Na igan...
„„Ilyenkor télen Szathmáry Eörs evolúcióbiológussal
szoktunk itt bor mellett beszélgetni, például arról, hogy a mai
legközösebb és legveszélyesebb illúziónk, hogy fenntartható az életmód,
amivel az emberiség ma él. Kitört egy járvány, aminek mindenki keresi az
egyetlen pontját és felelősét, ahol, aki miatt kitörhetett. De nem a
labor és nem a halpiac a felelős, hanem az, hogy nyolcmilliárdan élünk
egy bolygón, aminek lassan kimerítjük az erőforrásait.
Olyan
piacgazdaságban működünk, ahol minden egyéni cél szembe mehet az
emberiség közös céljaival. Akkor tudunk nyereséget termelni, ha a
legtöbbet vesszük ki a közös kincsekből, a levegőből, a vízből.
Eörsnek mindig evolúciós párhuzamai vannak: elértünk egy pontot, ahol
egy csomó faj már kihalt volna, és ránk is egész más szabályok lesznek
érvényesek. Csak belülről ezt nem lehet látni, és ha fel is ismerem,
akkor sem szállok ki a kocsimból, mert holnap Budapestre kell mennem. A
Seychelles-szigetekre már nem megyek el, de aki eddig járt, azt mondja,
amint újraindulnak a járatok, megy vissza. Nyáron hozzánk már sokan
jönnek gyalog vagy biciklivel, de közben Kínában, Afrikában, Indiában
ugyanazokat a hülye hollywoodi filmeket nézik, ahol mindenkinek
úszómedencéje van az udvaron. Ez az egész illúzió: olyasmit építettünk,
építgetünk nyugati társadalmakként, amiben nagyon jó élni, de már tudjuk
róla, hogy a világ minket utánzó társadalmai számára nem lehet modell. A
működő piacban sokáig hittem, ma is hiszek, de a közjót a piac soha nem
fogja jól szabályozni.
Most épp sumérokról olvasok, akiknek hihetetlenül magas színvonalú
irodalmuk volt, innen tudjuk, hogy még az időszakuk végén, az utolsó
ötven évben is volt olyan szerzőjük, aki meg volt róla győződve, hogy ez
a történelem vége, ennél nincsen följebb. Ugyanezt látom itt is, és a
leépülésnek is ugyanazok a jelei. A történelemben is mindig időjárási
okok jelentették a nagy cezúrákat: átszakadt egy gát a Sárga-folyón,
aztán a 38 méter magas árvíz után kezdtek mindent elölről; jött a kis
jégkorszak a középkorban és a háborúk az erőforrásokért. Ilyen dolgok
felé megyünk, csak nem esik jól belátni, mert már annyira okosak
vagyunk, hogy lakótelepet akarunk építeni a Marsra, és az
erőforrásainknak a nagyobb része megy el erre, mint az afrikai
felzárkóztatásra. De ott is épülnek az autópályák, egyre nagyobb a
középréteg, valószínűleg ők maguk is úgy élik meg, hogy ha van is, aki
leszakad közben a város szélén, ez velejárója a fejlődésnek.
Szétszakadunk:
nem tudunk egymás fejével gondolkodni, mert nem is akarunk. Helyette
megmondjuk, hogy hogyan kellene gondolkozni a társadalomról, az
egyenjogúságról, a kisebbségi jogokról, ki tekinthető kisebbségnek.
Mindenre érzékenyek vagyunk és mindenkinek joga van annak lenni, hogy
aztán az érzékenyített iskolából kikerüljön egy piacra, ami egy picit
se érzékeny. Se Jeff Bezos, sem a Pfizer nem szívbajos, amikor ezreknek kell felmondani egy tollvonással.
Illúziók a hírek is: ami eljut hozzánk, annak a 80 százalékát úgy
gyártották nekünk. Aki felmegy egy közösségi oldalra, pontosan tudja,
hogy már csak olyan hirdetéseket kap, amik érdeklik, és olyan emberekkel
érintkezik, akikkel nem lehet vitatkozni, mert ugyanazt gondolják. De
hát ki merné, ki tudná megtiltani a Facebooknak vagy a Google-nek, hogy
adatokat gyűjtsön rólunk, és jobban tudja nálunk, hogy mi mit akarunk
holnap? Hiszen ez a céljuk. És onnantól kezdve, hogy ők előbb tudják,
hogy mit fogunk akarni, gyakorlatilag már azt akarunk, amit ő akar. Ezt
én még a politikai csapdáknál is sokkal nagyobb csapdának érzem. Pedig a
Mátrix is mekkora hülyeségnek tűnt húsz éve!”
....
"A politika marketingkérdés lett. Azok lesznek a jelszavak, amiket a big
data tanulmányozása után a legalkalmasabbnak találnak arra, hogy a
következő választásig a legtöbb embert győzzék meg” – vezeti le. „Megint
csak Szathmáry Eörs tudja nagyon szépen elmondani, hogy a legközelebbi
rokon fajunkból, a háborús alkatú csimpánzból hogyan lettünk egy
viszonylag békésen együtt élni képes faj. Amiket most csatáknak hívunk,
élesek ugyan, de valójában viszonylag kevés vér folyik. Az a kevés vér
viszont a médián keresztül mindenkihez eljut. Ha fölrobbantanak egy
kocsit Párizsban, akkor azt én itt megélem személyes katasztrófaként.
Falu lett a világ, miközben a falun belül lehet, hogy nem nagyobbak az
ellentétek, mint amikor a csopakiak átmentek az arácsi kocsmába, és
valakit megkéseltek. Volt ilyen, de utána visszajöttek az arácsiak, és
ők késeltek meg itt valakit. Akkor ez volt az együttélés formája.
A nemzetek kialakulása viszonylag új jelenség: amikor az ezeréves
Magyarországra hivatkozunk, elég kis történelmet olvasni, hogy az ember
tudja, ott nemzetről egy pillanatig nem volt szó. Államról, ami az egyén
biztonságát szolgálta, és amelyben a szlovákok ugyanúgy magyaroknak
tekintették magukat, mint az itt élő németek nagy része. Amikor Bismarck
után kialakult Németország, a szászoktól a cipszereken át mindenki
elkezdte keresni a német gyökereit – ebben vagyok benne én is, ahogy a
villányi svábok és a szekszárdiak is. De ez akkor jó, ha az ember nem
azt találja meg, hogy mi az, amitől különbözőek vagyunk, hanem mi az,
amiben nagyon egyformák.
Ezért
tartom veszélyesnek, amikor egy-egy kisebbség vagy népcsoport elkezd
ellenségeket keresni magának. Amikor az összes román ellenség, vagy
minden »buzi« ellenség, vagy az LMBTQ-ellenes emberek mind ellenség.
Besoroljuk magunkat kis csoportokba, és utána azon kívül mindenkit
ellenségnek találunk.
A politikai marketing nyilvánvalóan nem az értelmes embereknek szól.
Sehol, semelyik. De miután mindenki tudja, hogy hogyan lehet választást
nyerni, senki nem teheti meg, hogy ne azokat a jelszavakat használja,
amivel a legtöbb embert szólíthat meg.
Aki
átlát azon, hogy őt manipulálják, az az emberiségnek ugyanúgy kis
része, mint azok, akik értékelni tudja a termőhelyi borokat.
Nem feltétlenül ugyanaz a csoport, de azért az ordításon túli szólamokat és a halk borokat meghallók között akadhat átfedés.
Jásdi István időről időre a nyomtatott Mandinerben és a pincészet
weboldalán is ír naplót, az utóbbi időben kényszerűen gyakorta a
járványról és arról, hogy utóbb kinőhet-e valami jobb a megfagyott
világból. „Az emberek elkezdték felfedezni a közvetlen környezetüket,
legalább a családtagjaikkal gyakrabban beszélgettek, mert többet
találkoztak egymással – és arra gondoltam, hogy ebből valami kinőhet.
Aztán rájöttem arra, hogy erre is rátelepedett az internet, ami
kezdetben puszta eszköz volt, aztán marha sok pénzt lehetett keresni
vele, és sok részben megint olyasmire fordítják, ami a kedvező
folyamatok ellen hat. Úgyhogy ez a halvány optimizmus már fakult azóta,
de még mindig bizakodom. Én alapvetően mindig optimista voltam. Azért,
mert ha kinézek az ablakon, vagy reggel kilépek a tornácon, akkor
körülöttem a világ rendben van. Családban élni jó, egyedül élni rossz.
Barátok közt élni jó, barátok nélkül élni nagyon rossz. A pénz nem hozza
meg sem az egyiket, sem a másikat, legfeljebb a fenntartásukhoz lehet
szükség rá. De inkább célja legyen annak, hogy élek. Ezért nem tudom
elképzelni a munka nélküli társadalomképeket, ahol milyen jó lesz, ha
mindenki megkapja az alapjövedelmet. És életcélt ki ad nekik?
Egy időben úgy képzeltem, hogy ha ilyen kis koncentrikus körökben
elkezdjük magunk körül rendbe rakni a világot, akkor előbb-utóbb lesznek
körök, amik összeérnek. Most azt látom, hogy a koncentrikus körök
időnként összemennek. De ettől még lehet, hogy idővel tágulni is
fognak.”
https://24.hu/kultura/2022/01/01/jasdi-istvan-bala...