https://mandiner.hu/belfold/2024/11/truman-show
Lassan a nyugat-európai hipokrácia új szimbóluma lesz ez. A MOL elnök-vezérigazgatójának írása.
A látszat néha csal. Számtalanszor tapasztaltam már, hogy mennyire
félre tud vinni, ha nem a valóság vezet, hanem a látszatok. A politikai
korrektségnek, a mainstreamnek, a sajtónak vagy a vágyálmoknak (mindenki
helyettesítse be a magának megfelelőt) való megfelelési kényszer
gyakran rossz tanácsadó, és a történet vége általában az, hogy az ember koppan egy nagyot a valóság falán.
Mégis, újból és újból inkább másoknak akarunk megfelelni, és nem magunknak.
Emlékszem,
2002-ben még friss Mol-elnökként Oroszországban tárgyaltunk kőolaj- és
földgázkitermelési lehetőségekről. A Mol az elsők között kötött olyan
joint venture típusú szerződést, amelyen nem volt orosz állami garancia.
Az általános európai elemzői vélemény az volt: ezek megőrültek.
Mégis
mi a jó fenét keres egy európai cég ott állami garancia nélkül? És ha
meggondolják magukat? És ha elveszik az egészet? Mi történt erre pár év
múlva? Egy üzleti találkozón akkora tülekedés volt az európai vállalatok
részéről az orosz lehetőségekről, hogy szó szerint nem fértünk oda az
asztalhoz. A legnagyobb cégek sorbaálltak, hogy minél hamarabb és
nagyobb közös, joint venture alapú üzleteket tudjanak kötni. Ami
2002-ben vad eretnekség volt, az mainstreammé szelídült az évtized
végére. Érthető is, hiszen az üzlet jó volt: 2010-ben profitalapon a Mol
egyik legjobb befektetéseként zártuk le szerződéseinket.
Kiváló példa a valóság és a reputációs pánik kettősségére az is, ami most az orosz–ukrán háborúban van, hogy tudniillik szabad-e orosz energiát vásárolni.
Lassan
a nyugat-európai hipokrácia új szimbóluma lesz ez. Van ugyanis a nagy
pr- és politikai nekiröffenés, mely szerint morálisan nem oké üzletet
kötni az agresszorral, és mindenki fekete bárány, aki ezt megteszi. Mi
is kapunk hideget-meleget, amikor transzparensen kommunikáljuk, hogy
nekünk itt, e lángoktól ölelt és a tengertől is elzárt kis országban
fizikailag egyszerűen nincs más lehetőségünk, mint hogy orosz kőolajat
is vásároljunk; így épült fel az előző hatvan évben az infrastruktúra,
és ha megfeszülünk, sem tudjuk átalakítani secperc alatt. Konkrét
üzletek mentek a kukába azzal az indoklással, hogy „bár jó az
ajánlatotok, nem tudjuk vállalni a politikai kockázatot veletek, mivel
az orosszal üzleteltek”.
Mindeközben
a kétszer kettő valósága az, hogy a legkritikusabb nyugat-európai
országok nyakló nélkül veszik vagy szállítják az orosz energiát –
sutyiban.
Spanyolország gázimportjának harmada
oroszországi; a G7-országok 2024-ben eddig több mint 2 milliárd
dollárért vásároltak orosz kőolajból finomított „török” dízelolajat;
csak a múlt héten az orosz olaj és üzemanyag 4,5 milliárd eurónyi
exportjából 1,62 milliárd eurónyi ment olyan hajókon, amelyeket európai
országok biztosítói fedeztek, segítve ezzel az oroszok globális
kereskedelmét és harcát Ukrajna ellen.
Mert
persze kell a „jóárasított” orosz cucc, de erről kussolni kell, mert ha
kiderül otthon, nem választanak meg újra miniszterelnöknek.
A
megfelelési kényszer és a valósággal találkozás egymásnak feszülését
láthattuk az amerikai elnökválasztás körül is. Kínosan kerülték ugyanis
a Republikánus Párt jelöltjét az európai országok vezetői az előző
másfél évben, ennek fényében különös élvezet látni a tolakodást a
gratulációnál. Ahogy az is tanulságos, miket is mondtak Donald Trumpról
évekkel ezelőtt és miket most. Persze érthető a dolog: nehéz tisztának
maradni a sok megfelelési kényszerben, és a közvéleménykutatások sem
segítettek: volt olyan állam, ahol több mint 10 százalékponttal mérték alul Trumpot.
Szóval
a látszat néha csal, óva intenék mindenkit, hogy a megfelelési kényszer
szkülláját és kharübdiszét kövesse, mert a végén ha nem is a sziklákon,
de a Truman Show-ban kötünk ki, ahol már az sem igaz, ha jó napottal
köszönnek. Hallgassunk inkább a józan eszünkre, és ismerjük meg a
valóságot! Menjünk le az utcára és a térre, s nézzünk szembe azzal, ami
van. Az se kevés feladat, de a siker útján ez az első lépés.
