Mit reformáljon a nyugdíjreform?

Ssbacsinak aki linket kért.

Augusztinovics Mária (MTA tagja) 2006-os cikkét ajánlom figyelmébe ami a népszabiban jelent meg:Mit reformáljon a nyugdíjreform címmel.

3. "A magánpillér és kapcsolata a társadalombiztosítással. Kinek a dolga az időskori jövedelembiztonságról gondoskodni: az államé, a piacé, vagy az egyéné? A „szolidaritás” működtetése nyilván állami feladat, senki mástól nem várható. A kérdés csak a munkanyugdíj jövedelem-pótló funkciójára értelmezhető. Ezen belül az önkéntes egyéni „öngondoskodás” szép és jó dolog. Magyarországon az önkéntes nyugdíjpénztárak már 1993-tól létrejöttek és a jelentős adókedvezménynek köszönhetően népszerűek a jobbmódú rétegek körében, a szegényebbek, az alig megélők, az adót amúgysem fizetők számára azonban alígha elérhetők.

Az államilag előírt „kötelező öngondoskodás” viszont fából vaskarika, márpedig a magánpénztári tagság éppen ezt jelenti. (Érdekes szóhasználattal az önkéntest „önkéntesnek”, a kötelezőt viszont „magánpénztárnak” nevezzük.) Akik egyszer beléptek, nem léphetnek ki, a pályakezdők számára pedig kötelező a belépés. Miért egyirányú ez az utca?

A magánpénztárak működési módja is hungarikum. Mindenütt, ahol vannak ilyenek, ezek nyíltan piaci, profit-érdekelt vállalkozások, nálunk viszont formailag – valamelyest a szövetkezetekhez hasonló – non-profit intézmények, amelynek tulajdonosai a tagok. Nehéz elgondolni, hogy egy többszázezres taglétszámú magánpénztárban hogyan érvényesítik tulajdonosi jogaikat a tagok, akik többnyire azt sem tudják megmondani, hogy melyik pénztárnak a tagjai. A működés állami szabályozása pedig laza és megengedő, lényegében szabad kezet biztosít a nagy magánpénztárak többségét létrehozó bankoknak és biztosítóknak, hogy vagyonkezelő, letétkezelő, auditáló és más cégeiken keresztül profithoz jussanak.

Az eredményt az ismert privatizáció-ellenzők szokásos károgása helyett a MNB két fiatal kutatójának a megállapításával jellemezhetjük: „A magánnyugdíjpénztárak által eddig nyújtott átlagos nettó hozamok elmaradnak a várakozásoktól, és nemzetközi összehasonlításban is alacsonynak számítanak. Amennyiben a hozamteljesítmény nem javulna, számításaink szerint a vegyes rendszer által biztosított nyugdíjak nemcsak az elõzetes várakozásoktól, de a tiszta társadalombiztosítási rendszer által folyósított nyugdíjak összegétõl is elmaradnának.”

Figyelem!

Az utolsó mondatot kiemelem és mindenki figyelmébe ajánlom: 13 év tapasztalata után: a vegyes rendszer által biztosított nyugdíjak nemcsak az előzetes várakozásoktól, de a tiszta társadalombiztosítási rendszer által folyósított nyugdíjak összegétől is elmaradnának! Figyelem!!! 2006-ban jutottak erre az MNB kutatói! A válság még sehol sem volt!!!!

A társadalombiztosítás nemcsak az öregség, hanem a megrokkanás, a megözvegyülés és az árvaság kockázatát is megosztja; a magánpénztári csak az öregségre terjed ki. (A sokat reklámozott örökölhetőség egyáltalán nem biztosítja, hogy éppen az özvegy és az árvák lesznek az örökösök, és ha igen, az örökségből milyen járadékra tehetnek szert. Továbbá legkevésbé sem szokták reklámozni, hogy az örökölhetőség csak nyugdíjbavonulásig tart, utána az egyéni számla megszűnik.) A megrokkanás az egyetlen eset, amikor szabad az út visszafelé: a „leszázalékolt” egyén csorbítatlan joggal visszatérhet az „államiba”, mintha mindig is ott lett volna. Az aszimmetrikus kockázat-kezelés járulékfedezete teljesen tisztázatlan. Rendezetlen az is, hogy öregségi nyugdíjazás esetén ki fogja fizetni a magánpénztári vagyonból elérhető öregségi járadékot? A magánpénztárak erre nem kötelesek, nem is igen mutatnak rá hajlandóságot, választhatnak (ők, nem ám az öngondoskodó tagok!) egy biztosítót, amely majd saját feltételei szerint megállapítja, hogy mekkora vagyonból mennyi járadékot hajlandó fizetni.

Csak a nyugdíjrendszerhez nálam sokkal jobban értő szakértők a megmondhatói, hogy az itt említetteken kívül mi minden vár még rendezésre az állami és a magánpillér viszonyában, valamint a magánpillér működési módjában?

4. Ki felelős?

Figyelem!!!

Van egy Nyugdíjbiztosítási Alap, amely nem „alap”, hiszen az 1990-es évek elején kinyilvánított szándék ellenére nem töltötték fel az akkori privatizációs bevételekből. "

"Valójában csupán egy szimpla költségvetési fejezet, amelyen átfolyik a pénz. Működik egy Országos Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóság, megyei igazgatóságokkal, adminisztratív feladatokkal, gyakorlatilag minden érdemi jogosítvány nélkül. A nyugdíjpolitika elvben a szociális ügyekért felelős tárca hatáskörébe tartozik, amelynek neve gyakran változik, de a nyugdíj mégcsak nem is szerepel benne, – mintha csupán a számtalan, kisebb-nagyobb szociális ellátási forma egyike lenne. A magánpénztárakat a PSZÁF felügyeli, és mintha ez két külön világ lenne, nem is látszik, hogy beszélnének egymással. Gyakorlatilag a Pénzügyminisztérium igazgat kézi vezérléssel a háttérből. Egyik hatóságnak sincs elfogadható méretű, specializált apparátusa a nyugdíjügyek kezelésére, távlatos nyugdíjpolitikai gondolkodásra, szakmailag megalapozott számításokra, hatásvizsgálatokra, modellezésre. A nyugdíjügynek nincs felelős gazdája, a napi politikai rángatja ide-oda. Ez nem maradhat így."

"Finanszírozhatóság és járulék. A nyugdíjrendszer finanszírozhatatlan, tehát fenntarthatatlan – ez ma már idegesítő közhelynek számít. Nézzük a tényeket.

A 2006. évi előirányzatok szerint a Nyugdíjbiztosítási Alap kiadásainak csupán háromnegyedét fedezik a járulékbevételek, mintegy egynegyedet, 473 milliárd forintot az állami költségvetés fizet. Ezt szokták szent borzalommal tarthatatlannak nevezni. (Most, az év közepén még valami rejtélyes 80 milliárdos kiadás-túllépésről is beszél a Pénzügyminisztérium, aminek az oka csak szándékos alúltervezés lehetett, hiszen a rendszerben semmiféle előre nem látott változás nem történt.) A költségvetési hozzájárulásnak egy kisebb tétele, 24 milliárd forint a gyermekgondozási ellátásban (Gyes, Gyed, Gyet) részesülők után fizetett járulék – ezt tekinthetjük valódi járuléknak is, hiszen az érintettek számára nyugdíj jogosultságot eredményez. Két nagy tétel van. Az egyik az Alapból hiányzó, mert a magánpénztárakba folyó járulék pótlására szolgáló 241 milliárd forint, ami 1998-ban még csak 20 milliárd volt. Ez sem „ajándék”, ennek a hiánynak a megtérítésére törvény kötelezi az állami költségvetést. (Ámbár a magánpénztári bruttó tagdíjbevétel 2006-ra előrejelzett összege nem 241, hanem 263 milliárd – kicsinyke 22 milliárdot tehát azért elspórol a költségvetés az Alaptól.) A másik nagy tétel a „csak úgy” tervezett, nem nevesített pénzeszköz-átadás, 208 milliárd, ilyen 1998-ban nem létezett. Egyébként az Alap hiánya 1998-ban 20, 1999-ben 1 (egy!) milliárd forintot tett ki, a rendszer tehát akkor még „finanszírozható” volt. Mi történt néhány év alatt?

1999-től 2005-ig az összes (öregségi, rokkantsági, özvegy, árva, minden egyéb) ellátottak száma 3139 ezer főről 3053 főre, közel három százalékkal csökkent. Az átlagos egy főre jutó ellátás az átlagos nettó reálbér 50.8 százalékáról 51.8 százalékára, egyetlen százalékponttal emelkedett. A két tényező szorzata 2005-ben 1.8 százalékkal alacsonyabb volt, mint 1999-ben. Az Alap költségvetési egyensúlya tehát nem a kiadási, hanem a bevételi oldalon borult fel, miközben a járulékviselő átlagbér jelentősen, a foglalkoztatottság valamicskét emelkedett.

A magánpénztári tagok száma 1.3 millió főről közel 2.5 millióra növekedett, mivel a pályakezdő fiataloknak nincs választásuk, ők kötelezően magánpénztári tagokká válnak. A létszám tehát évről-évre 70-100 ezer fővel gyarapszik, attól függően, hogy mikor milyen nagyságú évjáratok lépnek keresőkorba és közülük hányan találnak munkát. Ezzel párhuzamosan és a bérek alakulásától is függő mértékben növekszik a magánpénztárakba folyó, az Alapból hiányzó járulék még legalább 20-30 évig, mindaddig, amíg ki nem öregszenek a munkapiacról azok, akik 7-8 évvel ezelőtt saját elhatározásukból nem léptek be magánpénztárba. Ez a költségvetési kiadási tétel tehát a hatályos törvények szerint nem iktatható ki, nem is csökkenthető, sőt, teljes bizonyossággal tovább fog növekedni, a mostani 241 milliárdról néhány év alatt akár a duplájára is. (Rövidesen megszűnik az a „kedvezmény” is, hogy az EU ezt „nem számítja be” az államháztartási hiányba.)

Ez a részleges nyugdíj-privatizáció ára, amit a nemzetközi szakirodalom „áttérési költségnek” nevez és sok éve egyik központi témájaként tárgyal.

FIGYELEM! Megint érdekes rész következik:

"Nem véletlen, hogy számos ország elutasította a privatizációt, mert nem találta vállalhatónak a vele járó költségvetési terhet."

Erre a veszélyre a privatizáció hazai ellenzői az 1998. évi reformot megelőző vitákban próbálták nyomatékosan, de sajnos eredménytelenül, felhívni a figyelmet. Aki pedig még nagyobb, még több „öngondoskodásért” kiált, az vegye tudomásul, hogy végső soron egyre több „állami gondoskodást” követel. Mondják azt is, hogy a magánpénztárakba folyó pénz nagy része némi kerülővel visszajut az államhoz, hiszen a magánpénztári tőke nagy része állampapírokban fekszik. Csakhogy ez a kerülő elég költséges: amennyit az állam viszontlát, azt nem bevételként, hanem hitelként kapja, kamatot fizet érte és az adósságát növeli."

A másik fontos változás 1998 óta, hogy a munkáltatói nyugdíjjárulék kulcsa 24 százalékról 18-ra csökkent, vagyis pontosan egy negyedével. Ez állítólag nagyszerű a versenyképesség szempontjából, de minden közgazdasági megalapozás, aktuáriusi számítás nélkül, pusztán gazdaságpolitikai szempontok alapján történt. Az ONYF számításai szerint egy százalékpontnyi munkáltatói járulék 2006-os szinten 67.1 milliárd forintot jelent, a kiesett 6 százalékpont tehát csak ebben az évben 403 milliárddal rövidíti meg az Alap kasszáját. Ezt lenne hivatott – mint látjuk, nagyjából felerészben - ellentételezni a 208 milliárdos, nevesítetlen „pénzeszköz-átadás” a költségvetésből. Ez is tekinthető járuléknak, olyannak, amelyet az állam fizet a munkáltató helyett. (Ez is növekedhet még tovább, ha a munkáltatói nyomásnak engedve a kormány tovább csökkenti a járulékkulcsot.) A jelenleg meg nem térített 195 milliárdot pedig, a magánpénztárak miatti kötelezettségből lecsípett 22 milliárdocskával együtt, nyilvánvalóan máris a nyugdíjasok fizetik meg.

Közgazdászok úgy szoktak a finanszírozhatóságról beszélni, mintha az cél lenne, holott csak eszköz. Eszközként azonban persze rendbe kellene tenni. A nyugdíjkiadások jelenlegi alúlfinanszírozottsága nyilván nem jó és nem tartható fenn a végtelenségig.

Aki azonban arról ábrándozik, hogy mind a 473 milliárd forintnyi jelenlegi költségvetési hozzájárulást a nyugdíjkiadásokon takarítsa meg, az legyen szíves, mondja meg világosan, hogy a nyugdíjak 25 százalékos csökkentéséről beszél.!!!! "

Szóval, 2006-ban világosan leírták a mnyp rendszer problémáit:

-kevesebb nyugdíjat kapsz a vegyes rendszerből, mintha a tisztán állami rendszerről volna szó

- akkor miért is kell fenntartani???