Re: Az öreg Tomiboy még mindig jól nyomja :D

A politika fejlődés-történetéről:

"A politikatörténetet nagy politikus egyéniségek formálták.

A tizenkilencedik századot a liberális parlamentarizmus, a huszadikat pedig a pártelvű demokrácia jellemezte, A politikus személyek szerepének növekedése nem jelentette a demokratikus politikai folyamat struktúraváltását, csak hangsúlyeltolódást. A képviseleti demokrácia sajátosságaival együtt magának a képviseletnek az értelme is megváltozott.

Bernard Manin a képviseleti kormányzás három egymást követő szakaszáról

írt. A képviseleti kormányzás első két történeti korszakát a liberális parlamentarizmus és a a pártelvű demokrácia, az ezeket leró elméletek pedig a deliberatív demokrácia elmélete illetve a pluralista demokrácia elmélete.

Napjainkban a politikában egészen új jelenségek tapasztalhatók a media felerősödött szerepe a vitákban a személyiségek csatája és a közvélemény kutatási népszerűségre való törekvés, ami indokolja egy harmadik szakasz elhatárolását, amit legjellemzőbben populista demokráciának nevezhetnénk de találóbb a a Max Webertől eredeztethető vezérdemokrácia kifejezés.

Ezen új jelenségekkel egyidejűleg a kormányzati politika prezidenciális jellegűvé vált és az EU-ban különösen integráció hatására a végrehajtó hatalom feletti parlamenti ellenőrzés jelentősen meggyengült. A brit kormányzatot szóló elemző írások történetileg is jelzik az átalakulást, a miniszterelnök egyre növekvő hatalmát, a kabinetkormányzás koncepciójáról a miniszterelnöki kormányzásra, majd a kormányzás elnöki rendszerűvé való áttérés során.

A politikaelméletekben a politikai vezetés és kormányzás kérdése az idők során háttérbe szorult legfőképpen, mert megváltozott a képviseleti kormányzásról és a demokráciáról kialakult felfogás miszerint feltételezik, hogy a képviseleti rendszer reszponzivitása a kormányzás önállóságát elhanyagolható mértékűre zsugorította.

A kormányzás kérdései helyett így az állampolgári akarat és igények döntéshozatali rendszerbe való becsatornázásának a problémájával foglalkoznak inkább, Azaz a demokrácia nem uralmi/kormányzati rendszer e felfogásban, hanem azt transzcendáló rendszer. A demokratikus politikai folyamat rutinszerű működése során transzformálódik a társadalmi érdekek politikai döntésekké. Ekkor nincs szükség vezetőkre illetve vezetésre, sőt a vezetés (leadership) és a demokrácia (szabályok, rutin) egyenesen kizárják egymást (Anton Pelinka) .

Ha viszont a demokrácia nem csak a rutinok és szabályok együttese, hanem egy kormányzati/uralmi rendszer, akkor a demokrácia és a politika összebékíthető. A közvélemény kutatásokból rendre az derül, ki, hogy a demokráciával való elégedettség mértéke lényegében arányos az éppen aktuális kormány népszerűségével, ez azt is jelenti, hogy a lakosság a neki tetsző politikai erők hatalmát tartja a demokrácia érvényesülésének, nem pedig a politikai versengést,

A demokrácia az identitás (az azonosság), és nem a reprezentáció (a képviselet) elvén nyugszik. Viszont a modern demokráciára mégis jellemző a képviseleti demokrácia, a kettőt úgy lehet összekapcsolni, ha a képviselet, kormányzásnak tekintjük. A (politikai) képviselet ekkor nem reprezentáció, azaz valaminek (igénynek, érdeknek) a visszatükrözése, nem igazságkeresés, hanem innováció, cselekvés, a képviseltek érdekében történő cselekvés, ami lényegében a közérdek érvényre juttatása, a vezetők kiválasztása, új politikai javaslatok felvetése, azaz a kormányzás.

A kormányzás ilyen értelmezése és realizálása következtében a gazdaság és társadalompolitika már folyamatos és dinamikus „policy-making”-et takar. Felerősödik konfliktus a jövedelemelosztás kérdésében, de nincs optimális megoldás a feloldása során. A kormányzás (a közigazgatás irányításán túl) politikai vezetőtevékenységet jelent, amelynek a törvényhozás is részévé válik. Következésképp a modern tömegdemokráciákban a politikai vezetőknek folyamatosan szükségük van a mozgósításra, a tömeges támogatás megszerzésére.

Összefoglalva a demokrácia és a képviselet általánosan elterjedt modelljei deliberatív és a pluralista demokráciaelméletre, alkalmasak a modern demokrácia korábbi történeti szakaszainak leírására, de az ezredfordulót megelőző évtizedben fent említett jelenségek, sehogyan sem illeszthetőek be abba a képbe, amit a modern demokráciák működéséről korábban kialakítottak, Ezen változások elemzéséhez és megértéséhez a demokrácia új koncepciójára van szükség

Míg a deliberatív demokrácia modellje jól írhja le a liberális parlamentarizmus időszakát, addig a pluralista demokrácia modellje a pártdemokrácia korszakát jellemzi, a vezérdemokrácia elmélete pedig a máról szól.

Deliberatív demokrácia

A liberális parlamentarizmusban és a deliberatív demokrácia modelljében a politikai képviseletet vagy J. S. Mill személyi képviseletről, vagy Eric Voegelin transzcendentális típusú képviseletről szóló elméletével jellemezhetjük. A modellben a vita résztvevőit nem korlátozzák magán- vagy csoportérdekek. A parlamenti képviselők a ideális helyzetben vannak, hiszen a mandátumuk szabad, a parlamenti vitában pedig kizárólag saját személyes véleményüket képviselik és nem valamilyen területi, társadalmi vagy vallási érdekcsoportot.

A parlamenti vita résztvevői racionális egyének akik pártatlanok és céljuk az igazság, a közjó megtalálása. A vita racionális jellege révén eljuhatunk az igazsághoz, amelynek alapján létrejöhet a politikai konszenzus. A döntések és a politikai cselekvés alapjául az igazság szolgál. A vita, a résztvevők előzetes nézeteinek ütköztetése révén, elvezet az igazság felismeréséhez, amely a vita eredményeképpen alakul ki.

A képviselő ebben a modellben az egész nemzetet „képviseli”. A képviselet, mint az igazság keresése szubsztantív jelentéssel bír.

Pártelvű demokrácia

A pártelvű demokrácia a társadalomban meglevő érdekpluralizmusra és a pártok meghatározó szerepére épül. Ebben a rendszerben a politikai szereplők már nem elfogulatlan egyének, hanem a társadalmi osztályok és csoportok meghatározott érdekeit képviselő érdekszervezetek és pártok.

A társadalom osztály és érdektagoltságát tükrözi a parlament összetétele. Minden fontosabb társadalmi érdekcsoport rendelkezik képviselettel, anélkül hogy valamelyik is dominánssá válna. Így a parlamenti pártok célja és mandátuma is, hogy a lehető leghatékonyabban képviseljék a mögöttük álló társadalmi csoportok érdekeit. A politikusok tehát a saját pártjuk és osztályuk képviseletében lépnek fel. A politika instrumentális jellegű tevékenység, a demokrácia ebben az esetben a utilitarista logika szerint működik.

A parlament nem az igazságra törekvő racionális vita terepe, hanem a racionális alkudozásé és az érdekegyeztetésé.

Az érdekeken alapuló politika végeredménye a kompromisszum nem pedig a konszenzus. A politikai cselekvés az érdekeken alapul, a közjó pedig a politikai folyamatban kialakult érdekkompromisszummal egyenlő. A kompromisszum mindig létrejön, mivel az egymással harcoló érdekek előbb-utóbb egyensúlyba kerülnek. A pártelvű demokrácia modelljében a politikai képviselet célja a társadalompolitikai tagoltságnak a pontos leképezése a törvényhozó testületben.

A törvényhozó testület megfelelő összetétele a rendszer reprezentativitásának biztosítéka. Az arányos választási rendszer alkalmas arra, hogy kifejezze a nemzet egészének politikai megoszlását. A pluralista elmélet nem tekinti autonómnak a politikát. A képviselet a társadalmi tagoltság és sokszínűség visszatükrözését jelenti. A mandátumelmélet arra az előfeltevésre épül, hogy ha a törvényhozó testület deskriptív értelemben reprezentatív, akkor az, a kormányzattal együtt a képviseltek érdekében fog cselekedni

Vezérdemokrácia elmélete

A vezérdemokrácia elmélete túlmutat azon a demokráciaképen, mely szerint a politika egyre kevésbé szól tartalmi és szakpolitikai kérdésekről, miközben egyre inkább perszonalizálódik és az imázsteremtés kerül a középpontjába.

A vezérdemokrácia elmélet demokráciaképének kiindulópontja, hogy a mediatizált politika világában, a régebbi tömeges párttagság és pártszervezetek helyett, a politikai támogatás megszerzésének első számú eszközévé válik a megtervezett média és politikai üzenetek hatékony eljuttatása a választókhoz (választási párt). Míg a liberális parlamentarizmus vagy a pártelvű pluralizmus esetében politikai folyamat meghatározó szereplői racionális egyének vagy a társadalmi csoportokat képviselő pártok, az új rendszerben a politikai vezérek.

A politikai folyamatokat tehát nem a választók politikai preferenciái vagy a társadalmi csoportok érdekei mozgatják, hanem a politikusok vágyai és törekvései. A politikusok célja pedig nem a konszenzus vagy a kompromisszum megvalósítása, hanem a politikai támogatás megszerzése és megőrzése.

A versengő politikusok azzal próbálnak nagyobb támogatásra szert tenni, hogy ők manipulálják, illetve állítják elő a választói preferenciákat, nem pedig a választók politikai preferenciáinak való megfeleléssel A politika aktív szereplői így nem a választók, hanem a politikusok. A választók reaktív szereplők. Ennek az az oka, hogy a vezérdemokrácia elméletében a politikai cselekvés alapja nem az igazság vagy az érdek, hanem a vélemény és az akarat. Következésképp a politikai támogatás megszerzésének módja a meggyőzés és a retorika. A vezérdemokrácia alább kifejtett elmélete erre a demokráciaképre épül. A politikai képviselet jelentése a ellentétben a másik két modellel. nem igazságkeresés vagy visszatükrözés, hanem a kormányzás: a vezetők kiválasztása, cselekvés, új politikai javaslatok felvetése, új minőség létrehozása.

Képviselet a három demokrácia modellben

A demokrácia utilitarista elméletében a politikai folyamat lényege a racionális egyének meglévő politikai preferenciáinak aggregációja. A közvélemény az ex ante egyéni vélemények mechanikus összesítésének eredménye.

A pluralista párt modell hasonló előfeltevésekre épül, azzal a különbséggel, hogy nem az egyénekből indul ki, hanem a társadalmi csoportokból. A csoportérdekek a különféle érdekszervezetek és a pártok segítségével csatornázódnak be a politikai folyamatba. Az érdekcsoport és pártpluralizmus első számú funkciója a képviseltek érdekeinek megjelenítése és visszatükrözése, míg a politikai folyamat lényege az érdekek egyeztetése és kompromisszum kialakítása, amin aztán a politikai döntések alapulnak.

A közvélemény alapja ebben az esetben is, de kevésbé átlátható módon, a képviseltek ex ante csoportvéleménye.

A képviselők és a képviseltek kapcsolata a vezérdemokráciában éppen ellentétes más demokráciamodellek megközelítésével. A közvélemény nem eleve adott, ataz nem létezik a politikai folyamattól függetlenül. A versengő politikusok célja pontosan a választók meggyőzése, a számukra megfelelő közvélemény előállítása, a tematikák meghatározása, a preferenciák manipulálása.

A közvélemény így nem az egyének vagy csoportok meglevő a priori preferenciáinak integrálásával jön létre mivel ilyen vagy nincs vagy megváltoztatandó, a politikai vezérek, szónokok, azaz politikai szereplők, illetve más aktorok közreműködésével. Ez azt is jelenti, hogy az egyéni preferenciák összegzésén alapuló közösségi választás elméletei, nem tükrözik a politikai folyamat alapvető logikáját és ennél fogva a kollektív döntések, azaz a kormányzati intézkedések sem vezethetők le, vagy magyarázhatók ex ante illetve a priori egyéni preferenciák alapján. A döntések sokkal inkább tükrözik bizonyos egyének vagy csoportok választását, mely választás később elnyeri nagyobb számú követő támogatását vagy elfogadottá válik a polgárok többsége által.

A vezérdemokráciában a politikai vezér, véleményvezér is egyben.

Ők és nem a politikai pártok uralják a terepet, alakítják a választók politikai nézeteit. Természetesen tehát a politikai legfontosabb szereplői, akiknek a törekvései elindítják és mozgásban tartják a politikai folyamatot, maguk a politikai vezérek (miniszterelnök jelöltek) és nem pedig a politikai csoportok vagy pártok, mint a pártelvű illetve pluralista demokrácia modelljében, és nem is az előkelők, illetve az egyének, mint a liberális parlamentarizmusban vagy

a deliberatív demokrácia modelljében.

A politika perszonalizációja a vezérdemokráciában megváltoztatta a képviselet alanyát. A parlamentáris, de még az elnöki kormányzati rendszerekben is rendszerint a törvényhozást tekintik a képviselet legfontosabb intézményének. A törvényhozó gyűlés a képviseleti testület, míg a végrehajtó hatalom, mint

nem képviseleti szerv, rendszerint nem kerül szóba a képviselet problémájának tárgyalásakor. A választott törvényhozó testületben nézetek illetve csoportok sokasága képviselteti magát, a nemzet sokszínűségét reprezentálja. A képviseleti gyűlés leíró értelemben intézményesíti a képviseletet, a tanácskozás, a vita és mérlegelés színtere, de nem a cselekvésé, ami a végrehajtó a kormány feladata. A miniszterelnök, elnöki rendszerekben az elnök fel van jogosítva arra, hogy a végrehajtó hatalom fejeként járjon el. Nemzetközi eszmecseréken, tárgyalásokon és konferenciákon képviseli a az országot, csakúgy, mint amikor szabályokat vagy rendeleteket alkot, utasítja a felügyelete alá tartozó köztisztviselőket, a végrehajtó hatalmi szerveket. Kül- és belföldön egyaránt a nemzet képviseletében és nevében jár el, cselekedetei viszont nem tükrözik a nemzet sokszínűségét, és leíró értelemben nem is képviseli azt.

A végrehajtó hatalom vezetőjének az elnöki, illetve a prezidencializálódott parlamentáris rendszerekben szokásos közvetlen vagy kvázi közvetlen választása, erősíti a vezetés személyes jellegét, mert egyetlen személyt ruház fel a kormányzáshoz szükséges hatalommal és bizalommal, hogy a nemzet képviseletében és nevében cselekedjen. A képviselet azonossá válik a tényleges vezetéssel. "