Nagyon jó a hasonlatod. Csak éppen az a baj, hogy valójában 2010-ben a lábad már üszkösödött Te meg még mindig azt hiszed, hogy csak a kisujjad körmét kellett volna levágni.
http://www.kutatokejszakaja.hu/2013/data/userfiles/Giday_Szego_bankszovetseg6-1.pdf
"A külfölddel szembeni teljes nemzetgazdasági adósság az államháztartás adósságánál is
súlyosabb teher az ország számára. Miért? Mert a deviza - beszerzési költségeivel, és
ami szintén fontos, átértékelődési veszteségeivel is számítva (az adós többnyire
nem nyer, hanem veszít az árfolyamok volatilitásán) – nagyon drága és a túlzott pénzkínálattal jellemezhető helyzeteket kivéve nehezen, de legálabb is bizonytalanul szerezhető be."
"Devizára nem csupán a nettó adósságtörlesztéshez (ami tényleges tőke és kamat törlesztés) van szüksége az országnak, hanem az éves adósságtörlesztési kötelezettségek teljesítésére is. A kettő nem ugyanaz. Az adósságot (az adott évben lejáró tartozások és kifizetendő kamatok, és egyéb kötelezettségek) az adósok – sok esetben – nem kifizetik, hanem forgatják, azaz
adósságból fizetnek adósságot. Így tesz nemzetünk és annak felhatalmazott képviselője,
államunk is. Az adósságszolgálat valóságos terhével meglehetősen ritkán szembesülünk.
Nem valószínű, hogy szembesülnének azzal, hogy devizában az adósságszolgálati teher
a nemzeti össztermék értekének már közel egynegyede, azaz közel 6000-6500 milliárd forintnyi összeget kell az országnak arra fordítania, hogy lejáró adósságait törlessze. (GDP kb. 28000 milliárd forint). Ennek a deviza összegnek a folyamatos beszerzése jelentősen megterheli az ország pénzügyeit és ami legalább annyira kedvezőtlen: növeli a pénzügyi bizonytalanságot.
"Nagymértékű devizális függőség bizonytalanná tesz bármilyen költségvetést, legyen az államé, vállalkozóé, vagy háztartásé. (Megj: ezt ugye már mindenki megtanulta a válság alatt, az leginkább, akinek van/volt devizahitele.). Azzal a ténnyel, hogy a devizális bizonytalanság mekkora gond - ami azt jelenti, hogy a forint valós értéke bizonytalan - csak az utóbbi időben tudatosult. Deviza és forint kapcsolatok ilyetén alakulása nagymértékben megnövelte a bizonytalanságot a gazdálkodás valamennyi szintjén. Minek következtében az ország bármely gazdasági egységének a finanszírozása - a legjobb pénzügyi tervezés mellett is - magas kockázatokat tartalmaz.
Gazdaságunk és pénzügyeink nemzetközi beágyazottsága csak bonyolítja a helyzetet, hiszen devizabeszerzésnek kitett és a nemzetközi devizális folyamatoktól súlyosan függő ország vagyunk. Igazodásunk ehhez a rendszerhez - még a legjobb finanszírozási szakmunka és magas társadalmi elköteleződés mellett is - rendkívül magas kockázattal jár. Ha szinte minden megtermelt hazai jövedelem valós nagysága a devizális folyamatoktól függ - ez lehet kedvező is, de ez nem csökkenti a magas kockázatot - akkor ebből már következik, hogy tényleges jövedelmünk nagyságát tekintve - minden szektorra vonatkoztatva: állam, vállalat, háztartás - bizonytalan. Ha pedig időtávlatokban is kell számolnunk - hónapokban, években, életpályákban, nyugdíjban - ez a bizonytalanság tovább nő.
Vajon kire terhelhető ez a devizális kockázat? Kire terhelhető az ország magas adósságszolgálati terhe és az ezzel járó magas kockázat?
Mondhatnánk, hogy egyszerű a válasz, hiszen fizessen az, aki költi a devizát. Ez a válasz azonban megkerüli a problémát, ugyanis a devizát mindenki költi, aki forintot kiad. A lakossági fogyasztás importhányada 7%-ról 30%-ra nőtt. Ebből következik, hogy minden 100 forint kiadásból 30 Ftnyi devizát költünk. Devizát költ az is aki exportál. Egyszerűen azért, mert minden 100 egységnyi deviza bevételhez 80 egységnyi devizát költünk el. Magyarul az importot exportálják egy kevés hozzáadott hazai teljesítménnyel. A devizát tehát mindenki költi.
Nézzük meg a társadalom különböző jövedelemtulajdonosainak részesedését a külföldi adósságban. Külső forrásokra épülő adósság áttérésére akkor döntöttek vállalataink, amikor gőzerővel kellett volna az országnak arra törekednie, hogy a külső eladósodottságot csökkentse. 1997-ről beszél a cikk.
A folyamat szerint a vállalatok 2000 évben jövedelmük 40%-ig voltak eladósodva, aminek kevesebb, mint fele volt külföldről felvett hitel, közel fele volt devizában is felvett. 2009-re az eladósodottsági arány elérte a 70%-ot, amiből 40% pontnyit (tehát több mint felét) külföldi forrásból finanszíroztak, 30%-pontnyit hazai forrásból, és több, mint 40% pontnyi volt a devizában történt eladódosodás.
Ezt követte néhány év csúszással a lakosság devizában történő eladósodása.
A forint szimbiózisban van a devizával, és a devizaadósok közvetlenebbül megmutatkozó kockázatai nem szabad, hogy elfelejtessék azt, hogy a devizális válságok nemcsak rájuk hatnak, hanem a teljes forintgazdaságra. Mit jelent ez a lakosságra vetítve. Azt, hogy a lakosság sajátos dráma szereplőjévé vált. Azzal, hogy a lakosság adósságát devizában vette fel, súlyosan hozzájárult az ország eladósodásához. Mondhatnánk úgy is, hogy a létében forinthoz kötött lakosság maga is a forint ellen lépett fel. Forint támogatójából (devizában nettó megtakarító volt így részbeni finanszírozója a külső adósságnak csökkenő mértékben ugyan de 2004-ig, annak meggyengítőjévé vált (külső eladósodást súlyosbította). Ezzel pedig saját létalapját a forint stabilitását gyengítette. Nyert, mint egyéni cselekvő, hiszen a forintnál olcsóbban kapott devizahitelt, de vesztett, mint a forint érdekközösség tagja. (megj. ez utóbbi aztán el is sodorta az egyéni nyereségeket).
2. ábra megmutatja, hogy 2001-ben az ország NETTÓ külfölddel szemben fennálló adóssága 15%ról, 2009-re 60%-ra változott.
Az a tény, hogy a hazai gazdaságban forinttal fizetünk illetve a forint konvertibilitása eltakarja azt a tényt, hogy forintjainkat devizára, devizát forintra váltják akkor is, amikor nem mi nem megyünk be a pénzváltóhoz "csupán" importcikkeket vásárolunk, "csupán" devizában adósodunk el. Mivel azonban forint ügyleteink mögött devizaügyletek is vannak nehéz megbecsülni, hogy mi mennyibe kerül valójában. Az, hogy az árfolyam alakulása húsba vágó kérdés a forintban gazdálkodók számára is, azóta lett világos, mióta devizahiteleiket forintban kell törleszteni.
Feltesszük a kérdést: Mennyibe kerül egy kínai póló? Páciensünk kínai pólót vásárol, mégpedig olcsón. Vajon így van ez? Lehet, hogy igen, de valószínű, hogy inkább nem. Miért? Mert páciensünk forinttal fizetett, de ezzel a póló még nincs kifizetve. Mégpedig azért nincs, mert forintunk nem világpénz. Kifizetett forintunk lebeg gazdasági tereinkben és még nem tudni, hogy azért az összegért mennyi devizához jutunk. Ezt a helyzetet bonyolítja, hogy a devizát be kell szereznie az országnak - ami 35 éve növekvő adósságállományunk miatt egyre súlyosabb feltételekkel tudunk megtenni. Az adóssággal beszerzett deviza ára tehát még megfejelődik a deviza adósság és devizabeszerzés trükkös útjainak "húsba vágó" árával.
Bár az egyes gazdasági szereplő számára úgy tűnik, hogy ő forintért vásárol külföldről bejövő terméket az ügylet csak az ő szintjén látszik befejezettnek. A nemzetgazdaság szintjén nem. A nemzetgazdaságnak az okozott fizetési mérleg hiányt és az éves szinten jelentkező adósságszolgálati kötelezettséget rendeznie kell. Ráadásul egy eladósodott ország az adósságot már nem kifizeti, hanem adósságot adóssággal törleszt. Így már teljesen követhetetlen, hogy az a deviza amiért páciensünk megvásárolta az "olcsó" kínai pólót, devizában mikor is lesz kifizetve. Páciensünk ezt nem látja, hiszen ő nem vett fel hitelt. Ráadásul teljesen bizonytalan, hogy a pólóhoz felvett devizaadósság kifizetése mikor történik meg. A kamatos kamatok és hitelköltségek így megsokszorozhatják a hitel költséget így akár annak többszörösét kell visszafizetni.
Mennyibe kerül az országnak a deviza? Tessék számolni! De kinek?
Miért országra kérdeztünk? A gazdaság szereplői szuverén módon döntenek arról, hogy
import terméket vásárolnak, külföldön nyaralnak-e, devizában adósodnak-e el, ezen döntéseik
azonban nemzetgazdasági szinten összegződnek és annak következményei jelennek meg az
eladósodottságban, a növekedést gátló magas kamatszintben, a nemzetgazdasági kockázat –
devizabeszerzés költségeit jelentősen emelő - emelkedésében. Magyarország esetében tehát az
történt, hogy bar az országnak elsőrendű érdeke lett volna az eladósodottság csökkentése, a
lakosság és a vállalatok – a hazai magas kamatok és a nekik olcsó deviza miatt – abban lettek
érdekeltek, hogy devizában költekezzenek, olcsó (olcsóbbnak tűnő) importcikkeket
vásároljanak, és hiteleikhez is devizát vásároljanak. Ezzel megnövelték a devizabeszerzés
országkockázatát, ezzel együtt forintunk instabilitását. A forint stabilizálása pedig nemzetközi
összehasonlításban is kiemelkedően magas kamatszinttel lehet. Ez a hazai vállalatok és a
lakosság 3-4 százalékponttal magasabb kamattal juthat csak hitelhez, mint a velük versenyző
külföldiek. Ez leküzdhetetlen versenyképességi hátrány! Annak érzékeltetésére, hogy a hazai
kamatszint mintegy 2 százalékpontos csökkentése mekkora könnyebbséget jelentene a hazai
vállalkozásoknak és a lakosságnak, becsléseket készítettünk. A becslésekhez kiinduló pontot
Simor András MNB elnökének egy adata nyújtott, miszerint az IMF megállapodás jótékony
hatására bekövetkező lehetséges 2 százalékpontos kamatcsökkenés az állami hitelterheket
mintegy 75-100 milliárd forinttal csökkentené. A többi jövedelem tulajdonosra is elkészítettük
a számításokat, és így összességében több mint 300 milliárd forintos megtakarítási lehetőséget
tártunk fel, a következő ábrában bemutatott megoszlásban. (Megj. Matolcsy nagy király, mert kedvező környezetben van/volt mersze kamatot csökkenteni és nem 2% pontot....)
Eddig úgy gondoltuk, a forintot függetlenül költhetjük a devizától, most pedig minden forintot közvetlenül deviza költésként fogunk fel, azaz úgy véljük, minden ki nem adott forint javítja az ország külső eladósodottságát. Ez részben így is van. Csakhogy a forint szűkös volta rontja az ország gazdasági állapotát és versenyképességet is. Olyan ez, mint a rákbetegség citosztatikumokkal való gyógyítása. A túlburjánzott devizakeresletre úgy csapunk le, hogy közben pusztítjuk az ország forint gazdaságát is. De vajon a forintillúziót és
annak következményeit gyógyíthatjuk-e a forintmegvonás drasztikus eszközével? Továbbá:
elégséges-e a külső eladósodási folyamatok szabályozására a szigorú államháztartási és
monetáris politika. A mi válaszunk erre az, hogy szükséges, de nem elégséges feltétele. Mégpedig azért nem, mert bár korlátlannak tűnik az átjárás a deviza és a forint között, de a korlátot egyre kínosabban – az olcsón kínált akciós hitelek ezt csak takarjak – az egyre súlyosabb adósságszolgálat képezi.
Végső soron a devizagazdálkodásunk aranyszabálya az, hogy a devizát végső soron devizával lehet csak megvásárolni, vagyis a korlátos finanszírozás miatt nincs valójában korlátlan átjárás a forint és a deviza között. Ezt az újabb és újabb külső eladósodás takarja el előlünk, ami csak úgy lehetséges, hogy a forint és a deviza pályák egymástól jelentősen elszakadtak.
E pályadeformáció mutatkozott meg abban a paradox pénzügyi jelenségben, hogy egy eladósodott országban a deviza nem drágább volt mint a forint, hanem éppen ellenkezőleg, olcsóbb (lásd például a drága forinthitelt kiváltó olcsó devizahitelt).
A valutaárfolyam változások kommentálásakor 1-2 éve az elemzők sokszor említik azt, hogy
a valutánk „együtt mozgott a régiós valutákkal” vagy „a régiós devizák mozgását követte a
forint is”. A pénztőke a fenti jelek szerint viszonylag egységesen kezeli a térségbeli devizákat. (Megj. AT igazad volt...) Ezt mutatja be a 4. ábra.
A spekuláció a válság előtt, illetve annak „bevezető” szakaszában valamennyi valutával
szemben egységesen felértékelést okozott (szinte azonos ütemben és időszakban), majd
valamennyi valutából együttesen szállt ki, zuhanásszerű leértékelést okozva. A forintra is
igaz ez, csak a forint esetében – mint az ábrában jól látható - a spekuláció még erősebb volt ,különösen a leértékelésében (megj. 40%-os leértékelődést okozott).
A válság ábránkban látható árfolyamkilengések idején valójában tehetetlen szemlélői voltunk
az eseményeknek, miközben valutainkkal szemben nagyon is célzott spekuláció folyt. A
devizapolitika és a devizális együttműködés hiánya súlyos növekedési veszteségeket okozott
az országnak. Deviza gazdaságunk anakronizmusát érzékeltetjük a válság időszak néhány
irracionális eseményével.
Mi is történt 2008-ban a világban és a visegrádi országokban? A FED az EKB és a japán
központi bank már 2007-ben súlyos pénzügypiaci mentőakciókat hajtott végre, mivel számos
jelzálog hitelintézet veszítette el alapjainak javát, és a vezető bankok sokasága súlyos veszteségekről számolt be. A FED közvetlenül is részt vett ekkor már vállalatok megmentésében, rossz papírjaik befogadásával pedig
kockázataik csökkentésében. E lépések mar önmagukban minősítettek: a FED rendkívüli üzemre váltott át, csakúgy mint az EKB, hiszen az EKB is részt vett a pénzügyi piacok megmentésére irányuló akciókban azzal, hogy pénzpumpával segítette a likviditási hiány feloldását.
Mi történt a visegrádi országokban eközben? Mit mutat ábránk? Azt, hogy a pénzügyi válság
először paradox módon valutainkat felértékelte, méghozzá irracionális mértékben, néhány
hónap alatt közel 15 százalékponttal. A bekövetkező zuhanás várható volt. Világosan látható,
hogy a visegrádi valuták nyája egyszer felfelé terelődött, majd együtt terelődött a meredekbe.
Tessék számolni újra! Ez azt jelenti, hogy megfelelő időzítéssel néhány hónap alatt 30
százalékpontnyi nyereségre lehetett szert tenni. A valuták egységes mozgása pedig arra utal,
hogy nem kevés pénz mindig megfelelő irányban spekulált. Ami pedig nyereség volt a
spekulációs tőkének, az súlyos veszteségeket okozott a hazai valutában gazdálkodóknak.
A hazai pénzügyi rendszer devizapolitikai ügyekben fennálló óriási kompetencia- hiányát jól
példázza, hogy a forintot hagytuk 2008-ban elkepesztő módon felértékelődni. 2008
áprilisában a forint 230 forint körüli értékre emelkedett. Az exportáló vállalatokat ez olyannyira lehetetlen helyzetbe hozta, hogy sokuk -
a felértékelődés idején – banki szorgalmazásra – olyan árfolyambiztosítási ügyletek
et kötöttek, amely ügyletekben lényegében szinte kizárólag a felértékelődéstől védték magukat. A leértékelődéssel
meglehetősen kis eséllyel számoltak, hiszen leértekelődés esetére kétszeres veszteséget is
elfogadtak a szerződésekben. A felértékelődés nem tartott sokáig, ezzel szemben a
leértékelődés – ami éppenséggel a világgazdaságot elemző szakma számára meglehetősen
valószínű lehetett – hamar bekövetkezett és gyors ütemben folytatódott. Ez a szerződés az
üzletet megkötőknek – köztük állami tulajdonú vállalatoknak is - néhány hónap alatt mintegy
500 millió forint kárt okozott. "
"Az élelmiszergazdaságunkban bekövetkező veszteségeket külgazdaságra gyakorol drámai
hátasára kevesen hívjak fel a figyelmet. Egy példával illusztráljuk a devizális összefüggéseket. Az élelmiszergazdaság súlyos válsága ellenére még ma is nettó deviza kitermelője az országnak. (Ez a devizapolitika, és az ország gazdaságpolitikája számára
fontos stratégiai szempont is egyben.) De míg korábban finanszírozni tudta az
energiabeszerzés deviza költségeit, mára mar ez messze nem teljesül. Az energia szektor
deviza mérlege évi 3-5 milliárd euro hiánnyal zár.
Ezt a hiányt már nem vagyunk képesek – mint korábban - hazai teljesítményből finanszírozni. Ma mar ehhez az adósságszolgálatunkat mintegy 10 százalékkal növelő deviza beszerzésre van szükség. Ezt a folyamatot bizonyára mérsékelni lehetett volna, ha az ország a külgazdasági egyensúlyt elsőrendű gazdaságpolitikai prioritásként kezeli, és e feladathoz megfelel
kompetenciával rendelkező intézményrendszert társit.
Devizapályáink jelentős romlására utal az exportunk kritikusan magas import tartalma. Az a
korábban említett tény, hogy az export import tartalma 80 százalék, azt mutatja, hogy
önmagában álló exportnövekedési adattal nem értékelhető az export sikeressége. Az export
deviza szükségletét – megfelelő információs bázis kialakításával - elemezni kell, mert ez az
előfeltétele annak, hogy importigényességet erről a magas szintről alacsonyabb szintre
szoríthassuk.
Az úgynevezett adósságot nem generáló forrás, a tőkebehozatal következtében ma már évi
(nettó) 8 milliárd euro hagyja el az országot, kiutalt jövedelem formájában. Ez azt jelenti,
hogy (évek óta) már több euro hagyja el az országot ezen a címen, mint amennyi euro bejön
az országba tőkebehozatal formájában. A tőkebehozatalnak a hatása az adósságszolgálatra
pozitívról negatívra váltott ennek következtében. A tőkebehozatal mérlege is finanszírozási
szükségletet támaszt, azaz a jövedelem kiáramlás többletéhez szükséges eurót az országnak be
kell szereznie.
Fogyasztásunk sajnalatos módon importigényes ágazattá vált. A fogyasztás magas import
tartalma egy eladósodott és a hazai termelés feltételeinek meglétével rendelkező
országban irracionális, önrontó, fenntarthatatlan, és nem utolsósorban - devizaköltségeivel számolva - drága. "
Megoldási javaslatok a cikkben: valutaúnió kialakítása a Visegrádi országokkal ha már a spekulációs tőke úgyis egységként kezeli a térséget, Devizagazdálkodási Tanács létrehozása (megj. aminek szerepét lehet hogy most az összevont MNB-PSZÁF meg fogja valósítani)