtságot, hogy utánajárt az 1912. és 1913. esztendők összes állami emisszióinak? Azt gondolom nem vette, aminthogy - bevallom - én sem vettem. De utólag talán mégis utána lehetne nézni a dolognak, akkor bizonnyal kitűnne, hogy a monarchia szükségleteitől és nem túlságos balkáni igényektől eltekintve, nemigen voltak jelentősebb állami emissziók, mint más esztendőkben. Mondom, adataim nincsenek kéznél - a Pesti Hazai Takarékpénztárnál bizonyára gyönyörű gyűjtemény van az ide vonatkozó irodalomból -, de úgy tudom, hogy Angliának az 1910/1911. esztendőben körülbelül 700 millió korona feleslege volt állami budgetjében, s hogy bár a rákövetkező esztendőkben a flotta és a szociális kiadások növekedése révén ez a felesleg a minimumra redukálódott, nagyobb arányú emissziókkal Anglia nem terhelte meg a piacot, sőt talán a búr háború okozta költségekből jelentékeny összegeket vissza is fizetett. Ami Franciaországot illeti, elavult adórendszere nagyon megnehezíti az államfinanciák rendbentartását s már évek óta úgy segítenek magukon, hogy előlegeket vesznek föl, kincstári jegyeket bocsátanak ki, amortisabilis kötvényeket, mindez azonban - ismétlem - nem olyan jelenség, mely éppen a krízis esztendejében tornyosult volna fel, s így nyersen a krízis okai közé be sem állítható. Az olasz pénzügyek kedvezőek s bár a tripoliszi háború után némi kimerültség konstatálható, az olasz igények nemigen okoznak krízisszerű jelenségeket. Épp így az orosz igények sem, ahol ellenkezőleg 1910 óta az államadósságok némi apadása tapasztalható (még hadi kincset is gyűjtöttek), s bár a mobilizáció költségei nyilván az orosz pénzügyekre is nyomasztólag hatnak, mégsem tételezhető föl, hogy az orosz igényeknek nagyobb szerep jutott volna a krízis előidézésében. Németország pénzügyi politikája is egész a balkáni zavarok bekövetkeztéig kedvező volt, s csak az új, nagyobb fegyverkezés költségei okoznak nagyobb terheket, melyek azonban egész súlyukat még a krízis esztendejében nem éreztették. Így tehát, ahogy Walder vezérigazgató úr csinálja, nem lehet. Mit csináljunk ilyeténképp azzal a szokásos frázissal, mely az újságíró felületességéről szól? Persze, hogy az állami emisszióknak is szerepük jutott a válságban - hiszen minden krajcárt, mit pénzszűke idején az állam fölvesz, a magángazdaságtól vonja el -, de hogy milyen szerepük, milyen kihatással, éppen ennek a megmagyarázásával maradt adós a vezérigazgató úr. Aminthogy e rovat alatt hiába kerestem a tripoliszi háborúnak, a balkán háborúnak, a mexikói zavaroknak szerepét a krízist előidéző tényezők között.

"A külföldi tőkének a magas politika szolgálatába való állítása" először is nem globális jelentőségű, ennek a körülménynek tisztán a mi hazai krízisünkben jutott valami szerepe és itt sem elsőrendű, bár ezt a tényezőt éppen nem akarom lekicsinyelni.

Ezzel a vezérigazgató úr be is végezte és sietve áttér a tanulságokra. (Miért nem "tanulmányokra"?) Arról, hogyha valaki a gazdasági válság kérdésével foglalkozik, akkor a világtermelési viszonyaival is kell egy kicsit foglalkoznia, egy kicsit a vámpolitikai irányok kérdésével, egy kicsit a javak árának változásával, és ezek között elsősorban az arany termelési viszonyaival és árának változásaival, az egyes országok külkereskedelmi forgalmának alakulásával, a lázas és nagy költségeket megemésztő fegyverkezésekkel: minderről a vezérigazgató úr megfeledkezett. Talán ne is emlékeztessük rá.

A tanulságok. Hát ami tanulságot az ilyen megállapításokból levonni lehet, azt levonja. Elsősorban "hogy a monarchia rendkívüli nagy ellenállóképességet mutatott". Hát, ha az, amit ebben az országban a múlt esztendő egész folyamán tapasztaltunk, ellenállóképességnek nevezhető, akkor én nem vagyok tisztában e szavak jelentőségével. Amikor egyik kereskedő a másik után megy csődbe, amikor az államvasutak bevételi előirányzata 30 millióval csökkent, amikor egyik gyárüzem-korlátozására rálicitál a másik, és a főváros utcáin ötvenezer munkanélküli lógatja ki a nyelvét kenyér után, hogy akkor ellenállóképességről beszélnek, azt egy kissé különösnek találom. A másik tanulság, mondja a vezérigazgató úr, hogy legyünk takarékosak, és kössünk kedvező kereskedelmi szerződéseket.

Hát nagyon szépen köszönjük vezérigazgató úrnak ezeket a jótanácsokat, meg azt is, hogy ennyivel beéri. Mert hiszen ezeket a közgazdasági naivitásokat folytathatta volna a vezérigazgató úr, és akár azt is mondhatta volna: hogy vegyünk fel egy milliárdot 99-es kurzuson három %-ra a francia piacon, és fektessük be gyümölcsözőleg a Pesti Hazainál, majd aztán ő gondoskodik róla, hogy ebben az országban minden rendbe jöjjön.

Köszi :) Egy kortárs(!) kiállítási kritika és egy link a képekhez:

http://www.hung-art.hu/index-hu.html

LENGYEL GÉZA: SZÁZ JÓ KÉP (Nyugat 1908.2.sz.)

Van egy magyar muzsikus - így szól a legenda - aki csudaszép dalokat komponál és a legszebbeket, a melódiák gyöngyeit soha ki nem bocsátja a négy fala közül. Jó barátainak eljátssza néha a zongorán. Azután becsukja újra a fiókjába és ha nógatják, ha kérik, hogy adja közre, ez a felelete: kár a közönségnek.

Kár a publikum elé - ez a sóhajtás sokak kebeléből előtört, amikor először nézték végig a "Magyar impresszionisták és naturalisták köre" kiállítását. Kár a népnek - la mariée est trop belle - a gyermek nagyon is okos -, a Nemzeti Szalon termeinek ez a gyűjteménye magasan a magyar kultúrszínvonal fölött szárnyal.

Az új művészi csoportnak megnyitó előadása, premierjeinek premierje ez. Szülte egy nagy nekilendülés, egy féltő gondossággal, szerető melegséggel előkészített nekilendülés. Ez nem termelés, hanem ünnepi produkció. Nem az átlaga, nem a fokmérője ez a magyar művészetnek - melankolikus hangulat késztet bevallására, lágy szomorúsággal kell kérdeni: kinek? ki kedvéért feszítik meg izmaikat? ki követi szeretettel, megértéssel a színek villanásait?

Nyilván nagyon kevesen. Nyilván csudálkozó, hideg szemek meredeznek a falakra és olykor egy ember majd kacagva állapítja meg: lila, lilaszín árnyék, lilaszín fa. És nevetve ismétli az egész nézőcsoport: lila, lila...

*

Lilaszín fa, lila árnyék: ugye ez képtelen, kacagtató, botor kifordítása a színeknek. Valóban, vannak olyan szereplői a kiállításnak, akik nagyon is érthetővé teszik a felháborodást. De íme lila foltok, sávok húzódnak, ragyognak Ferenczy Károly Reggeli tájképén is. Lilák és vörösbarnák és más, kevéssé megszokott színek. És ez a kép amellett az úgynevezett igazság látszatát kelti és nem is boglyas. Nem lázít, nem készteti ellentmondásra a megszokás emberét. A megszokásnak pedig nyoma sincs rajta. Ilyen tiszta levegőjű, hideg fényű reggelt még kevés festő látott meg. A levegőben elváltozó színeket, az ébredés, erőrekapás hangulatát így alig adták még vissza. A tárlat legjobb képei közül való ez - és több rajta a lila, mint ama lilákon, amelyek miatt többé-kevésbé méltán fog kitörni a kacagás.

Ferenczy Károly kis gyűjteményének gyöngye talán kevésbé fog feltűnni, mint az a nagy kép, amely címe szerint "A tékozló fiú hazatérése". Ez a kép sötétebbre hangolt, drámai. Nem azért, mert bibliai drámát illusztrál, hanem, mert az alakjai egy közös lelki eseményben való részvételt mutatnak. A fa nagy, sötétzöld lombja éppoly fontos rajta, mint a tékozló fiú aktja és a kifejezett lelki ellentétek, mint a színkontrasztok. Még nyolc képe van Ferenczynek. Egy nagyszabású tájkép, mintája a gondos, befejezett előadásnak. Egy kisebb kép, amit ez után vázlatnak is lehetne nézni, ha nem derülne ki, hogy gyors, biztos megfestése, nagy zöld foltjainak odavetése milyen öntudatos. - Ferenczy olyan változatos, olyan gazdag merőben elütő hangulatokban, mint szomszédai közül senki más.

*

Ferenczyn kívül Grünwald Béla, Rippl-Rónai József, Kernstock Károly, Fényes Adolf, Szinyei-Merse Pál, Strobentz Frigyes, Vaszary, Kann, Magyar-Mannheimer, Márffy nagy gyűjteményeinek és néhány, számban kevésbé képviselt művész képének mozaikjából alakul ki a tárlat. A közös csoport, a közös név köti össze őket és a közös keresés. Olyan ragasztószer, amely békésen egy födél alá hozza a legszélsőbb ellentéteket.

A tárlat egyik legkiválóbb tulajdonsága, hogy ilyen kontrasztokban bővelkedik. Hogy is találna hozzásimuló, ráemlékeztető rokonművészt - például - Rippl-Rónai József. Az impressziókat, a legfrissebb színbenyomásokat ő űzi, kergeti legfiatalosabb kedvvel. És izmokkal. Hajdan letompított, lefokozott színei egyre erősebbekké válnak. Abban a szobában, amelyet az ő sorozata csaknem egészen megtölt, most a leghangosabb vörösek virítanak és a legelevenebb zöldek illatoznak. A kép címei és a modelljei egyaránt különösek. Néhány vászon, amely előtt nagy és sűrű lesz a fejcsóválás. De íme, egy nyers arckép mellett a legelragadóbb enteriőr. Színei - természetesen zöld és piros - amilyen rikoltók, annyira akkordban rikoltanak. Szemben egy terasz a legszebben dekorálva vörös nádszékekkel. Azután egy fehérfoltos vörös terítő. Parkrészlet, hatalmas zöld lombokkal - az egész lombtömeg egyszerre szaladt ki az ecset alól. Mindez villámgyorsan megrögzített impresszió. Egyetlen percnyi vidám hangulat képe. Aki látott már múló ragyogásokat, váltakozva felvillanó fényt, érzett ki-kitörő derűt, itt mind újra érzi.

A kontraszt arra csábít bennünket, hogy utána Strobentz Frigyesről emlékezzünk meg. Németországból jött haza. A német újítók útjain járt, csupa széles nyugalom, még az eleganciájában is, amikor asszonyi formákat, selymeket, húst fest. A világ egy szögletéből néz mindent, de mindent jól megnéz és alapossága nem az elöregedettek aprólékos szőrszálkeresése.

Vásznai közé beékeltek egy túltűzdelt mozaik-ragyogású, szép Perlmuttert, meg Vaszary néhány képét. Ezek az új naturalizmus jellemző példái. Napsugár, színragyogás, de szabatosan, fegyelmezetten. A legérdekesebb a Reggeli a szabadban. Itt táncoló, vibráló, hullámzó fénnyé változik minden. A témák és a technika egészen más módja mellett is van valami rokon vonás Kann Gyula üde tájképein.

*

Iványi Grünwald Béla is a fény játékait keresi. Cigánylányok fürödnek a fényben: barna bőrük visszaveri, felbontja, szétszórja a sugarakat. A szivárvány fényszórását kutatja Grünwald minduntalan. Régi nagybányai képei után egészen új impressziók érdeklik. Ő is amaz ember, aki nem tagadja el, mikor lila sugarak vetődnek a szemébe. Lehet, hogy rajta is nevetnek majd. De aki olyan finom színharmóniát lát meg, mint a tavaszi olvadás, meg a tavaszi virágzás, az nyugodtan tűrhet minden kacagást. Más képein is olykor csudálatos szépen ragyog a szivárvány, a mozgalmas vonalak lüktető, eleven erő impresszióját keltik.

A szín elaprózása, elbontása, gyöngyházszerű csillogtatása, messze Grünwald Bélától hirtelen felbukkan egy Kernstock-képen. Ennek Szeptember a címe. A másik három Kernstock mellett érdekes kísérletnek látszik. Van egy női arcképe, széles, egyszerű színek, monumentális vonalak, élet, elevenség - új útját töri a fotografikus pepecselés, vagy durva festékhalmozás között tévelygő arcképfestésnek. Nagy kettős portréja festői előadás tekintetében talán nem olyan jellemző. A különös után vágyódóknak azonban még jobban fog tetszeni.

*

Barangolás közben feltűnik itt-ott egy-egy nagy zöld folt, messzire elmélyedő erdő, eleven pázsit. Szinyei-Merse Pál képei. Egy deresfejű - esetleg kopaszodó - ifjúé, aki ilyen eleven pázsitot, ilyen párás erdőmélyet festett már akkor, amikor meg se született még sok hozzánövekedett bajtársa. Hozzánövekedtek, de Szinyei-Merse nem kisebbedett, egyetlen színe sem fakult meg és van új mondanivalója. Új himnusz a szép nagy zöldekről, a mindent körülölelő lágy atmoszféráról. Az ő képei a levegő egy másik imádóját juttatják eszünkbe. Fényes Adolfot, akit azonban a külső szerint nem köt hozzá egyetlen fonál sem.

Fényes gyűjteménye maga egy jókora tárlat. Finom színhangulatai mint a csendes, méla versek. Egy tenyérnyi képén a tompa színfoltok monumentális egyszerűsége. Némelyik olyan halavány, mintha a levegő minden formát összeolvasztott volna. De mégis elevenek és frissek a formák. Bizonyos egyhangúság, de nem az unalom, hanem a vissza-visszatérő melankólia hatása. Minden színe átlátszó, levegőben fürdő. Már-már a tájképfestés iskolapéldáit volnánk hajlandók kijelölni közülük, de ez a kiállítás óva int az egy istenség imádatától. Olgyay Ferenc éppúgy magához vonja az ő híveit, mint akár Fényes. Csak két képe szerepel, mind a kettő nagy, borongós foltjaival éppen ellentéte a Fényes finom, világos tónusának. Tipikusabb, egyénibb a holdvilágos esti kép.

Csók István párizsi diadalának emlékét hozta el. Egy nagy képet, a Vámpírokat, tele női aktokkal. Nekünk túlzsúfolt, a közönség valószínűleg nagyon fogja szeretni.

*

A régi jó zsánerképeknek természetesen nyomuk sincs. Feltűnő azonban, hogy milyen kevés a portré. A régiek művészi termelésének ez volt az alapja. Most is az arcképfestés ad kenyeret sok jobbra hivatott talentumnak. A nagy többség azonban, főképp ha kievezett a kenyérgondok közül, nem hajlandó versenyre kelni az egyre jobban közeledő színes fotográfiával. Az arcképnek - vannak arckép-céljai is. A kultúrember, ha még úgy imádja is a színorgiákat, nem hajlandó épp a maga személyét odaadni erőteljes színtanulmányok céljaira. Nem hazug valami az arckép-színtobzódás sem. Igen, az orr hegyén is megtelepedhetik a lila reflex. De az egyéniségnek - és a modell, joggal vagy jog nélkül, egyéniségének visszhangját keresi arcképében - semmi köze ehhez a lila reflexhez. Van egy már említett művésze a tárlatnak, Kernstock Károly, aki megoldja a bonyolult problémát. És van egy fiatalabb művésztársa, Czigány Dezső, aki szuverén merészséggel használja fel a modellt, akár tetszik neki, akár nem. Valószínű, hogy tetszik. Két képének azonban nem portré mivolta fontos. Két nagyon komoly és nagyon öntudatos tanulmány. Kérlelhetetlen visszaadása minden színrezdületnek. Az egészen fiatalok között, akik szórványosan megjelentek a tárlaton, Czigány nem a legmeglepőbb, de a legartisztikusabb. A meglepetéseket későbbre tartogatja. Fiatal művésztársai között viszont sokan vannak, akik utaznak meglepetésekben. Sikertelenül. Megfeledkeznek róla, hogy a társaságban, amelybe belécsöppentek, szinte mindenki friss. Deres, öregedő fejjel is.

Meg kellene még beszélni Józsa fametszeteit, Glatz Oszkárt, Hatvany Ferencet, Bornemissza Tibort, Márffy Ödönt, Magyar-Mannheimert, akit nem festői csak egyéni meggyőződése hozhatott közéjük. Így nagyjából teljes volna a cserepekből összeszedett mozaik-kép.

*

A mozaik nagyon változatos, nagyon tetszetős. Másfélszáz vászon között vagy száz jó kép: ilyen magasra nem emelkedett még magyar tárlat színvonala.

Milyen különös, milyen gondolkodásra késztető virágzás. A magyar irodalom átlaga sivár, köznapi. A magyar színpad alig hogy létezik, a magyar zene sikerei igen soványak. És a Nemzeti Szalonban, minden logika ellenére, száz jó kép van együtt.

A kultúra minden virága közös talajból hajt. Termésére, úgy tudtuk, úgy láttuk, az öntudat segítségével nem lehet észrevehetően befolyni. Egyszerre csak jön egy új művészi tényező, az akarás és a látszat szerint sikerült megtermékenyítenie egy kopár talajt. Még mindig megmarad a nagy kérdés: kinek, miért? A tényeken azonban nem változtat semmiféle szkepszis. Új talentumokat nem tudtak napfényre hozni. Isteni ereje nem volt a szokatlanul erős elhatározásnak sem. De ideiglenesen pótolta azt az éltető meleget, amit a friss, eleven, gazdag kultúrától vár minden artisztikus tevékenység.

Hiszen nem a talentumok hiánya miatt sekélyesedik el az irodalom, a zene, az egész művész-termelés, hanem a szellemi élet, dehogy a szellemi élet: a szegénység lankasztó levegőjében. Ez az elnyűtt igazság igazság marad a száz jó kép után is. A jó képekhez paloták valók és a paloták már a tengerentúl is düledeznek. Szétmegy majd a tárlat és műtermek zugába kerülnek vissza a legszebb színköltemények. A vers olykor visszhangra talál a gyárak munkáslakásaiban is. A poézis új emberterületeket remélhet. A képzőművészet - új strófa ez a róla szóló dalban - minden villamosság ellenére is kényszerű zárkózottságban távolmarad a frissebb és szomjasabb elméktől.

Száz jó kép olyan dicső mámor, mint a legszebb dalok mámora. És mégse tudjuk, mégse merjük biztatón felírni a tárlatkapukra: fiaim, csak énekeljetek.

gratulálok :)

Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 4. szám · / · FIGYELŐ

IGNOTUS: A magyar kultúra s a nemzetiségek

Baloghy Ernő képviselőnek e könyvét nagy elismeréssel fogadták az újságok, s ezt nem nehéz megérteni. Nemzetiségeink kezelésének egyik legfőbb kínossága az, hogy a műveltség, a kultúra nevében szokás ellene tiltakozni. Baloghy visszafordítja a fegyvert; a magyarság számára éppen a magasabb kultúra s a történelem rendjén egyetlennek bebizonyult kultúrképesség jogán követeli ez országban a vezérletet s azt a lehetőséget, hogy az egyéb fajú és nyelvű lakosságot magához formálja. Ez mindenesetre megnyerő és életrevaló szempont, már csak azért is, mert pozitívumnak igaz az egyik feltevése, az, hogy a magyarság volt ezer év óta ez ország alakítója, és negatívumnak igaz a másik tétele, az hogy papirosjogokra nem lehet életet építeni.

Persze: felvetődik a kérdés, hogy az a jog, melyre Baloghy hivatkozik, a magasabb kultúra s az egyetlennek bebizonyosodott kultúrképesség, nem szakasztott olyan papirosjog-e, mint aminőket ő nagyon is jogos lenézéssel tol félre gondolata menete elől? Jelszóból gyakorlattá pontosítva, a Baloghy tétele körülbelül azt jelenti, hogy a munka, a fejlődés, a boldogulás feltételeit ez országban csak, vagy legfőképp a magyarság képviseli, csakis az ő vezérlete tudja azokat mindenek számára biztosítani s ha akarná sem tudná ezeket másképp közkinccsé tenni, mint minden ittvalóknak a maga egyéniségébe való átolvasztásával. Föltéve, hogy ez így van és gyakorlatnak erőszakosság nélkül, vagyis több haszonnal, mint kárral lehetséges (amit szívesen hisz el mindenki, aki magát magyarnak érzi s összenőtt a kultúrával, melynek termékenysége és felsőbbsége ez országban nyilvánvaló), akkor is marad egy kérdés, és éppen e kultúrjogú gyakorlat ugró pontja körül. Az tudniillik, hogy az út, melyről e történelmi vállalkozása folytán a magyarság le nem térhet, összeesik-e azzal, melyet közönségesen szokás a magyar nemzeti fejlődés útjának tekinteni?

A boldogulás és a boldogítás feltételei a mai világban mások, mint aminők közepett hajdan a magyarság ittvaló hegemóniája megállapodott. A világ piacainak összefüggésénél fogva mindenekfelett a tőkével való ipari termelés s az ennek megfelelő kereskedelmi és pénzgazdaság az, mely nélkül a világ versenyében utolsó helyre kerülnénk s úgy nemzetül, mint egyenként ellátatlanok maradnánk. Az újfajta termelő módok új társadalmi rétegeket is teremtenek; mindegyiknek megvannak a maga külön szükségei, külön érdekei és külön törekvései, melyeknek szabadsága és kielégülése nélkül sem ők nem boldogulnak, sem a társadalom nem boldogulhat. A nemzetiségek, a fajták s a felekezetek, amelyeknek a magyarságba be kell olvadniok, egyfelől különbözőképp oszlanak meg e társadalmi és foglalkozási rétegek között, másfelől, ki-ki a maga származásához és fejlettségéhez képest, különböző adalékokkal járulnak hozzá az amalgámhoz, melyből az új magyarságnak kell kialakulnia. Mindezek az új törekvések, új szükségek, új rétegek és új adalékok óriási reformokat követelnek s óriási változásokat jelentenek körülbelül mindenben, ami egy ország életét teszi, amely intézményeken át ez élet folyik s amely jelentkezésekben ezen élet testet ölt.

Teméntelen sok újság, teméntelen sok idegenség ez ahhoz képest, ami ma a magyarság öröklött birtokállománya, külön érdeke, önkéntelen érzése, ősi hagyománya és saját karaktere. Mindezeket ősidőktől fogva majdnem mindmáig, a, sajnos, még mindig meglehetősen extenzív mezőgazdaság határozta meg, annak megfelelő birtokbeli, igazgatási és politikai intézményekkel. Ipar, kereskedelem s ezekkel járó városi élet ezekhez képest idegenség, s ami kevés volt, többnyire idegenek kezén is volt; feltörekvő szükségei, kibontakozó jelentkezései tehát kétszeresen idegenek. Míg nyelvben, irodalomban, művészetben a specifikusan népeset érezzük csak teljesen magyarnak, s ehhez képest idegenség gyanánt csap meg bennünket az idegen beolvadásnak, a külföldi behatásoknak, a manapi nemzetköziségnek s a városi és polgári érzéseknek s gondolatmeneteknek minden jelentkezése, viszont igazgatásban, törvénykezésben, az álladalom s a társadalom iránt támasztott követelődzésben idegennek s a magyarság nemzeti érdekeivel szemben ellenségeseknek tetszenek a népiebb igyekvések. Érdemes volna mozaikba szedni, hogy az utóbbi tíz évben mi mindenre mondták - s nem utolsó emberek s a magyarságnak mindenképp méltó és tökéletes műveltségű képviselői -, hogy nem magyar. Nem magyar Budapest. Nem magyar a pesti nyelv. Nem magyar a közigazgatás államosítása. Nem magyar a börze. Nem magyar a szocializmus. Nem magyar a nemzetköziség. Nem magyar a mezőgazdasági munkások szervezkedése. Nem magyar a mozgó tőke. Nem magyar a szecesszió s a szimbolizmus. Nem magyar a felekezetek kihagyása az oktatásból, a vallás elhagyása a tanításból. Nem magyar a gúnyolódás. Nem magyar a türelmesebb szerelmi erkölcs. Nem magyar az általános választójog. Nem magyar a materializmus, de nem magyar az a feltevés sem, hogy az emberek eszük és szükségeik szerint teremtették és alakíthatják intézményeiket sőt szentségeiket is. S főképp: nem magyar az, akit nem boldogítanak a mi állapotaink, s legyen benne annyi becsület, hogy hagyja itt ezt az országot, mellyel elégedetlen. Efféléket gyakran olvasni, még gyakrabban hallani, s bizonyára van mindezekben olykor objektív s majd mindenkor szubjektív igazság. De viszont mindezek a veszedelmek többnyire nem egyebek, mint vagy új gazdasági és társadalmi fejlődés követelései és kiütközései, vagy a magyarságba beolvadó idegen adalékok jelentkezései, vagy e két mozgatónak elvegyült megmutatkozásai. S itt a dilemma. Hogy hivatkozzunk kultúránknak minden boldogulást megadó képességére, ha e boldogulás mind elkerülhetetlenebb feltételeit veszedelmeseknek bélyegezzük ugyanezen kultúrára nézve? S biztatás-e a beolvadásra, e beolvadás elkerülhetetlen megmutatkozásainak s következéseinek megint csak e kultúra nevében való megbélyegzése?

Baloghynak az ő gondolata velejében igaza van. A mi nemzetiségi problémánk kultúrprobléma. De csak annyiban, amennyiben egyáltalában minden gazdasági, társadalmi és politikai probléma kultúrprobléma, mert a kultúra nem holmi külsőség, nem bel esprit-skedés és művelteskedés, hanem valamely közösség termelésbeli, munkabeli, boldogulásbeli feltételeinek foglalata. A kilátásos, az erőltetés nélkül természetesen adódó hegemónia s ezzel a természetes magyar nemzeti egység problémája abban áll, hogy egyfelől kíván-e a magyarság hozzátörődni a mai világverseny termelésbeli s ezekből következő jogi, igazgatási, erkölcsi és társadalmi minden keserves szükségeihez és megdöbbentő következéseihez, másfelől a lassú és természetes beolvasztás rendjét tudja-e magát: nem úrnak érezni a beolvadottak felett, hanem egynek érezni a beolvadottakkal? Óriási feladat mind a kettő; a türelemnek, a fegyelemnek, az alkalmazkodó megadásnak és éberségnek netovábbját követelő. Érdemesnek persze érdemes volna.

Sziasztok!

A tavalyi bukómat sikerült ledolgoznom,egy ideje partvonal és mozi részemről (merre az arra?)

Arra gondoltam,hogy ne álljon parlagon a topic,gondolatébresztőnek ezt-azt idéznék, közzétennék.Annál is inkább,mert a mai magyar közélet,politika kiábrándító,az ország mentális állapota ijesztő.

Valamikor '82 elején,a Mozgó Világ (mint akkor progresszív orgánum)szerkesztőségének n-edik átszervezésekor úgy döntöttem,hogy én itt nem veszek többet újságot.Minden hónap elején elmegyek egy antikváriumba,megveszek egy-egy Nyugat-ot,Magyar Csillag-ot vagy valami mást és elolvasom,mintha most jelent volna meg.Nem volt rossz döntés:sok új élmény,felfedezés,rácsodálkozás és mintegy mellesleg helyére került az aktuális agyrém is...

köszi a chartokat, jók lettek :)

csinálj sztm új bejegyzést, ne az előzőt frissítsd, mert akkor szemelőtt lesz.

jam.

A februárban indult esés 38.2%-os FIBO-ját gondolod támasznak (750) SP-ben?

"A stressz tesztnek alávetett 19 amerikai banktól azt kérte a FED, hogy ne hozzák nyilvánosságra a vizsgálat eredményeit, melyek a pénzintézetek válsággal szembeni ellenálló képességét mérik. A jegybank a Bloomberg információi szerint azt szeretné, hogy az eredmények az áprilisi közgyűlések alkalmával se szivárogjanak ki, miután ez vélhetően komolyabb eladásokat generálna a részvénypiacokon.

A FED terve, hogy a tesztek eredményeit csak a hónap vége felé hozza nyilvánosságra, így amennyiben egyes pénzintézetek ez idő előtt publikálnák az eredményeket, akkor a többiekkel kapcsolatban olyan spekulációk kapnának szárnyra, hogy el akarnak titkolni valamit. "

Sztm kint 750 alá nem nagyon mennek nyárig, lesz pánik beadás várhatóan, de nem számítok további nagy mélypont tesztre őszig. Sztm is nagyon korai még kikiáltani a medve végét és értelmetlen is. Hasznos lenne, ha mindenki meghatározna egy szintet, hogy számára hol kell elfelejteni a longot. Felfele és lefele is.

Német GDP várakozás katasztrófa, egyik legerősebb gazdaság volt a válság előtt, ők visszaesnek 5% felett azt a magyar -6-7% felülkell majd vizsgálni. Lesz itten még csúnya összeomlás...

"A német kormány egyelőre 2,25 százalékos visszaesést jósol, de a múlt hónapban Peer Steinbrück pénzügyminiszter már jelezte, hogy ez nem lesz tartható. Az új német kormányzati előrejelzés a Der Spiegel szerint április 29-én várható. A lap megjegyzi, hogy a mínusz 5 százalék nem csak a foglalkoztatási helyzet, hanem egyebek között az államháztartási egyenleg komoly romlásával is jár majd."

-április vége fontos lehet még nagyon a mi szempontunkból.Ide tartozó másik várható fejlemény lesz a stressz-tesztek eredménye USA-ban,a kormány a gyorsjelentések zárásáig nem akarja az adatokat nyilvánosságra hozni-valószínűleg jó okkal.Fel kellene ezekre készülnünk....