az álhírek, fakenews etc. pszichológiája
TrendManhttps://index.hu/tudomany/2018/02/16/a_butasag_inf...
Az információ hasznos, de nem mindenkin segít: a genti egyetem kutatása szerint a kognitív kihívásokkal küzdők még azután is ragaszkodnak az álhírekhez, ha megmondják nekik, hogy álhírekről van szó.
Van itt egy lány, úgy hívják, Nathalie. Nathalie ápolónő egy kórházban, férjezett, de amikor nem látják, Nathalie csúnya dolgokat csinál: Nathalie-t most le is tartóztatták, mert kiderült, hogy már két éve lopkodja ki a kórházból a gyógyszereket, az utcán adja el őket, hogy a pénzből designer ruhákat vásároljon magának.
Mondja meg, mennyire szimpatikus önnek ez a Nathalie 1-től 10-ig?
Jó.
Na most el kell árulnunk valamit: ez az egész lopássztori nem igaz, puszta kitaláció. Nathalie-val nincs semmi baj, nem tartóztatták le, Nathalie nem tolvaj, csak egy ápolónő a kórházból. Így akkor hányast adna Nathalie-nak?
Nagyjából ezt kérdezték azoktól a kísérleti alanyoktól, akiken az álhírek és az információk hatását vizsgálták a genti egyetem kutatói, hogy kvázi laboratóriumi körülmények között lássák azt a mechanizmust, ami mostanában az egyik legfontosabbnak számít a nyugati világban.
Bár álhírek mindig is voltak, kabátlopási ügybe is keveredtek sokan, és zörgött a haraszt internetkapcsolat nélkül is, amióta csak fúj a szél, most szinte mintha az álhírpara uralná az egész közéletet. Agitprop munkát végző felbérelt hekkerek, Trump zsigeri fake news reakciója minden számára kellemetlen hírre (sad), birodalmi szintű befolyásolási és propagandakísérletek, trollhálózatok, az „alternatív igazság” terjesztésére szakosodott párhuzamos médiauniverzumok: a politikai termékeknek a buborékfújó Facebook algoritmusok korában mintha végleg megszakadt volna a kapcsolata a valóság nevű állítólagos létezővel. Igaz, az álhírek tényleges politikai jelentősége vitatott, de az azért jogos aggodalomnak számít mindenhol, hogy egyre kevésbé van visszacsatolás, ráadásul vannak, akiknek éppen ez az érdeke, hogy ez az „úgysem lehet eldönteni” érzet legyen az általános, hiszen ebben lehet a legjobban kavarni.
Főleg, hogy az álhírek nagyon tartós hatást képesek elérni. Ha eleget szajkózzák őket, szinte beépülnek az elmébe, megszokva őket természetesnek tűnhet – ugyan, miért is beszélnének annyit arról, hogy a demokraták egy pizzériából irányították a titkos pedofilhálózatukat, ha nem lenne benne semmi?
Hogy a sokat hallott információk idővel elkezdenek pusztán a rendszerességük miatt hitelesnek tűnni, ismert szociálpszichológiai jelenség. Biztos sokan tudnának erre példákat hozni akár a saját családi életükből is, de már annak is negyven éve, hogy laboratóriumi körülmények között is megerősítették ugyanezt. Még azok is hajlamosak voltak elfogadni a három napon keresztül ismételgetett hamis állításokat (például, hogy Ausztrália és az USA közel ugyanakkora), akik előtte még tudták a helyes választ, hogy az előbbi alig fele Amerikának.
A hazugságok sikeres sulykolását kicsit eufemisztikusabban és tudományosabban az „igazság illúziója hatás”-nak hívják. De mi történik akkor, ha a korábban hallott információkról egyértelműen kiderül, hogy hamisak voltak? A legtöbben valószínűleg azt várnánk, hogy ilyenkor revideáljuk korábbi álláspontunkat, és miután már tudjuk, hogy az álhír csak álhír, nem fogunk jelentőséget tulajdonítani neki. A helyzet azonban nem ilyen egyszerű – és éppen erről szólt a gyógyszerlopási ügybe keveredő képzeletbeli Nathalie története.
Nathalie-ról a kísérleti alanyok egy (fiktív) életrajzot és egy fényképet láthattak – egy részük azzal a Nathalie lecsukásával végződő verzióval, amit a cikk elején mi is összefoglaltunk, a kontrollcsoport pedig anélkül, egy rendes, normakövető Nathalie-ról; ezután különféle dimenziókban kellett egy tízes skálán a lány személyiségvonásait értékelniük, hogy mennyire látják őt negatívnak, megbízhatónak, barátságosnak, intelligensnek, és így tovább. Nem meglepő módon Nathalie-t sokkal ellenszenvesebbnek találták azok, akik arról értesültek, hogy a lány tolvaj. Ők az aggregált skálákon átlagosan 25-ös értéket adtak a lány személyiségvonásaira, míg azok, akik nem találkoztak a negatív információkkal, 83-at.
Nathalie személyiségvonásaira adott átlagértékek a negatív információk birtokában; azután, hogy kiderült, a lopás csak álhír volt; és a kontrollcsoportban. A sötétebb oszlop a gyengébb, a világosabb a jobb kognitív képességűeket jelöli.
Ami valójában érdekes, az az, hogy mi történik akkor, ha a kísérleti alanyoknak megmondják, hogy az előző negatív információ hamis volt, Nathalie igazából nem követett el semmit. Azt várhatnánk, ilyenkor az ember átgondolja a dolgot, és nem befolyásolja az, amiről már maga is tudja, hogy nem igaz. Ez részben meg is történt: amikor a kísérleti alanyok a korrekció után újraértékelhették a személyiségvonásait, Nathalie-nak majdnem ugyanolyan magas pontszámokat adtak (82), mint eredetileg a kontrollcsoport tagjai.
Mi akkor a truváj?
Az, hogy ez mégsem megy mindenkinek, és az is látszik, kik azok, akik akkor sem tudnak eltekinteni a negatív információktól, ha már megmondták nekik, hogy azok hamisak voltak. A genti kutatók ugyanis a kísérlet résztvevőivel is többféle tesztet elvégeztettek, és ez alapján a fő összefüggés: a gyengébb kognitív képességekkel bírók kevésbé tudják felülbírálni magukat, hiába közölték velük, hogy az eredeti információ hamis volt. Ők a Nathalie-ra vonatkozó helyesbítés után is rosszabb véleménnyel voltak a lányról, mint a kontrollcsoport tagjai. Bár az adott átlagpontszám náluk is sokat emelkedett, nem annyit, mint a többieknél.
Az eredmények szerint a kognitív képességek szignifikáns hatással vannak az attitűdváltoztatás képességére. Ha ez így van (lehet némi módszertani bizonytalanság amiatt, hogy itt nem volt mód például rendes IQ-tesztekre, csak szavak jelentésével kapcsolatos tesztkérdéseket vetettek be, igaz, ezek más kutatások szerint a kognitív képességek jó proxy-változói, általában szoros összefüggést mutatnak az IQ-val), az azt is megmutatja, hogy kik vannak a leginkább kitéve az álhírek veszélyeinek:
A BEHATÁROLT SZELLEMI KÉPESSÉGEKKEL BÍRÓK MÉG A HATÁROZOTTAN CÁFOLT ÁLHÍREKNEK IS IDEÁLIS CÉLKÖZÖNSÉGE.
Az egyik lehetséges magyarázat szerint náluk a nehézség a memória használatával függhet össze: olyan emlékeket, korábbi infókat is túlzottan figyelembe vesznek, amelyeknek az adott esetben nem lenne létjogosultsága. Ez a „memóriaszelekciós” képesség a mentális öregedéssel erősen hanyatlik, ezért az idősebbek különösen veszélyeztetettek lehetnek, akkor is, ha álhírekről van szó.