xxx

Az ukrán háború furcsa köde: a részletekről mindent tudhatunk, a lényegről semmit sem

Beszédes titkosszolgálatok, elnémult szakértők

A mostani háború egyik újdonsága, hogy a nyugati (főleg amerikai és brit) hírszerző szervek a stratégiai kommunikáció aktív szereplői lettek, méghozzá soha korábban nem látott nyíltsággal és rendszerességgel. A brit védelmi minisztérium Twitteren, Facebookon és LinkedInen is naponta megosztja az Ukrajnára vonatkozó ?aktualizált katonai hírszerzési jelentéseket?. Impozáns logójával és a szakmaiság minden külső jegyével egyszerre kelti a pártatlan tájékoztatás és a legbelsőbb titkokba való beavatás illúzióját. Persze a hírszerzők nem merő szívjóságból, amolyan globális közszolgálati feladatot ellátva lettek hirtelen ilyen cserfesek. Még ha nem is feltételezünk szándékos félretájékoztatást, azt azért sejthetjük, hogy információikat a saját kormányuk prioritásai alapján jócskán megszűrik, mielőtt a közösbe dobnák.

A cél pedig a befolyásolás. A közvéleményé és az esetleg vonakodó szövetségeseké egyaránt.

Miközben a nyugati hírszerző szervezetek nyelve feltűnően megeredt, a szakértők körében ennek épp ellenkezője következett be: vagy beállnak a sorba, vagy megbélyegzik őket. Lassan megszokjuk a kicsit is önállóbbnak szánt elemzői megnyilvánulások elé kötelezően odabiggyesztendő óvatossági köröket: ?Oroszország az agresszor?, a támadást ?senki nem provokálta ki?, ?a konfliktus minden folyományáért a felelősség egyes egyedül Moszkvát terheli?. Míg az első megállapítás szembeszökő evidencia, a másik kettő olyan kijelentés, mely ? normál esetben ? a hozzáértők között véget nem érő viták tárgyát képezné. A háború kitörését megelőzően a legnevesebb amerikai és nyugat-európai kutatók egy jó része például elismerte: a Szovjetunió összeomlása óta a Nyugat politikái ? mindenekelőtt a NATO-bővítés szándékos lezáratlanul hagyása ? erősen hozzájárultak Moszkva felbőszítéséhez.

Ami pedig a konfliktus folyományait illeti: a fegyveres támadás megindítása valóban új ? drámai ? helyzetet eredményezett. Erre azonban válaszként nyilvánvalóan nem egyetlen út, hanem opciók sokasága állt rendelkezésre. Mint mindig, a döntéshozók most is ezek közül választották ki azt, amit a saját szempontjukból legmegfelelőbbnek ítéltek. És azóta is nap mint nap ez a helyzet. Márpedig az orosz lépésekre nyugati reakciónak választott szankciók, fegyverszállítások, szóhasználat milyensége és mértéke maga is következményekkel jár. S ahogy a rendezés felé, úgy akár az eszkalálódás irányában is alakíthatja a válság dinamikáját. Mindezek említése azonban jelenleg főbenjáró vétek, az elmúlt két és fél év más természetű egyengondolkodását idézve: oroszdogma-tagadás. Mintha nem lenne magától értetődő, hogy az árnyalás nem részrehajlás, a magyarázat nem szerecsenmosdatás.

Ettől még nyilván akad jópár eset, amikor szándékosan a tények torzítása a cél: a putyini rezsim tudvalevőleg nem sajnálja rá a pénzt, hogy nyugati politikusok, véleményformálók őt támogassák, fényezzék. Régen rossz viszont ? és az ismert fordulattal élve: az ellenség nyerne ? ha erre hivatkozva sutba vágnánk a vélemény-pluralizmus elvét, és a legitim vita ellehetetlenülne. A fősodorból kilógókkal szemben tombolhat az ?eltörléskultúra?, előkerülhet a legutóbb járvány ügyben alkalmazott módszer: a lejáratás és elnémítás. Michael Brenner professzor, a transzatlanti kapcsolatok és az amerikai külpolitika jól ismert szaktudósa be is jelentette: ő nem folytatja tovább. Az ukrajnai háborúval kapcsolatban közzétett, rá jellemzően kérdező-kétkedő állásfoglalásai még szakmai körökben is olyan tömény és egybehangzó konformizmusba ütköztek, s olyan személyes támadásokba hajló fogadtatásra találtak, amiben esélye sincs érdemi vitának. Mint mondta: az utóbbi időben ugyan már voltak előjelei az ?intellektuális nihilizmusnak?, ám hosszú pályafutása során eddig semmi ehhez foghatót sem tapasztalt.

Zelenszkij elnök odáig ment, hogy a neki nem tetsző amerikai szakértőkről-politikusokról feketelistát tett közre. S hogy kik és miért kerültek rá? Rand Paul szenátor például azért, mert szerinte a NATO-bővítéssel provokálta Oroszországot Amerika. Azóta ráadásul azt is állítja: ha amerikai adófizetők pénzét költik Ukrajna támogatására, akkor illene legalább megvitatni, hogy a konfliktusban pontosan mik is az Egyesült Államok érdekei és céljai. Edward Luttwak katonai szakértő egyszer azt találta mondani, hogy a szakadár köztársaságokban érdemes lenne népszavazást tartani, plusz az atomháború kockázatairól is szólni mert ? így hát belőle is ?orosz propagandista? lett. S nem számít, hogy első naptól kezdve az Ukrajnába küldött fegyverszállítmányok növeléséért érvel és lobbizik személyesen. John Mearsheimer a nemzetközi kapcsolatok realista iskolájának kiemelkedő alakja az orosz fenyegetettség-érzet említése miatt került fel a szégyenlistára.

Célok, kockázatok, összetett értelmezési keret? Csupa olyan dolog, ami ?hazaáruló?, ?Putyin-bérenc? bélyeget vonhat maga után jelenleg.

Rossz és rosszabb forgatókönyvek

Márpedig a kontextusba helyezés elengedhetetlen volna a különböző opciók tényszerű felméréséhez. Az előzmények és mozgatórugók ismeretében mondható csak meg, kinél hol húzódnak a valóban át nem léphető vörös vonalak, s hol mely engedmények lehetnek még elfogadhatóak. Különösen fontos ez akkor, amikor az ukrán ellentámadással, a nyugati katonai támogatás fokozásával, a csatlakozási ?népszavazásokkal? és az orosz mozgósítással egyértelműen új szakaszába lépett a háború. Olyanba, melyben Moszkva egyre nyíltabban kimondja: láthatóan nem Kijevvel, hanem Washingtonnal (s mögötte a NATO-val) áll szemben Ukrajnában. S ahol a főszereplők immár a nukleáris licitálástól sem riadnak vissza. S ahol Putyin elnöknek ? és a Nyugatnak ? ráadásul számolnia kell a hirtelen robbanékonnyá vált orosz belpolitikával.

E helyzetben az első logikus kérdés az, hogy katonai képességek terén mi van még Moszkva tarsolyában. Bármilyen furcsa, semmit sem tudni biztosan: a katonai elemzők ? még a kiváló brit szaklap, a Survival hasábjain is ? elismerik, hogy a túlbecsülés és alábecsülés szélsőségei között ingadoznak. De tételezzük fel, hogy a mostani leszereplés után Putyin elnök mindenkit meglep. Előhúzza a folyton emlegetett hiperszuper fegyvereket, masszívan és hatékonyan be is veti őket, s mindezt egy összetartó, lelkes hadsereggel. Erre a NATO/Amerika két dolgot tehetne. Vagy szintet lépve fokozza részvételét a harcokban (ám ennek alighanem már a gondolatára is szétesik az idáig egyben tartott Szövetség, tudniillik saját döntésre kerülne kézzelfogható közelségbe a nukleáris összetűzés), vagy magára hagyja a hazájukat védő, eddig ?kerül amibe kerül, tart ameddig tart? alapon buzdított-támogatott ukránokat (ez viszont nemcsak a saját közvélemény előtt szorulna kínos magyarázatra, de a fő ellenfél Kína, s egyéb regionális hatalmasságok is vérszemet kapnának ? az eddig a Nyugat védelmében bízó ilyen-olyan helyi szövetségesek pedig hitüket vesztve új opciók felé szaladnának).

Ha azonban Putyin elnök semmit nem tud előhúzni a cilinderből, ami katonailag egyértelműen a javára fordítaná a helyzetet, akkor elméletileg két extrém fejleménnyel is számolni kell. Az egyik a mostanában sokat felhozott nukleáris opció. Az erről szóló elmélkedések mind ugyanoda vezetnek: a valószínűségét csak találgatni lehet, az elnök fejébe senki nem lát bele. Márpedig egy atomhatalomnál végső soron szubjektív mérlegelés kérdése, mikor ítéli úgy, hogy az ország végveszélyben van, illetve mikor dönt úgy ? mely célpont ellen és milyen formában ? hogy az atomtabu megdöntésével járó előny számára felülmúlja a kockázatokat. A másik egyre gyakrabban előkerülő eshetőség Putyin bukása. Míg ettől Nyugaton sokan megváltást remélnek, az orosz állapotokat közelebbről ismerő baltiak lehűtik a kedélyeket. A lett védelmi minisztérium államtitkára nemrég amerikai látogatóit figyelmeztette, ?a Putyin utáni időszak a mostaninál is rosszabb lesz?. Három lehetőséget vázolt fel : vagy a mainál is ?sztálinistább? vezetés jön Moszkvában, vagy a belső hatalmi harcok elhúzódása, vagy teljes szétesés itt-ott kiskirálykodó hadurakkal és milíciákkal. Egyik sem igazán megnyugtató kilátás egy közel hatezer nukleáris robbanófejjel rendelkező országban.

A megoldás kezdettől ugyanaz

Ezek fényében különösen bizarr az ukrajnai konfliktus egyik legszembetűnőbb sajátossága: eleddig nem érkezett komoly külső kezdeményezés béketárgyalások indítására. A kölcsönös engedményeken alapuló rendezéshez március végén az isztambuli fegyverszüneti megbeszéléseken kerültek legközelebb a felek ? a nyugati hatalmak akkor végig aktív ellendrukkerként viselkedtek. Ahogy akkor, úgy azóta is, most is, sőt már a háború előtt is ismertek voltak egy kiegyensúlyozott, hosszú távon fenntartható megállapodás alapvonalai.

A konfliktus elnyúlásával azonban ezt egyre nehezebb kivitelezni: ukrán részről a sérelmek száma és a bosszúvágy nő, az orosz oldal pedig mindinkább az erőszak spiráljába zárkózik.

Moszkva ? jól érzekelhető pánikban ? mozgósít, területcsatolást népszavaztat, és ?nem blöffölök? felkiáltással ?minden rendelkezésére álló eszköz? bevetésével riogat. Zelenszkij elnök eközben a CNN-en bárminemű tárgyalás gondolatát is elutasítja, s mindenhol, többek között az ENSZ-ben is, Oroszország ?megbüntetését? skandálja. Washington pedig ? aki nélkül Ukrajna minden kitartása és bátorsága dacára sem lenne már talpon gazdaságilag és katonailag ? ezt hagyja. Még akkor sem állítja meg, amikor az ukrán kormány a Guardian brit napilap hasábjain megelőző nukleáris csapásmérést javasol Moszkvával szemben. Ami az atomstratégiák adok-kapok logikájában az Egyesült Államok számára öngyilkossággal érne fel.

Nem csoda, hogy az egyre durvuló hangnemre és a mind borúsabb kilátásokra tekintettel most újra feléledt a diszkréten-felemásan különutas, Putyin elnökkel a párbeszédet végig fenntartó francia külpolitika. Szeptember elején, a nagykövetek éves konferenciáján Emmanuel Macron azt mondta:

A diplomácia lényege, hogy mindenkivel beszélünk, azokkal is, és különösen azokkal, akikkel nem értünk egyet. Nem engedhetünk semmilyen hamis moralizásnak, ami gúzsba kötne bennünket.?

Mintegy erre válaszként, Rasmussen korábbi dán miniszterelnök és NATO-főtitkár (akit a néhai Jacques Chirac francia államfő csak ?az amerikaiak embereként? emlegetett) a napokban azt nyilatkozta: Macron elnök a maga diplomáciai megoldás-keresésével végig ?ártott Ukrajnának, gyengítette Kijevet?. A francia elnök viszont az ENSZ éves közgyűléséről hazatértében újfent megismételte: ?a konfliktusnak egyes egyedül csak a tárgyalóasztalnál lehet vége?. Kérdés, hogy mennyire siessünk vele.