Hozzászólás

Válasz robbaj eme hozzászólására Ciprusi topicból #71

"nem, én annak se vagyok híve, h. az állam segítse a gazdaságot. Ne adjon állami megbízásokat a cégeknek mesterséges felpörgetési céllal. Maradjon szépen békében, kevés gazdasági súllyal, kevés alkalmazottal, alacsony adókkal.

Latin-Amerikában nem ez van: tipikus szoci berendezkedés van nagy újraelosztással. Ne viccelj már, Perónék a liberálisok? :DD Vagy Chavez?? Tudod te mit írtál????"

Itt egy jó cikk erről a kapitalizmus témáról. Nem mindenhol muzsikál rosszul az állam, magas újraelosztás mellett sem: skandináv államok, vagy a fejlesztő államra ott a példa: Korea...

tudom, ázsiai népség, de ettől még nem kellene lenézni a teljesítményüket...sőt nyugodtan lehet irigykedni...

A magyar kapitalizmus jellemzőit jól összefoglalja az első 2-3 bekezdésben és ez nem igazolja a kiugróan újraelosztó jóléti állam vízióját ami a legtöbb állam ellenes fejekben van, a probléma abban van: hogy nincs elég bevétele az államnak Magyarországon feladatainak ellátására.

http://www.es.hu/pogatsa_zoltan;rosszabbul_elunk_mint_20_eve;2013-02-07.html?utm_source=mandiner&utm_medium=link&utm_campaign=mandiner_201303

"Mihályi Péter mondanivalójának lényege, hogy szerinte hamis konszenzus látszik kialakulni azzal kapcsolatban, hogy a rendszerváltás gazdasági-társadalmi értelemben kudarchoz vezetett volna. Konrád György előrelátó szavait idézi, mely szerint „a demokráciának a kapitalizmus az ára”. A jelző nélküli „kapitalizmus”. Annak eredményei pedig majd hosszabb távon mutatkoznak meg. Magyarország szegény ország, alulról indultunk, türelemmel kell lennünk. Ráadásul az elmúlt évtizedben az egymást váltó kormányok hibái miatt a kilencvenes évek lendületes magyar növekedése megtorpant, és ennek eredményeképpen elmaradtunk régiós versenytársainktól, de ezek a hibák kiküszöbölhetők, az alapirány jó.

Nos, mindezzel szemben véleményem szerint már a kiindulópont is téves. A kapitalizmus fogalma ugyanis nem homogén. Az óriási egyenlőtlenségeket produkáló brazil vagy egyesült államokbeli kapitalizmus egészen más, mint az egyenlőséget tudatosan előmozdító svéd, ami pedig szintén egészen más, mint a családi vállalatokra építő olasz és marokkói vagy a fejlesztő államra és hazai multikra építő japán vagy ko­reai kapitalizmus. Ma már külön kutatási program létezik a közgazdaságtan tudományán belül a kapitalizmus válfajainak vizsgálatára, kár tehát úgy tennünk, mint hogyha csak egyetlen fajta piaci alapú gazdaságszerkezettel tudtunk volna a globális gazdasághoz csatlakozni 1990 után. Amivel ténylegesen csatlakoztunk, az sajnos olyan formája a kapitalizmusnak, amely fenntarthatatlan, és a világgazdaságon belüli periferizálódáshoz vezet. Nem arról van szó tehát, hogy türelemmel kell lennünk. Rossz úton járunk.

A rendszerváltás gazdasági sikerének megítélésében számomra nagy nehézséget okoz a bizonytalan viszonyítási alap. Az államszocialista időszak gazdasági adatai ugyanis megbízhatatlanok. Megdöbbentő módon közös nyilvános vitánkban Mihályi Péter és Szalai Erzsébet egyetértett abban, hogy ez nem így van, a nyolcvanas évek adatait igen­is lehet viszonyítási alapnak tekinteni. A rendszerváltáskor felnőttkorba lépő nemzedék tagjaként már csak azért is meglepő ez számomra, mert éppen az ő reformközgazdász generációjuktól tanultuk meg, hogy nem piaci viszonyok között az árak nem fejezték ki a valós gazdasági folyamatokat, a mennyiségeket pedig a politikai vezetés igyekezett eltitkolni. Ezért használható összehasonlítási alapnak egyrészt a rendszerváltás utáni közvetlen időszakot tartom, másrészt pedig az Európai Unión belüli versenytársainkat, azaz Nyugat-Európát.

Rosszabbul élünk-e tehát, mint 20 éve? Nem. Nem élünk rosszabbul. De sokkal jobban sem. A rendszerváltás sikerével kapcsolatos viták a legtöbbször az egy főre jutó GDP-re összpontosítanak, ami a mutató félreértése. A megtermelt jövedelemből ugyanis a háztartások jövedelmén kívül az állam is részesül, illetve a maradék profit formájában csapódik le. Ahogy látni fogjuk, a magyarok bérének növekedése erősen elmarad a GDP növekedésétől. A magyar állami újraelosztás mértéke (a GDP arányában) pedig a rendszerváltástól 2004-ig csökkenő trendet mutat, és a közhiedelemmel ellentétben nem tért el jelentősen az európai OECD-országok átlagától. (Ami jelentősen eltér, méghozzá negatív irányban, az a bevételi oldal!1) Azaz a GDP növekedésének nagy része a profit növekedése. Mivel a magyar gazdaság jelentős mértékben a multikon alapul, ezért az uniós átlaghoz felzárkózó kibocsátásunk (GDP) nagy része is a multik külföldi tulajdonosainál csapódik le. Azaz a(z egy főre jutó) GDP nem ad érdemi közelítést arra a kérdésre, hogy mennyivel javult a magyarok életszínvonala a rendszerváltás óta.

Az 1960-as évet bázisnak választva2 a GDP-ben, illetve az ipari termelésben óriási növekedés mutatkozik a Kádár-korszak kezdete óta. A rendszerváltást közvetlenül megelőző időszakra, 1988 körül, elérjük a 317 százalékos (GDP), illetve a 367 százalékos (ipari termelés) szintet, ahonnan a visszaesés mélypontja sem mutatkozik óriásinak (GDP 259 százalék 1993-ban, ipari termelés 274 százalék 1992-ben). Ettől kezdve a privatizációval megindul a gazdaság rekonstrukciója, amely óriási növekedést okoz a kibocsátásban. Az ipari termelés növekedése az 1960-as évhez képest 850 százalékon fullad ki 2007-ben, a GDP növekedése pedig a 380-400 százalékos sávban stagnál a válság beállta óta.

Mindez együtt azt sugallná, hogy óriási nagyot fejlődött volna a magyarok életszínvonala akár 1960-hoz, akár a rendszerváltáshoz képest. Valójában azonban, ahogy ezt már hangsúlyoztuk, ez a fejlődés nem fordítható le a jövedelmi viszonyokra. Szintén 1960-at választva bázisnak, az egy főre jutó reáljövedelem a rendszerváltás előttre is csak a 150 százalékos szintet érte el, azaz nem követte a GDP vagy az ipari termelés növekedését. A rendszerváltó visszaesés is sokkal nagyobb volt. A jövedelmek értéke egyharmadával zuhant. Ehhez még hozzá kell tennünk, hogy elképesztően sokan vesztették el a munkájukat, azaz semmilyen rendszeres bért nem kaptak, a csak nyomokban létező magyar szociálpolitikára utalódtak. A kelet-európai, multinacionális tőkére építő kapitalista modell a magas hozzáadott értékű munkahelyek hiá­nya, illetve az alacsony bérátlag multiplikátor hatásának hiányában erre képes. Lényegesen alacsonyabb foglalkoztatásra, mint Nyugat-Európa.

A gazdasági szerkezetváltás után pedig a jövedelmek alakulása egyáltalán nem követte a GDP vagy az ipari termelés növekedését. 2005 környékére mindösszesen a hatvanas érték 170-180 százalékra korrigált vissza, és azóta ebben a sávban imbolyog. Miközben a rendszerváltás előtt már egyszer elértük a 150 százalék körüli szintet. Magyarul: alig élünk jobban, mint húsz éve. Minderre persze lehetne azt mondani – szokták is –, hogy húsz év még kevés, majd jobb lesz. Világgazdasági szempontból azonban húsz év rettentő sok. Ennyi idő alatt Japán vagy Korea felzárkózott az első világba, Németország pedig a második világháború totális romhalmazából eljutott a német gazdasági csoda korszakába.

Nagyon sok szó esik manapság az elvándorlásról. Erősödik az érzés, hogy a fiatalok növekvő része hagyja itt az országot. Nagyon ritkán olvasható azonban a sajtóban, hogy a magyar fizetések európai összehasonlításban hol vannak pozicionálva. A Tárki Európai társadalmi jelentésében3 nagyon érdekes adatokat találunk. (Frissebb megbízható, összehasonlítható adatok sajnos tudomásom szerint egyelőre nem állnak rendelkezésre, ami önmagában árulkodó például azzal kapcsolatban, hogy az Európai Bizottság által működtetett Eurostatnak, avagy a magyar kormányok hatáskörébe tartozó KSH-nak mennyire fontos az életszínvonal-politika.) Megtudjuk például, hogy Magyarország a kifejezetten alacsony bérezésű kelet-európai mezőnyben van, ahol az éves bruttó jövedelmek 15 ezer euró alatt maradnak. Ehhez képest a nyugat-európai bérskála teteje 40 ezerig terjed, sőt, a pénzügyi központoknak számító Luxemburgban vagy az Egyesült Királyságban még messze a fölé. Azaz óriási a vonzereje a más országban történő munkavállalásnak. Ráadásul az adatok bruttó értékűek, azaz a magas adóék miatt például Magyarország jövedelem lemaradása még ennél is nagyobb. Mindezen felül az alacsony bérezésű európai alsóházban a bértábla alsó és felső vége közötti különbség is rendkívül szűk. Azaz a bértábla nem jutalmazza igazán az előrejutást, és így például a tanulást sem. Hiteltelenné válik a tanulásra ösztökélés, nincs motiváció a keményebb munkára. Ebből a csoportból csak Csehország kezd kissé kilógni, mindenki más ide tartozik. (A szlovén bérek jóval magasabbak, Szlovénia gazdaságszerkezetileg egészen más, véleményünk szerint inkább a rajnai modellbe tartozó, Nyugat-Európai ország, nem kis részben a másfajta rendszerváltásnak köszönhetően4.)

Külön örülök, hogy Mihályi Péter figyelmet szentel a társadalmi egyenlőtlenségek kérdésének. Állítását azonban, amely szerint a magyar társadalmi egyenlőtlenségek kisebbek, mint a nyugatiak, valódi tényekre, ám téves interpretációra alapozza. A magyar társadalmi egyenlőtlenségek alacsony értéke (például Gini koefficiens) abból adódik, hogy a magyar gazdaság elképesztően alacsony bérekkel versenyez a világgazdaságban. Mindenki, azaz szűk a bértábla. Ilyen esetben a relatív szegénység alacsony, az abszolút szegénység viszont magas. A valódi helyzet akkor tárul fel, ha az Európában tapasztalható hatalmas bérkülönbségekhez azt is hozzávesszük, hogy az árak gyakorlatilag konvergáltak egymáshoz Európában5, azokban alig van különbség. Azaz nem állja meg a helyét az az ellenérv, hogy „na de az árak is alacsonyabbak”. Alig-alig.

Mindebből viszont valami rettentően fontos következik. A konvergált árak miatt ma már meg lehet állapítani egy összeurópai létminimumot, amelynél kevesebből fizikai, szellemi és lelki egészségkárosodás nélkül lehetetlen megélni. Ez valahol 5-6000 euró éves jövedelem környékén van. Míg Kelet-Európában a társadalom harmada ez alatt a szint alatt él, Nyugat-Európában senki. (Magyarországon 4 millió ember él a KSH által számolt hivatalos magyar létminimum alatt. Ők fizikailag is nélkülöznek. Nyugat-Európában ez a jelenség marginális.) A Kelet-Európában mért Gini koefficiensek (a legmagasabb és a legalacsonyabb jövedelmi tizedek hányadosa) általában azt az eredményt mutatja, hogy a keleti társadalmi egyenlőtlenségek kisebbek, mint a nyugatiak. Ez az eredmény természetesen statisztikailag korrekt, ám eltakarja azt a tényt, hogy a társadalom akár fele egy hipotetikus „európai létminimum” alatt él, erősen nyomorog. Nyugat-Európában gyakorlatilag senki.

Még ennél is megdöbbentőbb, ha azt kérdezzük, ki él valódi középosztályi színvonalon Kelet-Európában. Szinte senki. A kelet-európai „középosztály” megfelel a nyugat-európai társadalmak legaljának. Húsz évvel a rendszerváltás után brutálisak a jövedelemkülönbségek Európában. Márpedig egy ország életszínvonalát minden másnál jobban meghatározza a foglalkoztatás és a jövedelmek szintje. Nem lehet erős nemzet, egészséges társadalom az, ahol a szülők többsége önhibáján kívül hónapról hónapra azzal a pszichológiai teherrel küzd, hogy képtelen eltartani a családját. Mihályi Péter véleményével szemben ezen a helyzeten a magyar szociálpolitikai rendszer nemhogy segített volna, hanem kifejezetten perverz újraelosztást produkált a szegényebbek felől a felső középosztály irányába6. Kornai János koraszülött jóléti állammal kapcsolatos vélekedése már 1990-ben is téves volt, ezt jó lenne már rögzíteni. A magyar szociálpolitikai kiadások mértéke az idő tájt nemzetközi összehasonlításban átlag alattinak volt mondható7, a magyar igényekhez (megugró munkanélküliség, elöregedett, beteg társadalom) képest pedig kifejezetten alacsonynak. 1990-ben Magyarország jóléti kiadásokra a GDP 18,4 százalékát költötte, az NSZK 22,7, Olaszország 23,4, Ausztria 24,8, Hollandia 28,5, Svédország 35,9 százalékát. Mára a magyar szociálpolitikai kiadások nemcsak az uniós átlagtól maradnak el (hét százalékponttal), hanem még az hírhedten alacsony társadalompolitikai ráfordítást megengedő dél-európai államoktól is.

Mihályi Péter szerint az átlagmagyar ma már nem csóró, másodrangú vendég Nyugat-Európában, megengedheti magának, hogy jobb étteremben vagy cukrászdában egyen. A valóságban az átlagmagyar naponta egy főre jutóan tízezer forintot költ el összesen, és ennek csak egytizedét, azaz egy ezrest étkezésre8. Ebből nem nagyon ücsöröghet luxuséttermekben... Eleve csak a magyarok harmada nyaral. Ezeknek is csak kisebb része külföldön.

Mihályi szerint a rendszerváltás után ugrásszerűen növekedett az oktatási rendszer adta mobilitás esélye. Ennek erősen ellentmond, hogy az oktatáskutatók egybehangzó véleménye szerint a magyar alapiskolai és szakiskolai képzés az egyik leginkább szegregáló a PISA-országok csoportján belül. Mindez nem szűkíthető le a romakérdésre, még ha átfedésben van is azzal. Az alap- és szakiskolai rendszer társadalmi háttértől megtisztítva a PISA-országok élvonalában teljesít, a társadalmi háttért is figyelembe véve azonban behozhatatlan hátrányokat okoz a szegényebbeknek a szegényebb térségben élőknek9. Egyetértek azzal, hogy Magyarország két legnagyobb problémáját az alacsony foglalkoztatás és az alacsony bérek jelentik. Abban is igaza van Mihályi Péternek, hogy az alacsony béreket az alacsony átlagos termelékenység okozza. Annak okait azonban érzésem szerint kicsit elmaszatolja. Miért van Görögországban vagy Portugáliában a kelet-európaiaknál kétszerte szélesebb bértábla, ha az átlagtermelékenységük már nem magasabb? Amennyiben ennyire fontos kérdés a termelékenység, miért nem állnak rendelkezésre iparáganként, vállalatméretenként vagy még részletesebben termelékenységi adatok? Ezt Skandináviában a munkaadók és munkavállalók folyamatosan közösen monitorozzák, és közös képzési programokkal rea­gálnak rá. Csak az ilyen típusú felfelé versenyzés lehet megoldás a magyar gazdaság problémáira10. Az alacsony termelékenység oka ugyanis strukturális. A befektető multinacionális cégek kifejezetten az olcsó, alacsony hozzáadott értékű munkaerőt keresik. (Ez tükröződik többek között a rendkívül alacsony K+F kiadásainkban, amelynek nagyobbik részét ráadásul a nyugati országokkal szemben nálunk nem az üzleti szféra, hanem az állam adja.)

A gazdasági fejlődés másik meghatározó tényezőjére, az infrastruktúrára térve Mihályi Péter arról is említést tesz, hogy mintegy1000 kilométerautópálya épült a rendszerváltás óta, és ma már összeköti a fővárost Magyarország nagyobb városaival. Ez valóban rendkívüli eredmény, még a nemzetközi viszonylatban drága építési költségek ellenére is. Mindennek azonban az volt az ára, hogy közben lezüllött és eladósodott a vasút és a közösségi közlekedés. Nyugat-Európához képest nemcsak a nem létező gyorsvasúti hálózatunk tekintetében van iszonyatos elmaradásunk, hanem a városi és városkörnyéki közösségi közlekedés tekintetében is. Az autópályákon történő szállítmányozással és távolsági személyszállítással a létező legfenntarthatatlanabb és társadalmilag legegyenlőtlenebb közlekedési formát építettük ki.

Summa summarum, ne áltassuk magunkat tovább azzal, hogy jó úton haladunk, és csak türelmesnek kell lennünk. Olyan ez, mint az ismert székelyvicc, amelyben a stoppos háromszori nyaggató kérdésére, hogy messzire van-e Kolozsvár, a szekeres székely bácsi kétszer csak hümmögve felel, hogy „nem”, majd harmadszorra már csak elárulja: „na most már messzire!”